Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám

Edgar Poe: A holló

Egy sajátságos kötetben bóbiskolva, ernyedetten
Vén meséket nézegettem. Már éjfélre járt a sor.
Bús és fáradt voltam roppant. Egyszer csak szívembe dobbant,
Hogy kívül az ajtó koppant ilyen késő órakor.
"Vendég lesz az, kit szeszélye éppen énhozzám sodor
Ilyen késő órakor."

Ilyet nem felejt az ember: télidő volt, zord december,
Mikor kandallónkban tenger lángoló rém tánca forr.
Ültem a reggelt sóvárgva s könyvektől hiába várva
Enyhet szívem bánatára, hogy nincs már a szép Lenore,
Hogy sugárzó, drága arcát nem látom már semmikor,
Angyal lett a szép Lenore.

Ijesztett a hang, amelyre megsuhant a függöny selyme
Olyan rémületbe ejtve, mely már vad volt és botor.
Álltam szívdobogva, félve és önbiztatón beszélve:
"Holmi vendég, kit szeszélye éppen énhozzám sodor,
Holmi vendég, kit szeszélye éppen ajtómhoz sodor,
S épp tizenkét órakor."

Később egy kis merszem támadt, s könnyed hangra nyitva számat
Így szólottam: "Ó bocsánat, megkéstem, mint annyiszor.
Csakhogy fáradt voltam roppant, s ön, midőn ajtómhoz toppant,
Túlgyengén és halkan koppant, szinte nem tudtam, mikor."
És az ajtót itt kitártam. Ámde künn a csend honol.
Senki sincs. Az éj komor.

Álltam meghökkenve, félve, olyan álmoktól kisértve,
Melyeket halandóféle nem látott még semmikor.
Nem hallatszott semmi, semmi, semmisem szünt csendes lenni,
Egy szó volt, mindössze ennyi, mely suttogva szól: "Lenore?"
Én suttogtam ezt. S a visszhang visszasúgott rá: "Lenore!"
Csend volt, mély, nehéz, komor.

Megrendűlve visszamentem reszkető tüzzel szivemben,
S ime hallom újra menten azt a neszt. De merre, hol?
"Én itt rémet rémbe öltök, s künn az ablak rácsa zörgött.
Lássuk hát, hogy mi az ördög csapkod, koppan, vagy kotor?
Hadd térek magamhoz kissé, rögtön rákerül a sor,
Tán a szél gallyat sodor."

Ezt a rácsot húztam hát le. Gyors szökéssel csattogván be
Méltóságos holló szállt be, melyen meglátszott a kor.
Rám se nézett, meg sem állott, jött, beröppent s arra szállott,
Hol ajtóm párkányán állott egy fehér Pallas-szobor.
Rárepült s megült a szobron, melyet meglepett a por.
Ott ült ő is, mint szobor.

Lám, mosolyt csalt a madár a lelkem vérző bánatára,
Ugy tetszett ábrázatán a méltóság és zord szigor.
"Bár a búbod meg van vágva, ám azért nem vagy te gyáva,
Alvilág sötét futára, ijesztő és vén lator.
Hogy hivnak, tisztelt barátom, Plútónál, ahol lakol?"
Szólt a holló: "Semmikor!"

Elfogott igaz csodálat, hogy, felelt a furcsa állat,
Bár az ilyen szóhasználat értelmetlen és botor.
Ámde azt belátja bárki, hogy nyilván csak nékem járt ki,
Ajtaján ily hollót látni, mely egy szobron szónokol,
Sőt bármilyen állatot, mely Pallas vállain tipor,
S ugy hívják, hogy: "Semmikor!"

Ült s csak ezt az egyet mondta, mintegy benne mind kiontva
Azt, mi lelke mélyét nyomja és mit így elécsihol,
Ült s eladdig meg se szólalt, míg kevéssé hallhatólag
Nem morogtam: "Ülj, csak holnap ugyis elkivánkozol,
Elrepülsz, mint jóbarátok, szép remények, ifjúkor."
Erre így szólt: "Semmikor!"

Megrezzentem, hogy kiáltott s mondatomra ráhibázott.
"Annyit - mondtam - máris látok: ez szajkószerű modor.
Volt talán egy bús gazdája, annyi baj csapott le rája,
Hogy végül rájárt a szája: nem lesz vége semmikor.
S a madár, mint visszatérő, egyhangú költői sor,
Most ismétli: semmikor."

Ez megint mosolyra késztett. Fogtam egy öreg karszéket
És leültem. Szembenézett ajtó, holló, meg szobor.
Jól esett így hátradőlni, eltünődni, képzelődni
S azzal szépen elvesződni: mit jelent a "semmikor",
Mit mesél a morcos állat, félig toll és félig orr,
Hogyha károg: semmikor.

Így merengtem. Telt az éjjel. Ő reámmeredt szemével,
Mint ki vad tekintetével égő szívemig hatol.
Ültem révedezve mélyen. Csillogott a lámpafényben
Bársonypárnáju karszékem, melynek szine mély bibor.
Ah, de ő e bársonyon, mely lámpafénynél oly vidor,
Nem pihen már semmikor.

Ekkor, mintha égi tömjén angyalszórta lágy özönjén
Lengett vón szobámba lengén lebbenő szeráfi sor.
"Átkozott az istened, ki ezt küldött eszembe vetni!
Hagyd el, hagyd el! Hagyd feledni, hogy nincs már a szép Lenore!
Bájitalt! Hát nincs felejtés? Nincsen ily tündéri bor?"
Szólt a holló: "Semmikor!"

"Ah, gonosz jós", - szóltam erre - "légy madár, vagy ördög lelke,
S hozzám szélvész vert legyen be, vagy felküldött a pokol,
Bármi légy, csak egyet kérdek. Én itt borzalomban élek,
Elhagyott, de elszánt lélek, nem félek, csak válaszolj:
Lesz-e balzsam Gileádban? És ha lesz, mikor? Mikor?"
Szólt a holló: "Semmikor!"

"Gyásznak jósa!" - szóltam erre - "Légy madár, vagy ördög lelke,
Kérlek minden szent egekre, mondd meg, mert elkárhozol,
Mondd meg bánatos szívemnek, vajjon lesznek egyszer eggyek
Távol szent ölén a mennynek ő s a drága szép Lenore,
Ő s a szép sugárzó lány, kit fenn úgy hivnak, hogy Lenore?"
Szólt a holló: "Semmikor!"

"Lódulj hát az éjszakába!" - Ordítottam talpraállva. -
"Éjbe, szélbe, alvilágba, Plútóhoz, kinél lakol!
Menj, s egy tollad itt ne vesszen, mely reád emlékeztessen!
Hagyj magamban révedeznem! Álljon békén a szobor!
Húzd ki szívemből a csőröd, mellyel marsz és vért iszol!"
Szólt a holló: "Semmikor!"

Szárnya rebbenése nélkül most is még ül, most is még ül,
S állandó tanyája végül a fehér Pallas-szobor.
Pillantása messze réved, mint egy álmodó kisértet.
Árnyékot vet, zord sötétet, mely reménytelen komor,
S melyből lelkem felmerülni nem fog most már semmikor,
Nem fog többé semmikor.

Harsányi Zsolt