Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám
Hallottad már?
A télutón s kora
Tavasszal, hűvös éjjelen, ha sár
Csillan az utcán s vézna fák sora
Magányos sétán elbúsulva vár
S már ködbe vesztek utcák és utak
S kisért emléke régi könnyözönnek:
A láthatatlan ég mezőjén jönnek,
Jönnek a vadludak!
Az ágakon
Fehérlik dér s dara,
Az ég fölötted elterül vakon
S fent úszik távol tájak madara,
Mint elsötétült puszta tavakon.
Füledbe zúg sásos, nádas mocsár,
Rab sóhaj nyitja észrevétlen ajkad
S fejed fölött a vak sötétben jajgat,
Jajgat a vadmadár!
Csak rémlik, oly
Halkan s halón zenél
S riad s elűl mint elfojtott sikoly
S zümmög a hang mint nádon messze szél.
S már felnyüzsög száz emlék, hangyaboly
Mit multad rőt avarja rég takar...
- Csak kő van itt, se víz, se nád, se erdő,
Ó vadludak! az égbolton kesergő
Kiáltás mit akar?
Talán, talán
Gyűrüdzött itt a tó
S zengett a rét a békák bús dalán
És gólya sétált, mélán hallgató?
Tán ősötök itt költött hajdanán
S a régi nádast érzitek? Mocsár
Volt itt a házak helyén? Ó talán a
Honvágynak lep meg titkos ős talánya,
Vándorló vadmadár?
S ó mért riaszt
Engem bús hangotok?
Mi kényszerít remegve lesni azt?
Talán száműzött régi vágy zokog
Szívem felett, mely nyugtalan virraszt?
Tán tarlóján fakadnak könnykutak
S kiirtott nádas zúg itt bent és ében
Egén elűzött vágy jajong az éjben
Mint fent a vadludak?