Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám
Alacsony termetű, zömök ember volt, a legfeltűnőbb volt a külsején a nagy, zászlóforma szürke - később teljesen megfehéredett - szakálla. Szeretett kalap nélkül járni, csoszogó lépésekkel baktatott a József körúton, élénken beszélgetve, meg-megállva, sok heves gesztussal, hangosan, mint a nagyothalló emberek szokták. Inkább ő beszélt, s aki vele volt, az legfeljebb ha egy-egy szóval, vagy inkább csak mozdulattal vett részt a beszélgetésben: Herman Ottó nyilván elmondta helyette is az ellenvetéseket, amelyeket ő úgysem hallott volna. Külseje és mozgása szerint az átlagtól eltérő, feltűnő alak volt, aki nem ismerte, az utána nézett, aki ismerte, az rokonszenvező érdeklődéssel vetett utána egy pillantást. Az előbbiek aránytalanul kevesebben voltak, mert Herman Ottó Budapest legismertebb alakjai közé tartozott, szinte hozzátartozott a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Budapest képéhez, s a huszadik században, mint a múlt század egy ittfelejtett emléke járt köztünk.
Aki nem tudta, kicsoda, bajosan nézte volna szélsőségesen soviniszta magyarnak. Inkább német tudós formája volt, s Párizsban bizonyára része lett volna abban az ironikusan udvarias undorban, amellyel az ilyen nagyszakállú német tanárféléket nézték az utcán és a múzeumokban. Német fajtából is származott, az a nyelv, amelyen először beszélni tanult, német volt, és német környezetben élte fiatalkora legnagyobb részét. Magyarul csak hétéves korában kezdett megtanulni. Tizenegy éves koráig a szepesi németajkú polgárok egyik kis városában, Breznóbányán nevelkedett, aztán néhány évig a tiszta magyar Miskolcon diákoskodott, de 1854-ben, miután egy darabig a szepesi Korompán tanulta a lakatos mesterséget, Bécsbe került. Aztán öt évig katona volt az adriai tengerparti garnizonokban, szintén német társaságban. Herman Ottó pályájának sok rendkívülisége között is talán a legrendkívülibb, hogy ilyen előzmények után a magyar írott beszéd egyik legelső mestere vált belőle. Idegenajkú eredetére írásaiban nem vall más, mint az, hogy néha megérzik rajtuk az a modorosság, amely a specifikusan magyaros kifejezésmód tudatos keresésének eredménye. Ez is azonban jó részben korának a hibája - akkor, az ortológia-neológia harcainak idején, divat volt a stílusbeli magyaroskodás, s áldoztak ennek a divatnak a stílus olyan művészei is, mint Tóth Béla és Herman Ottó.
Volt azonban ennek a kornak egy különös vonása, amely előnyére különbözteti meg a mi generációnktól. Nagy számmal voltak benne a sajátságos, minden sablontól mentes, teljesen egyénileg fejlődött emberek, akiknek fajtájából ma alig van már egy példány is. Hogy csak a legnevezetesebbeket említsem: akkor még virágjában élt Gyulai Pál, Kolozsvárról az egész országra szólt az öreg Brassai Sámuel különcködő egyénisége, Mikszáth Kálmán maga is ebből a fajtából való és egész seregét örökítette meg - nagyrészt teremtette - e típus egyedeinek parlamenti képeiben, bizonyos tekintetben ehhez a típushoz tartozott az öreg Tisza Kálmán, még inkább Szilágyi Dezső, Beöthy Ákos, ott járt komor lényével köztük Vajda János s a politika, a tudomány, a művészet és irodalom életében egész sora az azóta többé-kevésbé elfeledett kisebb, de még mindig érdekes embereknek. Anekdotikus alakok mind, kicsit különcök, de olyan levegő termékei, amelyben tere volt az olyan alakok kifejlődésének, akik a maguk kedvére teremtik meg a maguk világát és a maguk kedve szerint, nem sokat törődve másokkal, élik benne a maguk életét. Az akkori emberek nem ismerték még sem azt a kényszert, amelyet a mai emberekre a tradíció jelszava alatt rá akarnak, s nem mindig sikertelenül presszionálni, sem azt a röstelkedést, amely a mai generációval eltakartatja azt, ami benne az egyéni és különös életformák felé húz. Ezek az öregek szabadabb erkölcsű, frázisok fertőzetétől tisztább, az egyéniség szabadságát jobban megbecsülő és dogmákká elfogult babonáktól, lélekvadító jelszavaktól mentesebb kornak, extenzitásban talán szűkebb, de intenzívebb és őszintébb kultúrának a fiai voltak, mint a mi nemzedékünk, amelyben egyre jobban erősödik a gyanakvás és gyűlölség minden egyéni életforma, s ezzel természetesen minden originális tehetség iránt, s melynek látása elé egyre magasabb korlátokat emel a mind merevebb frázis és a mind tartalmatlanabb jelszó.
Herman Ottó még ennek a maga korának is a legkülönösebb alakjai közé tartozott. Maga a külső pályája is minden szabálytól eltérő volt: lakatosmesterséget tanult, iskolába nagyon keveset járt, közkatona lett, felvitte az őrmesterségig, obsitot kapott, vándor-fotográfus lett (akkor élte kezdő fiatalkorát a fotografálás), kedvtelésből megtanult állatokat preparálni, s ez a kedvtelése döntötte el karrierjét. Brassai Sámuel preparátort keresett az Erdélyi Múzeum számára, 30 forint havi fizetéssel, amelyet a saját csekély igazgatói fizetéséből szakított ki. Az állást Herman Ottó kapta meg, ezzel csaknem egy csapásra természettudós lett a hányatott életű fiatal emberből. Tisztára autodidakta volt (hányszor a szemére vetették ezt nálánál százszor jelentéktelenebb "módszeres képzettségű" szakemberek!), semmi iskolai képzettsége nem volt, amit pályája kezdetén tudott, azt bécsi múzeumok fiatalkori nézegetéséből, egy-két bécsi tudóssal való érintkezésből, néhány akkor divatban lévő népszerűen tudományos könyvből tanulta. Szilárd, világnézetté szervesedett természetfilozófiai felfogása sohase volt, a természethez való egyéni viszonya mindig lényegében irodalmi volt, érzelmeken és ösztönszerű megérzésen alapuló. S ezzel a készültséggel jóformán egyik napról a másikra kutató tudóssá tudott válni. A geniális szellem tette azzá: a természet érdekes és fontos részleteinek megérzésére való ösztön, a kongenialitás a látható világ jelenségeivel, a szenvedélyes érdeklődés a dolgok iránt, a megfigyelés szinte ősemberi módon elfogulatlan képessége, a közlés művészetének rendkívüli természeti adománya, az élénk temperamentum, amely azonosította magát mindennel, amivel foglalkozott, lelket vitt minden tanulmányozásába. Az átlag szakember ül a mikroszkópja végiben, és mialatt néz a lencséjébe, észre sem veszi, hogy amivel foglalkozik, az az életnek egy kis darabkája. Herman Ottó egész lénye sugárzott az élettől, mintegy villamos gyűjtőközpontja volt az élet gazdagságának és szépségének, s ha még olyan parányi részletjelenségét vizsgálta is a természetnek, abban mindig újra rekonstruálta az élet egész teljességét. Azért tudott izgatóan érdekessé tenni mindent, amihez hozzányúlt. A pókok különböző fajtái és életmódjuk bizonyára nem érdeklik a laikusokat, Herman Ottó monográfiát írt a pókokról és könyve szenzációt keltett egész Magyarországon. Az emberek egyszerre nagyon kíváncsiak lettek a pókokra, mert Herman Ottó beszélt róluk. Nem mondott semmi szenzációsat róluk, csak jól megfigyelte különféle fajtáikat, és azok különféle életmódjait, a pozitív eredményeket, amelyeket elért, igazán csak a szűkebb értelemben vett szakemberek értékelhették. Honnan való volt mégis az a rendkívüli érdeklődés a könyv és tárgya iránt egy társadalomban, amelynek minden más inkább tartozik a jellemvonásai közé, mint a természetrajzi részletkérdések iránti érdeklődés? Ezt csak Herman Ottó egyéniségének és tehetségének szuggesztivitása magyarázza meg, amelynek számára nincs közömbös közönség, amely passzionálni tudja az embereket a maga céljai érdekében, amely érdekessé és elevenné tud tenni mindent, amit kezébe vesz. Hogy Herman Ottó tudományos eredményei mennyire állják meg az idők próbáját, azt nem tudom megítélni, mert nem sokat értek azokhoz a tárgyakhoz, amelyekkel foglalkozott, de személyének rendkívüli kulturális hatását tisztán látom. Fel tudta kelteni és ébren tudta tartani egy időre a magyar intelligenciában a természettudományi megfigyelés iránti érzéket. A mi kulturális életünknek egészen sajátságos vonása, hogy a tudomány iránti közérdeklődés mindig egy személyhez van kötve, egy érdekes egyéniségű ember agitatív és szuggesztív személyi hatásához. Salamon Ferenc tette valamikor érdeklődés tárgyává a történeti stúdiumot, Thaly Kálmán a kuruc-kort, Rómer Flóris az archeológiát, Szarvas Gábor és később Szily Kálmán a nyelvtudományt, Herman Ottó a természetrajzot. Ezzel ki is merült a mi intelligenciánk érdeklődése a tudomány iránt, s az illető kiváló egyéniségek személyi hatásának elmúltával meg is szűnt. Mi még a tudományból is személyi kérdést tudunk csinálni, ezért olyan a tudományunk és az intelligenciánk tudománya, amilyen. A személytelenül dolgozó szaktudomány, amely anyagának és eredményeinek objektív eredményeire épít csupán, nálunk légüres térben, mesterkélt életet él és nem táplálkozik a társadalom részvétéből, még kevésbé táplálkozik a társadalom ő belőle. Eötvös Lóránt hatalmas tudományos munkája vajmi keveseket izgatott fel a legszűkebb szakemberi környezeten kívül, és Böhm Károly vagy Posch Jenő súlyos filozófiai gondolatai tökéletesen hatástalanul foszlottak szét abban a közömbös levegőben, amelyben elhangzottak.
Herman Ottónak sem a tárgyai érdekelték az embereket. Ő maga, az ember, a szerző, Herman Ottó volt az érdekes. Megvolt benne az erős és független egyéniség közlékenysége, amely közölni tudta magát, akármiről beszélt. Nem valami a tárgy és a szemlélő közé tolakodó lírizálással, - bár néha, invita Minerva írott munkáiban erre is akad példa - hanem egyszerűen azzal, hogy a maga egyéniségén, tehát egy életen keresztül mutatta meg az olvasónak a természet jelenségeit. A ridegen objektív szakember erre azt mondja, hogy nem járt el teljesen tudományosan, mert a tárgyszerű tudományos előadásba irodalmi elemet vitt bele. Nyilván igaza is van a megállapításban, de aligha van igaza a megítélésben, mert a tudományban is az igazság bizonyos értelemben az egyéniséghez kötött: a kutató és közlő egyéniségén tud legjobban megmutatkozni, s a tudományos megismerés történetében az egyéniségnek, s a belőle fakadó intuíciónak van legalább is akkora szerepe, mint a módszeres objektív vizsgálatnak. Herman Ottó az autodidaxisból, amelyet minden lehető alkalommal a fejéhez vágtak, nagy értékeket hozott magával: a megfigyelésnek minden tudósi elfogultságától mentes frissességét, a lendületes, merész intuíciót és az előadásnak temperamentumosságát. Ezek valóban inkább egy kitűnő író erényei, mint a szaktudóséi, s ő valószínűleg nem is mint tudós fog műveiben tovább élni, hanem mint író. Kutatásainak és megfigyeléseinek érvényét megtámadhatja és túlhaladhatja a haladó tudomány, írói művészete még akkor is friss marad, mert éppen ebben van benne teljesen élete pályájának halhatatlan része: egyénisége. Ahogy Zola az íróról mondja, ő is temperamentumán keresztül nézte a természetet, az egész világot. Az életérzéke olyan friss és eleven volt, mint egy művészé és nem egyszer, ha tudományos szándékkal indult is a természetnek elébe, szembekerülve vele, a művész gyönyörködésével állott előtte. Innen természetleírásainak életteljessége. Jókain kívül nincs hozzáfogható leírója a természet szépségének és intimitásainak. Gyulai Pál nem alaptalanul vetette szemére, hogy gyakran "negélyezi" a szépirodalmi hatást az igazi stílus rovására, válogatni kell műveiben, de sokat lehet belőlük válogatni, s közte sok elsőrendűt.
A politikába is az vitte bele, ami a tudóst íróvá lelkesítette: a temperamentum, amely közösséget érez mindennel és szenvedélyesen érdeklődik minden iránt, ami az élethez tartozik. Volt ebben része a toll forgatásában való készségének és zsurnaliszta hajlandóságának is. Kolozsváron mint publicista avatkozott be először a politikába, később a fővárosban egész testtel benne úszott az akkori radikális sajtómozgalomban, majd a parlamentben is, mindig a legszélsőbb szárnyon, ahogy Mikszáth mondotta, a francia forradalmi konventre való tréfás utalással: a hegyen. A temperamentumával politizált, inkább indulatai ragadták, mint valami egységes politikai koncepció. A függetlenségi eszme és a magyar sovinizmus voltak politizálásának alappillérei és az energikus polemika volt az ereje, aminthogy egész világéletében, a tudományban is, szenvedélyes polemikus volt. Hangos, néha éles, néha kedélyes viták félelmes harcosa, aki szívesen vitázott apró-cseprő ügyekben magáért a vita élvezetéért is. Politikai eszméi a francia forradalom eszméiben gyökereztek, a rousseaui humanitás hangzott bennük tovább, kora és helyzete által módosítva, a 48/49-iki szabadságharc emlékeiből fakadt nacionalizmussal színezve. Szabadgondolkodó volt, némi ki nem mondott panteizmussal, de antiszemita is volt, inkább személyi tapasztalatok, mint gazdasági, szociális vagy faji meggondolások alapján. A társadalmi kérdésben voltak radikális velleitásai, kivált fiatal korában, gondolatai sokban érintkeztek a szocialista gondolatmenettel, de ez is inkább temperamentum, mint kiforrott világnézet dolga volt, s amint öregebb korában hűvösödött a temperamentuma, egyre erősebb lett politikai gondolkodásában a konzervatív vonás. Nacionalizmusa is mind messzebbre távolította a radikális és szocialista mozgalomtól. A kilencvenes években még népgyűlési beszédet mondott a munkástömegeknek az általános választói jog érdekében, - élete utolsó szakában már féltette a magyarságot az általános választói jogtól, s teljesen a konzervatív állásponton állt. Egykor híres szélső függetlenségi és köztársasági nézeteit sem hirdette többé.
Tanítványa és munkatársa, Lambrecht Károly most szép életrajzi könyvben állított emléket gazdag és érdekes egyéniségének. Nagyobbára dokumentumokból, saját nyilatkozataiból és kortársak véleményeiből, anekdotikus jellemvonásokból és ténybeli adatokból állította össze élete pályáját és munkásságát, maga a biográfus inkább csak ott szólal meg, ahol a dokumentumokat és az adatokat össze kell kapcsolni egymással és az életrajz egészével. Mégis van munkájában életrajz-írói művészet: úgy tudja az anyagot összeállítani, hogy plasztikusan jellemző profillal alakul ki belőle Herman Ottó képe. Nagyon derék könyvet adott, méltót ahhoz, akiről szól.