Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Figyelő
Ez a magyar Szentivánéji Álom drámai építés dolgában mögötte marad a színpadi célzatú és ösztönszerűen színpadi elképzelésű angolnak; drámai fogásai és ötletei sablonok, szereplői az ideális úri pár és a hagyományosan szembeállított komikus szolgapár, fordulata intrikusok naiv cselszövénye, vonala jelentéktelenül szimmetrikus. Mindez nyers és ősi, mint a mese, mely a mű tárgyi forrása volt. Csakhogy a Csongor és Tünde nem dráma, - csak külső formájára az, - hanem nagy költemény, melyben a drámailag avult és szokványos új és más értelmet nyer, új egész átkovácsolódott részévé válik. A sablon ócskavasa szükséges anyaggá lesz a teremtés kohójában, hogy diadalmasan kelhessen ki a nagyszerű, új erőket rejtő gépezet. Vörösmarty nagy költeményében egy oly erő hat, mely a legritkábbak közé tartozik, akárcsak a mesekitalálás rejtelmes hatalma. Ez az erő a tökéletes fantázia. Nem az, amely hibátlanul reprodukál távollévő tárgyakat, nem az a finom belső látás, mely szemlehunyva gyönyörködik egy csigaház tarkavonalas, kanyargó kúpján s maga elé idézi a féreg csillogó-nedves, hálózott, puha testét, vagy a csápokat, melyeknek ki-be húzódó, árnyékos végén alighogy van a fekete pont. Nem az ilyen minuciózus elképzelés a tökéletes fantázia s Vörösmartynál nem is találkozunk ilyen naturalisztikusan részletező képpel. Fantázia alatt nem az akaratunk hívására megjelenő kép kialakítását értem. Hanem egy külön akaratra gondolok, - isteni lángnak nevezték egykor, - mely a valóság és a valótlanság végtelen képsorozatából kiválasztja, összeállítja és egybekapcsolja azokat, melyeket alkalmasnak tart egy szimbolikusan teljes érzés kitöltésére. Ha a kitöltés tökéletes, akkor ez az akarat az ezer vidékről összeragadott tarka köveket tökéletes épületté szerkesztette, jól komponált. S mivel előttünk nyilvánvaló, tapasztalatilag fölfogható ez akarat, vagy erő, vagy fantázia gyönyörű munkája, mindnyájan elismerjük, hogy a Csongor és Tündében egy teljes érzés, - amit Babits ebben a kérdésben foglal össze: hol a boldogság? - teljes kitöltést nyert. Így kompozícióját illetőleg mit sem vethetünk ellene, el kell hallgatnunk a kifogással, hogy «szerkezete gyenge», mert ez vonatkozik a drámai szerkezetre, amit e műben keresni nem aktuális, - míg a nagy költemény szerkezete eo ipso tökéletes.
A fantázia önálló akarat, norma. De egyéni és a költői vérmérséklet intenzitásától függ, hogy merre veszi útját, hol időzik legtovább és legszívesebben? Meddig használja a valóság képeit és mikor csap át a valótlanság birodalmába? Mert a kitöltendő rész oly szimbolikus, oly végtelen, hogy a képzelet nem győzi kitölteni egyedül a valósággal és épp oly kevéssé egyedül a valótlansággal. Mindkét birodalom az övé s különbözőségeit az adja meg, hogy mily arányban használja föl e tartományok kincseit. Az Arany Jánosok alig telnek be a valósággal, rejtett bányákat fedeznek föl, ahol még mindig találnak új és új nemes ércet. Csak egy kis morzsa az, amiért át kell a másik tartományba nyúlniuk. A Vörösmartyak pedig hamar türelmüket vesztik a valóságok közt s tovább rohannak, hajtva a telítés kielégítetlen vágyától. S most már a Csongor és Tünde szereplőinek avult párhuzama új értelmet kap. A csempe szájú Balga s a medvetalpú Ilma fékező erők, melyek a képzelet ágaskodó paripáját zabolázzák, hogy túl hamar el ne száguldjon. Hozzájuk tapadnak a valóság képei, ők töltik ki a nagy költemény egy részét. Eszközei a fantáziának, mint ahogy eszköze a tündéri pár is, a mézajkú Csongor és a hajnalarcú Tünde. Ők vezetnek a valótlanságok ragyogó tündérkertjébe, ők az Éj gyászos asszonya elé, aki a Semmiség pusztaságaira szülte az ezerfejű Mindet. Ők szórják szét a képzelmek szikrázó gyöngyeit, ők tetőzik be a végtelenbe nyíló vonalat, melyet a fantázia írt le. S az egész vonal szimbóluma az almafa, mely földben áll mély gyökével, égbe nyúlik magas fejével s rajta csillagok teremnek. S a naiv intrikusok? Középen állnak a képzelet létráján, lengnek gyökér és csúcs között. E boszorkák és ördögfiak maguk is olyanok, mint beszédük, mely «utálatos zavart szól, szép s rútakból összetéve». Olyanok, mint a Szent Antal megkísértését ábrázoló festmények szörnyei, amelyeknek minden tagja valóságos, de egészéből kitépett s a sok rész új, fantasztikus valótlansággá társul össze. S hogyha így minden alak megkapta a maga fontos szerepét és helyét s mindegyikük cselekvéseinek megvan a maga változtathatatlan helyzeti értéke a költeményben, mondhatjuk-e, hogy «drámai motiválása hibás»? Fölösleges kijelentés lenne, mert költői motiválása gyönyörű rendű és tökéletes.
De ha nem támasztunk vele szemben drámai igényeket, hanem csupán költőieket, miért kívánjuk mégis színpadon hallani? A színpadon a gondtalan játéknak van igazán helye, s nem a mély filozófiának. - Eltekintve attól, hogy a Csongor és Tünde mély filozófiája valóban a gondtalan játék képében jelenik meg, azért kívánjuk színpadon hallani, hogy hallhassuk. Sajnos, fülünknek nincs oly élénk és biztos fantáziája, mint szemünknek. S ha az olvasott költemény eláraszt bennünket színekkel, nem akarunk lemondani a hangokról sem, melyeket csak kiejtve élvezhetünk teljesen. Oly változatos, édes és groteszk, forró és patetikus zenét pedig alig találunk irodalmunkban, mint Vörösmartyé. Nemcsak a képzelet istenei voltak a költővel, mikor művét alkotta, nemcsak a torz Phobetor és a mennyei Phantasos, hanem Euterpe is ott játszott fülébe, kettős fuvoláján.