Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Figyelő
Mikor ráhajtom Babits novellás könyvére az utolsó lapot, a fedelet, hirtelen csend támad körülöttem s úgy érzem magamat, mint a hajós, ki az imént evezett el a csodálatos sziget előtt, hol ragyogó fényben, színes öltözetben, fák és virágok pompázó díszében tűnő, káprázatos világ bilincselte le szemét és most már ez a világ messzi van, aközött és közte fekszik a mindent betakaró és elválasztó sötét éj. Kezemben tartom ezt a szép élvezetforrást: a Karácsonyi Madonnát. Szerény külsőben jelent meg és minden nagyobb feltűnés nélkül. Egy igazi művészlélek víziói minden koron keresztül, finom, leheletszerű faragások színből és illatból, különlegesség és művészi munka még a legfejlettebb és leggazdagabb irodalmakban is - mi pedig alig vesszük észre, alig szólunk róla. De nem panasz és keserűség, sőt nem is bölcseskedő, lemondó belényugvás íratja velem e sorokat. Babits könyvéhez nem illik a reklám. Aki majd rátalál, abban legalább meglesz a felfedezés öröme. Sokszor és mindig új tanulsággal veszi kezébe a könyvet, mint ahogy eljárunk a nagy erdő általunk felfedezett egy-egy gyönyörű zugába s azt hisszük, birtokunkba vettük a természetnek egy ismeretlen, kies sarkát, holott az ejtett meg minket, az lopódzott belénk, lelkünkbe, képzeteinkbe, érzéseinkbe, sőt álmainkba is. Nagy csábítóereje van a természetnek és a művészi alkotásnak s az embernek nincs kalauzra szüksége, hogy varázslatuk hálójába kerüljön.
Babits novellás gyűjteménye látszólag rossz időben jelent meg. Sokkal magasabb fokú írásművészet az övé, semhogy a mai neuraszténiás műélvezetekre sóvárgó közönségnek lehetne elegendő nyugalma és elmélyülése hozzá. Ez azonban csak egy külső szempont. Az ország sorsa még mindig élére van állítva s a közeljövő fogja csak megmutatni, hogy merre dől. A nyugtalanság, bizonytalanság és tájékozatlanság érzése, nemcsak nálunk, de egész Európában, lehetetlenné tesz az életfenntartás legelemibb szükségletein kívül, bármilyen más komolyabb kérdéssel való foglalkozást. Az általános felfordulás és ideiglenesség közepette azonban, a napi élvezetek és világi hívságok mind magasabb, mind elkülönítettebb csúcsaira másznak és azt hiszik, hogy a vízözön utáni új világba átcsempészhetik megmentett régi holmijaikat. Nem számítanak arra, hogy a világot megtermékenyítette az új lelket szülő Szenvedés. És a szenvedés gyermekét, az új lelket, pénzért vásárolni nem lehet. A megváltó nyomorral szembe kell nézni, vonagló lelkünk zajgása felé bátran oda kell illeszteni a fület és leszámolni önmagunkkal és a világgal. A szenvedés elől bujkálókat, a világ rendjén hívságosan kifogókat eléri a bábeli átok és zavart, kusza nyelvüket nem fogja érteni senki sem. Az új világ szeme előtt úgy fognak elvonulni, mint az álarcos, festett pofájú farsangi menet, mely a tivornyában hajnalig egy lebujban felejtkezett és a reggeli, zendülő napfényben a dolgozni menők csúfolódásai és megvető közönye között vonul haza. Az ő kincsük, az ő féltett Pénzük nem fog kelleni senkinek, de ő maguk se céltalan, idegfárasztó élvkereséseikkel együtt. Nem fogja őket gyűlölni és irigyelni senki, bármennyire is fájna ez nekik, mert az örömet megtalálók feldúlt és felszántott lelkéből egy egészen más tengelyen forgó új világnézet vetése fog felsarjadni. Mert ne higgye senki, hogy a mélységes fájdalomforrások, melyek a rettenetes évek alatt fakadtak az emberi lélekben, nyom nélkül eltűnnek majd és fölébük újra a múlt örömeinek szegényes virágzata nő. A céltalan düh, a vak keserűség felett bontakozik már az új vallás szivárványa és ott, ahol senki se sejtené, a mai romok, a mai pusztulás helyén hatalmas, ragyogó sugárban fog kirobbanni az új lélek: a vallásos lélek. Nem politikai tendenciáról van itt szó, hanem az emberi lélek és a belső érdeklődés új irányba lendüléséről. A nagy világbetegségben, a materializmusban való csalódottság természetes ellenhatásaként jönnie kell az új, alkotó miszticizmusnak, a lelkek új megtelésének, a világ, az élet és a természet szépségei új értékelésének.
Babits alkotó képzeletének egyik legjellemzőbb vonása az, amit mi a naturalizmussal szemben vallásosságnak nevezünk és éppen ezen a ponton kapcsolódik leginkább korába és fog kihatni a magyar irodalom jövőjére. «A mi képzeletünk nem ér rá feldolgozni látásainkat; - írja egyik novellájában - így minden látásunk félbe marad; amíg nem tanulunk meg behunyt szemmel látni, nem tanulunk meg képzeletünkkel látni, addig semmit sem fogunk látni, amit érdemes látni. Látni csak a klastromban lehet.» Novelláiban épp ezért szinte kerüli a mai életet. A sok összevisszaság, lárma, mimika és kifestettség elriasztja képzeletét, mely szeret úgy építeni, hogy mentől kevesebb anyaga legyen hozzá. Soha ragyogóbb, tündéribb képpé nem bontotta ki művész az erdő titokzatos csendjét, fáinak, madarainak sajátos, szinte csak az öntudat alatt ránk ható életét, mint Babits Mitológia c. novellájában. Más ember számára az erdő nyugtalanító valami vagy friss levegő vagy természettudományos érdeklődés, de Babits képzeletének dús élet, mozgalmasabb és érdekfeszítőbb, mint akármilyen világváros élete. És így van ez majd mindegyik elbeszélésével. Száraz, pársoros legendák, Boccaccio egy adomája, Kazinczy egy levele mind egyéni emlék az ő számára, mint nekünk első szerelmesünk megsárgult fényképe, melytől megtermékenyül képzelete és valódi életet szül. Valódibb életet a valódinál, megejtőbbet, többet kifejezőbbet.
Az alkotó képzeletnek ez az élettől való elzárkózottsága azonban, amennyire növeli az intenzitást, éppen oly mértékben ártalmára van a képzelet közvetlenségének és frissességének. A behunyt szemmel való látás könnyen az élettel való szakításhoz vezethet. Béníthatja a képzeletnek azt a képességét, melynél fogva ez a nyers életjelenségekkel abba a megtermékenyítő kapcsolatba tud összeolvadni, amit ihletnek nevezünk s ami minden művészi alkotásnak elemi feltétele. Így Babits képzeletét is, mintha mélyebben csak az tudná érinteni, ami az életből már egy többnyire primitív művészi formába átszűrődött. Ha látta volna, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikál, talán elment volna mellette érdeklődés nélkül, de Giottonak naiv kompozíciója vissza tudná vezetni őt e jelenetnek olyan erős életbeképzeléséhez, ami a valóságnak teljes látszatát adná. Ezért legszebbek novellái közül azok, melyek mintegy régi, kezdetleges művészi elképzelések új életre támasztásainak tekinthetők, mint a Mitológia, Karácsonyi Madonna, Odysseus és a szirének, míg viszont a mai életből vett, illetőleg az általa közvetlenül meglátott vagy elképzelt történetek feldolgozásában sokkal inkább ingadozó és képzeletével sokkal inkább fukarkodó (Drága élet, Novella az emberi húsról és csontról.) Művészi érdeklődésének ez a sajátsága erősen emlékeztet Anatole Francera. Az ő alakjaiban, jeleneteiben is többször forrása a művészi ihletnek egy-egy metszet vagy régi írásmű, mint maga az élet. Mindketten nemcsak írók, de tudósok is egyben. Mindkettőjük képzelete otthonos a legrégibb görög világtól kezdve napjainkig minden korban és divatban, az emberi szellem bármilyen megnyilatkozási formájában s ezért a kritikus műélvező szemlélete forrott inkább egyéniségükhöz, mint a művész alkotó látása. Az élettel való naiv és közvetlen szeretkezést gátolja bennük öntudatosságuk és képzett szellemük választékossága. Világnézetük azonban különbözik egymástól. Anatole France hitetlen és lemondó, míg Babits igenli az életet s az örökké új formákat szülő hitet és szerelmet. Ez az életfelfogásbeli különbség természetesen írásműveiken is megérződik úgy, hogy az elképzelési mód mindkettőjükre nézve jellemző sajátosságán és az ebből következő hasonló hajlamon kívül a témák megválasztása iránt, semmi közös nincs bennük. Nem szükséges Anatole France irodalmi helyzetére utalnunk, hogy a kettőjük közt lévő különbségek magyarázatát keressük, az életfelfogási szempont teljesen elegendő, hogy jellegzetesen elhatárolhassuk őket egymástól. Mind a ketten minden látszólagos objektivitásuk ellenére, teljesen egyéniek, majdnem líraiak lévén, emberi mivoltuk, gondolkodásmódjuk és érzéseik minden soruk mögött kiérződik. Írói egyéniségüknek ez a jelenvalósága igen gyakran nem több, mint bizonyos megvilágítás, vagy a szavak zenéjében megbújt melódia, de Anatole Francenál mindig lemondás, fájó vagy gúnyolódó belényugvás a megmásíthatatlanul rosszba, míg Babitsnál állásfoglalás az élet, a hit s a természet szépségei mellett. Anatole France szkeptikus, Babits vallásos lélek.
Vallásosságát tisztán művészi szempontból képzeletének magas fokú érzékenységében és intenzitásában határoztuk meg. Életfelfogásában ez a vallásosság együttérzést jelent a természettel szemben álló emberiség küzdelmeivel és egy bizonyos félő, csodálkozó bámulatot a természet jelentőséges titokzatosságaival szemben. Mitológia és Az angyal c. novelláiban a legművészibb formában tesz erről a hitéről vallomást.
Babits művészi eszközeinek az elfinomultsága őt sokak szemében hideggé és keresetté teszi. Pedig ez nagy tévedés. Az orgonabokornak életakarása nem kisebb és nem kevésbé őszinte, mint akármilyen állaté, csak azért mert lombszövetét koronázó, csodálatos virágmozaikjain keresztül szeret és propagálja faját. Lehet, hogy Babits zárva marad a mindennapiság elől, de a fogékony és megértő lélek előtt leveti titokzatosságának fátylait, mint egyik novellájának táncosnője a zene hatása alatt s a művészi élvezetnek felejthetetlen gyönyörűségeit nyújtja.