Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám

Gyulai Márta: A tehetetlenségben

Minden elveszett!

A százados harcnak ez persze csak egy fázisa volt, egy arca csak, amit felöltött a sokszerű, de - minden elveszett! - ez mégis történt. A szűkre szabott tudatok és szűkre szabott életekben; egyszer.

Akkor nagy esőzések jártak éppen. Meleg bőséggel eláradtak a háztetőkön, a kéményeken, zuhogva öblögették a kövezetet, mosogatták a színteret, az elmúltakra rádőltek széles felejtéssel, összekeverték - a város nagyon mélyeket lélegzett. De hamar, ...lépések hamar belevesztek pincék ónsötét odúiba, hangok elfulladtak az elvégzett csöndben, (vajon milyen volt...)

És most a nagy testvéri közösség, a már csaknem megtalált megint szétszakadt ezernyi külön tragédiára.

Becsukták az ablakokat, lélekszakadva ketten (házanként most válnak széjjel a sorsok) - kinn mintha nehéz égés hamuja szállna és a szobai elhatároltságban - mintha meredek fekete sziklák szakadéka volna - kicsike szobai fénybe belekáprázott a szemük és összeijedtek.

Fénytől rózsaszín mennyezetre rárajzolódik odaát egy tejfehér hőmérő... mihez fogni... mihez fogni... az apró, félős szobai fény, ami meglebegteti a szempillákat - bizsergés az erekben, halódó remegés, mi lesz...

Csönd. - Olyan hosszú volt, hogy már elviselhetetlen.

- Testvér! - Az egyik megszólalt, de túl hangosan, mintha másnak mondaná, vagy a sötétben élesztgetne valamit.

Miért ez a szó most, ezen a másik töpreng és feszengve ülnek, gyanakodón kutatnak egymás szemében - testvér??

Kinn dörög, vagy zaj hallatszik - jó volna tenni valamit!

Akkor a másikból kitör hirtelen:

- Tudod te mi vagy? Jószág! A jószágom, kincs, ajándék, amivel megvesztegettek, menedék - amibe becsuktak, menedék, amibe becsuktak! Jóleső, szúrós fáradtság a tagjaimban.

Akkor a másik is lerázza a csöndet.

- Hát ha fáradt vagy, akkor pihenj, kint is éjszaka van!

- Pihenni? Békén várva pihenni?! Árulás! Nem tudok...

- Árulás? - A másik félig értőn meghökken. - Holnap fölébredsz új erővel. - Árulás? holnap tovább,... holnap előre nézünk.

- Ó, aki megoszlani tud! De ki tud? Én ma elverném a jobbik erőmet, elaludnám a várakozásomat, a hitemet is elaludnám!

- Elaludnád a hitedet! Elvernéd a jobbik erődet!

- Te is! Te is!!

És az éjszakáig így.

Kinn egyre zeng még az eső. - Szabad-e hát?!!

*

A próféta fönnlakott a toronyszobában.

Ilyenkor reggelenként elnézegetett a kikötő felé, integetett a világítótoronynak vagy az eget kémlelte és a fénnyel beszélgetett, hogy az eléjetükrözte a várost és messzi páfrányok színével terhesen eljött a múltból hogy többet öleljen.

Prófétatestvér! - A két ember megállt az ajtóban. - Minden elveszett, testvér! - És vártak.

A próféta mintha nehéz álomból ocsúdott volna.

- Te vagy az testvér! Mit hoztál, testvér?

- Minden elveszett, Ezekiél!

A próféta akkor megtorpant. De - csodálatos - pirosság lepte meg, hadonászott a keze, mi lelte?

- Akkor eljött az én időm! Akkor hazatérnek az elszórt erőim!

- Legdrágább éveink, testvér, értsd meg, minden ráfordított energiánk - !

- Hát elveszett?! Hát nehéz?!

A két ember lerogyott a lába elé.

- Odalenn a szakadékban most már a torkunkra forr az étel, a csönd, a pihenés, rossz, álnok öröm settenkedik. Segíts, testvér, múlnak az órák, nem lehet megállni, - adjál tenni valamit!

- Tenni akarsz? - a próféta mohón - igen, igen, kiálts, kiálts. Mondd azt, hogy Isten! Vagy azt mondd, hogy Ember! vagy akármit, ami átnyilallik a fejeden, csak kiálts, nagyon kiálts, hogy rámenjen minden erőd Testvér!! hogy megszakadjon a tüdőd, óráról órára, szakadatlan egyre erősen Testvér! És a tizenkettedik órában...

- Nem változott semmi!

- Ne törődj! Kiálts! És ha senki se hallja, föl se vedd, kiálts! És nem érzed az éhséget és nem fáj a fáradság és nem csábít az öröm és egy vagy: Egy, amilyen nem voltál, amikor dúskáltál az útszéli sikerben, Szabadság! Nem hiszel a csodában? Nem tudod, hogy megváltás a nagy Akarat?

- Csodában nem hiszek, testvér! A nincstől nem válthat meg a nincs! Az elviselhetetlenbe bele kell pusztulni. Ilyen a tiszta akarat! Ez a természetes, ez az egyszerű valóság!

- Én pedig hadd kiáltom a Mesterséges dicséretét! Hadd melegedjek a szikránál, amit puszta magából csiholt az erőm! Az együgyű pocsék esőben színeket tobzódok, viháncoló fényt, egyetlen intenzitást és csöndes feketét, egyhangú egyformát, amit az idegrendszer nem bír, de kíván, kíván... Örüljek a vak, az önként vak szememnek, ami már-már azt lát, amit akar -

- Hát te csak fél kézzel harcolsz?! Kijátszod a mindnyájunk sorsát?! Menekülsz?! Elkábítod magad?!

- És te - a próféta szemei kitágultak - elmerülsz a veszteségben? Pedig holnap meghalsz és addig mindennek teljesülnie kell!

Mindennek teljesülnie kell... A két ember egymásra nézett, az odú a fekete szakadékban, hosszú, félbehagyott oktalan gyötrődések fölrémlettek előttük -

- Hát gyerünk akkor örülni, pihenni!

Az ember most utolsó erőfeszítéssel

- Hiszen ez belenyugvás, - megalkuvás - Testvér!!

És akkor történt, hogy a két ember elszabadult, megtalált dühhel fordult a másik ellen.

- Idegen! Idegen!