Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák fölfedezi Debrecen egyetlen évszázados történelmi emlékét, amely nem várrom, nem palota, nem márvány és nem érc, hanem egy háromszázéves bokor.
Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin s Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.
- Őrszemet! őrszemet! - kiabáltak a fiúk. - Orczy menjen lesni.
Orczy nevetett s felpattant, jól esett neki a nagy bizalom. Szép szőke haja simára volt kefélve és csillogott, mint az arany; olyan egészséges, bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle és elmúlt a reggeli kábultsága.
Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni, hogy felhúzta-e már a függönyt? mert itt lakik a kollégium mellett, az egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek vannak, nem igen akar senki, mert télikabátot kell venni, de ma Orczy olyan vidám és kedves, nevetve vállalkozik, hogy elmegy lesni.
- Gyere te is Nyilas.
Nyilas nagyon megszeppen.
- Én?
- No ne gyáváskodj! - s Orczy hangosan nevet és már veszi is a kabátját.
Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.
- No ne legyél olyan alamuszi, - hecceli Orczy, erre ő vörösen és kapkodva kiugrik a padból és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem alamuszi és nem gyáva, de hát: az nem szabad és ő nem tehet olyat, ami nem szabad... Titokban igen: például olvas, ahelyett hogy tanulna... de kimenni az osztályból... lesni...
A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind nevet, mindenki tudja hova mennek s helyeslik, és ő erre egy kicsit hősnek érzi magát, mint Zrínyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor.
A folyosó üres; a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni a Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást fölvet az óriási, gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját és benne egy tekercs papír. Akkor el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen fél, mert ha kilépne véletlenül egy tanár, vagy a vén baka és ráordít: elájulna menten.
Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I. A) volt, ahogy kiértek a négyszögletű épület derékszögben tovanyúló folyosójára, megrettentek, mert az I. A) előtt is leskelődött egy gyerek. Egyformán megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak.
De Orczy nagyon bátor volt s tovább futott; Nyilas egyre rémültebben utána. Az I. A) és I. B) után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott kifutottak; akkor Nyilas visszanézett s látta, hogy egy kövér, szúrósbajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V. osztály főnöke volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt. Szerencsére nem nézett ide.
Az utcán kicsit megnyugodott, a nagytemplom felé fordultak s a téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire se gondolt, ha Gyéres tanár úr szembe jött volna, egyszerűen beleszalad fővel, úgy hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás, nevetett és körülnézett: olyan volt, mintha nem is tilos úton járnának hanem éppen Gyéres tanár úr által kiküldve.
Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.
- Látod?
- Nem.
- Nem látod?
- Mit?
- Le van eresztve.
- Mi?
- A függöny.
Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes ház, annak valamelyik ablakát kellett volna látni, de ő nem tudta, hol lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta, hogy: lakik!
- Gyerünk be a kertbe.
Mindjárt előre szaladt; persze a kollégium felől mentek be a kertbe s a bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a leeresztett függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a feszes vászonfüggöny, a bejárattól jobbra első ablak a földszinten.
- Megvárjuk?
- Meg.
- Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölnivízzel, akkor a bajuszát kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.
Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton nevetett és a kezét kikapta, meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból! még elképzelni is ilyen óriási dolgot!
- Te Nyilas, tudod mi a híres Debrecenbe? - kérdezte Orczy.
- Nem.
- Az a bokor ni!
- Mi?
- Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az ablakába. Azt még Rákóczy ültette, itt vót a múltkor nálunk Lőrincz bácsi; ő mondta, hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a liciom, hogy Debrecen ki ne pusztítsa azt a líceumot, mint a Simonyi-gátat, tudod.
De ő nem tudott erről semmit.
- Mi az a Simonyi-gát?
- Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát tudod és tavaly mind kivágták, mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt mondta nem jön többet Debrecenbe, mer itt több szép nincs, csak a Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a liciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, meg háromszáz esztendős, még az első Rákóczy, a legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt az ablakba, no gyere nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.
Kiszaladt az utcára és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel.
Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony zöldes ház volt ott; az ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy vastag vasrácsa kívülről rátéve és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderék vastag gircses-görcsös fa, de nem faforma, csak mint egy iszonyú vastag kötél, össze-vissza benőtte a vasrácsot s azon kidugta a fejét, hosszú, vékony szálak lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az csakugyan olyan hitvány liciom volt, mint otthon a garádján, a kert alatt, milyen sok volt.
- Ez az ni!
- Ez?
Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes, mert ő ezt sokszor látta és csodálkozott, hogy itt hagyták a város közepén és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle és féltette, ha a legelső Rákóczy ültette és a Simonyi-gátat máris megsiratta, arra emlékszik, hogy Törökék tavaly mindig szidták a polgármestert, hogy kivágatta a fasort; a nagyerdei fasort.
- Jókai?
- Igen.
- Jókai Mór?
- Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.
- Én olvastam már tőle.
- Én is.
- Te mit?
- Én - mondta Orczy - nekem van két könyvem is, Törökvilág Magyarországon, meg a Kis Dekameron.
- Én azt olvastam, hogy a Bolondok grófja, meg tavaly, hogy egy hősnek megnyúzták a fejét és egy kecskebak fejbőrét ráhúzták és az ránőtt és kétszarvú ember lett belőle.
Orczy csodálkozva nézett rá.
- Igazán? - és nevetett.
- De a bolondok grófja még sokkal gyönyörűbb volt.
Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.
- Hopp hó!... No te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?
Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a hivatalba, erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett kilenc órára megy.
Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.
- Mit csinálunk itt?
- Gyéres tanár úr küldött...
Nem merte tovább mondani, mert szégyellte, hogy Orczy előtt hazudjon.
- Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi?... Gyere csak?...
Avval félrehúzta.
- Mán odattad?
Misi csak nézett, nem tudta miről van szó.
- A levelet, no.
- A levelet?! Csak szerdán megyek oda!
- Hinnye, gyalázom az ileted!... csak szerdán?
- Igen.
János úr gondolkozni látszott.
- No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy ő neki mondd meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne fáradjon, hanem izenje meg veled, hogy vagy azt a szót, hogy szívesen, vagy azt a szót hogy sehogyse! Érted?
- Igen.
- Vagy: szívesen, vagy sehogyse! El ne felejtsd!
- Igen.
- Te, az isten teremtsen belőled bőgős cigányt! ha valamit elrontasz, olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot, érted-e!...
Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott.
- No, nesze, kapsz egy hatost, - s a bugyellárisát kereste.
- Nem kell! - köszönöm szépen nem kérek, - tette hozzá Misi és elhúzódott.
János úr ránézett s fölnevetett.
- Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy fityinget?
Aztán legyintett:
- No ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is élne; hát csak végezz szépen, nem bánod meg.
Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kisfiúnak és egy szekérre mutatott:
- Kápsálnak.
Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment.
Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas feketeruhás teológus. A nap most szépen kisütött és szél sem volt.
Orczy kíváncsian várta.
- Kápsálnak, - súgta neki Misi.
- Mi? - kérdezte csodálkozva Orczy. - Mit?
Misi már tudta mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a cétus előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.
- Kápsálnak... Gyűjtenek.
- Mit?
- Hát a konviktusra, a cívisektől.
- Mit gyűjtenek?
- Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.
Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.
- Diákok?... Koldulnak?
Misi elvörösödött.
- Az nem szégyen, az kápsálás.
Orczy nevetett.
- Te én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.
- Tök Marci vót.
- Mék az?
- Az A)-ban, Tajthy; a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják.
Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit beszélnek.
- Disznóság, ezek a parasztok két cső kukoricával szúrják ki az ember szemit, meg egy hatos... legfejjebb...
- Nem tudom, mir nem szüntetik má meg...
Avval tovább mentek.
Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak koldulásnak a dolgot s röstelkedve nézett utánuk.
Orczy meglökte.
- Gyere már...
Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.
Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva és teljesen felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy meglátta őket.
- Ti mit csináltok ott? - kiáltott ki. - Ti haszontalanok! Jöttetek megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett hogy tanulnátok?...
A két gyerek leforrázva állott.
- Takarodjatok be rögtön az osztályba! No majd én megleckéztetlek máma!
Erre ők el kezdtek futni s most már nem kerülgettek a folyosókon hanem átvágtak az udvaron és lélekszakadva értek be az osztályba.
- Csitt, csitt, csitt, - mondta Orczy s mindenkire átragadt az ijedtsége és némán ültek.
Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött még a tanár, megint nekibátorodtak s kis idő múlva újra zsibongás lett, csöndes zúgás, mint a dolgozó méhkasban.
Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva s meg volt illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt s el volt rá készülve, hogy a tanár úr bejön s legelőször is őt fogja leckéztetni s mindent kikérdez, amit nem tud s már előre látta, hogy belesül a feleletbe s akkor hogy fogja többet Dorogit tanítani. Dorogiról hirtelen eszébe jutott a levél, amit át kell adni a nénjének, a hideg lelte, már megint milyen iszonyú s ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét s a latin Exertitiumba merült, végig olvasta az egészet, s kereste, hogy vajon mit fog kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden szót tudott, s minden szót értett.
Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyitást nem is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy nézett rá, mint egy kísértetre, oly hirtelen jelent meg.
- Többet ilyet ne tapasztaljak, - mondta erősen a fiatal tanár s egészen kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért, mint egy harapós kutya emelte fel a fiúk feje fölött, - többet ilyet ne tapasztaljak, hogy előőrsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni... Mert ha még egyszer ilyet tapasztalok, kicsapás lesz a vége... Üljetek le!... Orczy!
Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.
- Oszd ki a dolgozatokat.
Nyilas megkönnyebbült, azt hitte jön a külön lecke.
Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant s fogta a dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe vette és sorra kiosztotta, a dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, úgy hogy sorra letette mindenki elé a magáét.
- Nyilas!
Misi felugrott s halálsápadt lett.
- Fordítsd le latinra ezt a mondatot: Az is... tolvaj... aki... az emberek... bizalmát... meglopja... Na, hogy fordítod, hamar, hamar - s ceruzájával a taktust ütötte... Hogy van az, hogy tolvaj?
- Fur, furis.
- Igen; hány mondat ez? Ismételd el.
Misi elismételte:
- Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: másik mondat.
- Melyik a főmondat?
- Főmondat: az is tolvaj.
- Na tovább, ne kelljen minden szót... Mi a másik?
- A másik: aki az emberek bizalmát meglopja.
- Ez milyen mondat?
- Ez mellékmondat.
- Milyen mellékmondat?
- Ez jelzői mellékmondat.
- Na fordítsd.
- Etiam ille est fur.
- Tovább.
- Qui...
- Melyik szót nem ismered? Ember?
- Homo, hominis: ember.
- Bizalom?
Misi hallgatott.
- No: bizalom az: fiducia. Most fordítsd le az egészet.
- Etiam ille est fur, qui... fiduciam... hominum... furat.
A tanár elmosolyodott: - Furat? ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új szavakat, pláne latinul. Rapit.
- Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.
- Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe és ahhoz tartsd magad.
Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását s halálosan elijedt. A szeme kimeredt s az arca elnyúlt. A tanár többet nem figyelt reá, Orczy után ment és segített neki kiosztani a dolgozatokat. Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul volt letörülve s nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt áll s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán. Hogy ő meglopta a tanár úr bizalmát, mert ezt nem tette volna fel róla a tanár úr, hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor tanítványt is adott neki, most el fogja venni a tanítványt s akkor az lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő többet nem is mehet haza a szüleihez, mit szól Géza bátyja, ha megtudja... Homályosan tűnt fel s egyre homályosabban egy-egy gondolat a fejében s már éppen elszédült volna, mint ott a répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a szédülgetést érezte, akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját.
- Üjj le má.
Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem tudta, mit csináljon, csak ült összeroskadva s kimondhatatlanul rosszul érezte magát.
- Muti a füzetedet, - mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, mert a dolgozatára kétharmadot kapott.
Ő nem bírta kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan s gőzben kavargott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk.
- Egyes! - mondta Gimesi s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az Orczyét is elvette s felnyitotta, kétharmad, mondta, ahogy megnézte. Osztán neked egyes?... mingyán nyakon váglak!
Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit, hozzásimulni, szeretett volna lefeküdni mellette s a fejét letenni az ölébe, úgy el tudott volna aludni és elfelejteni mindent, aludni, s jó volna nem ébredni fel többet.
Csengetésig dolgozat-magyarázattal telt el. Ő nem hallott semmiből semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: azt elismerem, hogy nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre megfejteni senki, csak Nyilas Mihály... De hogy ennyi csacsiságot össze-vissza firkáljatok, azt igazán nem hittem volna... Díszbizonyítványt állított ki magáról az osztály már megint. Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum.
Misi ahelyett, hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a fejét s szégyellte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik dicséretére, mindenki irigykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez és ne mondták volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbújhatna magának és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit sem kér, semmit se kíván, és soha se hagyják békében, most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz...
Csengetéskor, még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de abba hagyta s kimenés előtt még felszólította Orczyt:
- Orczy!... Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le.
Orczy ceruzát vett elő s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett, olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke vidám fiú volt, ahogy így a füzetről felpillantott a tanárra:
- A törvényt... Nem: A törvény határait... áthágni... senkinek sem szabad... Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul... Ez nem elég: dolgozatot fogsz ebből csinálni.
Ezzel a tanár felvette a fogasról szép puha kalapját s illatosan és vidáman elment.
Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát s óriási vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s csodálták, hogy egyetlenegy hiba sem volt benne, csak egy elválasztó vesszőt nem tett fel s egyest kapott. A legjobb dolgozat kétharmad volt, a jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt.
De Misi egész nap kábult volt s szomorú.
Legjobban szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a belső zsebében volt s égette a testét. De akkor visszaélne a mások bizalmával. Bízott benne János úr... De ő érezte, hogy itt valami nincs rendben... Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná, megsemmisítené, vagy visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt lódítva egy úton, mint a golyó s ő tudta, hogy neki gurulni kell, repülni kell, amíg csak végig nem halad az úton...
Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt mondta Doroginak, hogy:
- Számítsa ki ezt a példát - így, ahogy elkezdtük, - s kiment, keresztülment a szobában, s ki a konyha-előszobába, ott nem volt senki, hanem abból hátul jobbra nyílt egy kamara s abban hallotta, hogy Bella dúdol, akkor hamar odament s belépett a kamarába.
Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt gyűrve a ruha egész magasra, úgy, hogy a vakító fehér karja világított a félhomályban, hosszú fehér kötény volt előtte s lisztet szedett ki egy igen nagy pléhtálba. A fején is kendő volt hátrakötve s egy-két barna hajfürtje kikandikált, úgy előrehajlott s csillogó sok fehér fogával ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.
Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:
- Kérem szépen Bella kisasszony, Török János úr ezt a levelet küldi Bella kisasszonynak.
Bella felhúzta a szemöldökét s nevetve és csodálkozva nézett.
- Török János?... Ki az?...
S habozva elvette a levelet.
- Az a tavalyi házigazdámék fia, - mondta borzasztó zavarban Misi.
Már a szép lány fel is bontotta a levelet s csak akkor állott meg habozva, hogy mégis elolvassa-e?
De belenézett s ahogy az első sort olvasta hangosan, kuncogva, kacagni kezdett.
Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol valamivel világosabb volt s akkor a kis Misi beszorult a kamarába.
Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor és mégis olyan soká olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna, teleírva s minél tovább olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte fojtani a kacagását s harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan volt, mint az elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér s az álla és a szája s nagyon szép volt neki ez a bekötött fej s a fekete szemei úgy csillogtak, szinte szikrát szórtak, s a fehér nagy karja, ilyen nagy fehér meztelen női kart a kisfiú soha nem látott s nem is tudta, hogy ilyen s a köténye, a hosszú durva vászonkötény, amint hajlott, előre hullt s látni lehetett, hogy a dereka karcsú s hogy domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt, hogy a kisfiú nem értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy mért is ilyen a lány, mikor a fiúk nem ilyenek és be volt szorítva a setét kamarába a szuszék mellett s egyedül s el kezdett ő is nevetni és benne is sistergett valami melegség és mintha mesében lett volna, oly furcsán érezte magát és elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és tanulást és vízhordást és hideget és mindent, mintha minden csak azért lett volna, hogy ő most itt a hideg kamarában álljon s nézze, nézhesse, hogy sillabizálja újra meg újra a levelet a szépséges szép elátkozott mesebeli tündérlány...
- Miféle ez a Török János? - kérdezte s ránézett csillogó, fojtott nevetéssel a lány.
- Ez egy nagy lump, - mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, régi haragjával.
A lánynak az arca elszélesült és az ajka nyitva maradt és aztán meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott. De a kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan hangos és kitörő kacagás, furcsa, befelé rezgő, behunyt szemű fura kacagás volt.
- No ezt megadta neki, - mondta s nagy-nagy gyöngédséggel és szeretettel nézett a sovány kis egérforma fiúra.
- Edelényi Török János, - mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. - Jó pipa lehet.
- Azt mondta, tessék neki megüzenni, hogy: szívesen?... Vagy sehogyse?... mondta a kisfiú.
A lány összehúzta a szemét s csodálkozva és vizsgálva nézett a gyerekre.
Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a levelet s sietve és kapkodva mondta:
- Hétfőn reggel kérem a János úr véletlenül meglátott az utcán, - s egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt s hogy emiatt mi minden történt és nagyot nyelt, - s akkor azt mondta, mondjam meg Bella kisasszonynak, hogy csak egy szót tessék üzenni neki, csak azt, hogy: szívesen! vagy pedig azt, hogy: sehogyse.
- Jaj, de nagy selme lehet az az Edelényi Török János úr!... - s a lány hátravetette a fejét s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban.
- Hát mondja meg neki, - mondta aztán s komikusan gesztált egy ujjal, mintha az ének taktust ütné, - mondja meg neki, de el ne felejtse Misi... ugye Misi, vagy Misuka? mi?... mondja meg neki, hogy: csak ennyit mondjon: szívesen sehogyse!... érti?... Vagy így: Sehogyse szívesen!... ahogy tetszik, sehogyse szívesen!... vagy szívesen: sehogyse! érti!...
És az oly komikus volt, hogy a kisfiú boldogan, a tiszta szív tiszta boldogságával megértette s elkezdett ő is úgy hangtalanul, magában nevetni. S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János urat, hogy még... nahát: kellett neki ezt a levelet megírni!...
És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint két csínyes gyerek, aki valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron pendül, egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke és nagyszerű még sose volt a kisfiú.
Ebben a pillanatban azonban a lány hirtelen a keblébe dugta a levelet és intett neki, hogy maradjon csendben s kilépett a konyhába, ahova bejött valaki! Már egy pillanat múlva rémülten tudta a kisfiú, hogy a legidősebb lány, a mindnyájuk réme.
De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában.
- Még most is itt ez az edény? - kiáltotta a vénlány, - no ez mégis abszurdum.
- Mér abszurdum, - mondta élesen Bella.
- Azér abszurdum, mer abszurdum, - mondta a vénlány egyre élesebben. - Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.
- Lisztet szedtem a kamarában.
- Persze az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani talán! és most kell kiszedni a lisztet?... Micsoda logika az... Az edény itt áll mosatlanul egész nap s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és te a kamarában játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból... Könnyű kiszedni mikor van...
- Hát azt is meg kell csinálni.
- De nem most, hanem mikor ideje lesz...
Egy perc múlva felcsattant megint.
- Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje után, a maga bolond feje után megy, de komoly munka az senkinek sem kell... Én nem tudom mi lesz itt, ha én kiveszem azt a földet, hát az az én érdekem?... hát itt nem akar senki dolgozni?...
- Én nem fogom a kezem... - mondta Bella ellentmondva idegesen.
- A kezed!... - szörnyedt el Olga. - Hát mire való a te kezed... Nem fogod?!... Még hogy nem fogod tönkretenni! mi?... De még hogy fogod!... Ha én tönkre tettem, majd te is fogod!... Sajnálja a kisasszony a fehér ujját beledugni a mosogatólébe. Majd nem fogod sajnálni, ha fekete lesz és retkes és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém... Ezennel kijelentem neked, hogy én többet koplalni és éhezni nem fogok senki fiának, én többet nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért. Én kiveszem bérbe azt a földet és punktum. Azt én elhatároztam és én arra elszántam magam és ha én valamit a fejembe veszek, akkor az meg is lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat japán legyezőkre szétherdálni kisasszony, nyolcvan krajcárt kidobni, szemétre... Két hetet késett miatta a földbérlet... Már akkor letehettem volna érte a tíz forintot, ha magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van váltva a tízes, akkor aztán elcsúszik, mászik. Hát én ezt nem engedem tovább, most megint van végre egy tízpengős a markomban, ezt most azonnal viszem a parasztnak s lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek ásni és aztán veteményezünk és kapálunk és egész nyáron ott fogok dolgozni és a kisasszony itt fog mosogatni, igen, és főzni, igen, és bevásárolni, igenis, igenis! Fogsz járni a piacra, bizony! Ha én járhattam, járhat más is... Az is járhat, aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se szakadhatok százfelé, mert nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a földön, a másik kézzel meg kosarat cipelni a piacról és a harmadik kézzel a rántást kavarni és a negyedik kézzel megfótozni a kisasszonykák harisnyáját... De nem ám... Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát, meg bizony, ha a fene fenét eszik is, bizony, drága kisasszony.
Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s hogy egyre tovább halasztotta, most már igazán kínos volt, hogy mi lesz ennek a vége. Még be talál lépni a vénlány s akkor ő elsüllyed a föld alá, azért végre is elhatározta magát s kilépett a konyhába.
A vénlány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.
Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét s azt mondta:
- Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról... - s a nénjéhez fordult, - éppen kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy gumiarábikumot olvaszthassanak, osztán ott hagytam a kamarában... - s hangosan nevetni kezdett és Misikének a szemébe kacsintott.
Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából s egész szívvel hálás volt Bellának a hazugságért s bűntársának és szövetségesének érezte magát életre halálra.
A vénlány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no de mért a kamarában, akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:
- Na hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró: Mondja meg kedves Nyilas, nincs igazam?
S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövő évi terveit, hogy ő kukoricát akar termelni s mellette zöldséget, káposztát, karalábét, sárgarépát és mindent ami a konyhához kell, de akkor a másik két lánynak viszont el kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást. Hát nem teszek én jót? nem áldozom én fel magamat? Így pénzért kell szaladni, még egy szál petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz sárgarépa akár zsákszámra, nem igaz?
Misi azt mondta:
- Igaz, de kérem Olga kisasszony, sárgarépát, azt ne tessék egy zsákkal termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel két-három zsákkal is, de nekem a hátam is borsózott tőle, mer én azt nem szeretem. Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépa-főzelék, az iszonyú.
Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, ideges, fuldokló boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje csak nézett, nézett, azt se tudta mi az.
- No hiszen magából is elég van nekem, - mondta szokott nyers őszinteségével, - magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba... Csak menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát.
Bella erre még hangosabban felkacagott s Misi boldog volt a nevetésétől, de összeszorította a száját s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét s gyorsan bement a szobába...
Az öreg asszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével fogadta, ettől a nézéstől elment a nevető kedve, nagyon félt ettől a szótalan halvány asszonytól, aki olyan volt néha, mintha nem is élne s nem szokott rá sem nézni senkire, csak úgy magába merülve néz a világba. Most érezte, hogy a szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába, utána néz s még mikor leült a helyére, akkor is érezte, hogy hátulról szúrja ez a szem, úgy hogy meg kellett fordulnia, hogy meggyőződjék róla, hogy nincs itt, kint maradt a falon túl, a másik szobában.
Ellenben Dorogi nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította ki a föladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált.
- Hát még most sincs kész? - kiáltott rá szinte kétségbeesve.
Sanyika angyali ártatlansággal mondta:
- Nem tudtam, hogy a szorzást a hátulsó számjeggyel kezdjem, vagy az elsővel.
Misi a hajába kapott:
- Jaj istenem, hát ez borzasztó, hát hányszor magyarázzam meg, hogy az mindegy! Érti, az mindegy!... Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást, akkor az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk; ha elölről kezdi: akkor hátrább.
- Igen: Hát akkor hogy kezdjem, hátulról, vagy elölről.
- Az mindegy.
- Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem - mondta Sanyika.
- Hát kezdje hátulról.
- Hát ezt akartam kérdezni; má maga is úgy veszekedik, mint Olga.
Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt hitte, hogy Bellához fogja hasonlítani, de az nagyon elszomorította, hogy Olgához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni...
Nagyon zavartnak s bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre látta, hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak szégyen lesz belőle.
Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent náluk azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen jött be, mintha az egész természetes volna.
Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett s látszólag nem is figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett s megállott Misi mellett jobbra s felvette a füzetet. Sanyika utána kapott.
- Na!
Bella felemelte magasra a füzetet:
- Nem eszem meg!
- Add ide!
- Jaj de kényes.
És itt a magasban kinyitotta s megnézte az utolsó kalkulust.
- Négyes? - mondta bámulva. - Négyes!
Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit.
- Most hogy adom be - mondta kényes nyávogással - összegyűri nekem.
- Először is te gyűrted össze és másodszor, akármilyen gyűrött volna, csak ne volna négyes, szégyeld magad.
- Az nem szégyen - mondta Sanyika. - Nagyon nehéz feladat volt, tizennégynek volt szekundája belőle. És két harmadnál jobbja nem is volt senkinek.
- Nyilasnak se?
- Csak neki volt egyese, igaz.
A lány felnevetett.
- Igaz!... Jó, hogy eszedbe jut... Óh te...
S az asztalon Misi előtt áthajolva megbökte az öccsének a fejét tenyérrel és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimogatta ennek az arcát.
Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte s remegni kezdett. Érezte, hogy ez a simogatás nem volt véletlen és hogy az előbbiekért valami finom és titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent.
- Eriggy ki a szobából - mondta Sanyika.
- Ó te varangyikos béka - mondta nevetve Bella.
- Megmondalak, hogy megint bent vótál...
Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett.
- Nézd csak Sanyi, mondok valamit: kössünk békét... Te nem fogsz rám árulkodni s én se fogok te rád.
Sanyi lappangva, leskődve nézett a szeme sarkából Bellára.
- Én is tudok ám egyet-mást magácskáról, és ugye nem mondtam meg, hogy ki cigarettázott a gazdáék fiával?
Sanyi ellenségesen felduzzasztotta az ajkait.
- Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?... Hallgatunk? És még van a rováson három-négy históriácska... A spájz is, meg a gomb is tudod?... Na, hát lesz béke?...
S odanyújtotta a kezét.
Most megint úgy nyújtotta át a karját az asztalon Misi előtt s letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.
A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér s egy ici-pici kis vékony aranygyűrű volt az egyik ujján s abban pici kis kékszínű kövek, mint a nefelejcs szirma. Misi didergett, hogy megint meg találja simogatni.
- Naaa, - mondta nyávogva Sanyika s rácsapott a kezére.
De az nevetett, nem mozdult, s tovább ott maradt a keze előttük, most nem volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában volt, de Misi szinte érezte azt a fehér jó karját s valósággal félt, hogy megmozdul, behajlik s még megöleli vele.
- Hát szent a béke?
- Ha te nem szemtelenkedsz, én nem szólok, - mondta Sanyika.
- No te kis hörcsög, hát add ide a praclid.
Sanyi kinyújtotta a nyelvét s odacsapott a tenyerével. De cseltől tartva, csak úgy...
A lány megkapta a kezét s fehér gömbölyű markában ott maradt a kisfiú maszatos keze.
- Fuj, disznóláb, - mondta Bella kacagva s Olga még malacot akar venni, hát itt van ez s belekacsintott a Misi szemébe.
Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, annyira váratlan volt s találó, az előbbi dolgokra való hivatkozás annyira csiklandozta.
- Na jól van, hát akkor csak tanuljatok, - mondta Bella, - én felőlem fiam akár tizenhat csikót hozhatsz, azzal megrázta az öccse kezét, de nem férfiasan, tenyért tenyérbe fogva, hanem úgy kinyújtott kezével, annak átfogva a kezét.
Misi nem mert ránézni az asztalra lefekvő lányra, akinek olyan furcsa, idegen volt a teste minden része s a puha ruhában, ahogy a kemény asztalra hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől volt, mintha a tűz sütötte volna.
Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte, hogy bizony egészen hiába van itt.
És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az öreg úrtól. Futnia kellett.
Hát amint a sárgaház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr:
- No ipse, - mondta fojtottan, - széna-e vagy szalma?
Először nem is tudta miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott s attól mindjárt megjött a bátorsága.
- Igen, - mondta hangosan.
- Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító.
- Azt mondta, hogy: egyáltalján nem szívesen.
- Mit?
- Nem is: úgy mondta, hogy: sehogyse szívesen...
- Ó te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott.
- Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: «sehogyse szívesen,» vagy «szívesen: sehogyse,» úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt mondja.
- Lehetetlenséggel határos, - mondta János úr.
- Pedig így mondta.
- Istók báró?
Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.
- Esküdni mersz rá?
- Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!
- Ez neked haszontalanság? te! - mondta János úr nevetve, - hejnye te!... Megájj kenyér, megeszlek!
Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az udvarba, úgy hogy nem sikerült az egyszer.
Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás. Jól esett pontosan megjelenni, jól esett a szalmaszékbe leülni, ott találni mindig szép rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy becsületesen megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose kérdezett utána az öreg úr, hogy
- Mija, mija?
Kedves hely volt ez a meleg faház s kedves volt a kedves pirosfehér öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna...
Mikor hazaért a cétusba, a szobatársak a kályha körül ültek és pirítós szaggal volt tele a szoba.
Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről mesél s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el.
- Mondom hogy azért dárdás maga, mert az ilyen kisdiákok két hosszú dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt nem volt ilyen konviktus, hogy csak várjuk a csengetést és szalad az ember enni, fehér tányér, abrosz.
- Cseréptányér, - mondta Lisznyay úr, - meg fakanál.
- Na és mit ettek! - folytatta Nagy úr, - a felső diákokat a tanítványok etették, ezeknek a szülei, minden héten beküldtek egy fehér kenyeret, ami elég volt kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt ami elég vót hét fiúnak; másik napra a másik fiú kapott egy fazék ételt, így éltek, ez volt ám az elemózsia.
Misi a sötétben elámulva hallotta.
- És hol ették?
- Hát itt a cétusba. Mintha itt vagyunk heten, mindennap egy másik küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát, vagy túrósgaluskát, de nem három ételt mint a konviktusban most, csak egy jó fazékkal, akkor azt körülülték, mindenki elővette a cseréptányért, fakanalat, bugylibicskát, aztán ettek.
- Este is azt?
- Ha maradt: ha nem maradt, nyeltek.
- Azt kellett dárdán hozni?
- Nem, az más... akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek ételt, hanem főzni valót, nem volt akkor se posta, se vonat, hát mikor egy úr beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött az úrfi egy ökrös szekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát, akkor fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a kokva, az főzött, de mindennap egy ételt s minden hétfőn ugyanazt és így tovább, tudja: úgy is híjták az ételt, hogy semper.
- Jaj de érdekes, - szól Böszörményi.
- No magának nem volna érdekes, mondta Nagy úr, - mert aki nem volt se gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet, csak lakást és a városi kegyes polgárok hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény deákoknak.
Nagy nevetés lett.
- Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra jártak koldulni az egész városban és kéregettek ennivalót.
- Fuj, az aztán piszok élet vót.
- Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék voltak a diákokra, mer akkor a diákok énekeltek nekik, megtáncoltatták a menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a házakat. Mit nevet, ne gondolja, hogy úgy oltottak, mint az önkéntes tűzoltók! mentek a gerundiumokkal, a nagy botokkal, most is látni lehet a Nagykönyvtárban! és ha egy ház meggyúlt, köröskörül a többi háznak a tetejét mind lerombolták, hogy meg ne gyúlhasson.
- Nevetséges.
- Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az artézi kutat hány esztendeje fúrják? Már 870 méternél vannak, még sincs víz. Hanem kő van. Minden fúró beletörik. Azér mondják, hogy Debrecennek is vannak hegyei: csak a föld alatt tartják.
Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak viccnek vette.
- Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a vizet a kokvának meg a pistrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is híjták: a sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe járni, nem a professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták egy sonkára.
Ahogy ott ültek a jó nyugodt, meleg szobában, aminek még a fűtésével se volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, nem tudták elképzelni.
- És hogy tanultak?
- A diákok csinálták a tanszert, a nagy diákok a kicsiknek, a rézmeccők.
- Igen, azok voltak! az tény! Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép tudomány volt, - szólt Lisznyay úr.
- Akkor elég volt tudománynak; ma bizony megbukna az akkori professzor is.
Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi s abbahagyták a beszédet, mentek vacsorázni.
Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most egyszerre szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi diák lenni, mint a többi.
Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak, mikor vége volt, Sándor Mihály odatett egy cédulát elibe.
- Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?
Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt írva: öt szám.
Kővé meredve nézte s gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját, kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót.
És halálos ijedtséggel, a szíve is megállt:
Nem volt benne.
Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula.
A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, seholse volt s a szeme közben folyton a kis firkán volt: nincs a reskontó.
És olvasta az öt számot:
- 17, 85, 39, 73, 45.
Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a zsebébe tette.
- No kijött valamék? - sürgette Sándor Mihály.
Nem tudott felelni, néma volt.
Szerencsére oszlás volt és elváltak és ő elfutott, ellopózott a többi közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, azt hitte megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az első udvarba, arra nem ment senki sem.
Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbújt a folyosón és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem; de végig-végig iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.
(Folyt. köv.)