Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám
Tikkadt, tikkasztó napverésben, káprázatos csodáktól részegen és áldott kincsektől roskadó palástban trónol felettem a diadalmas és könyörtelen Nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek lángoló villanyzuhanyát.
A Föld szíve majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba.
- Megállt az élet és áll az idő. - A kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény... Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren. Izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén; a vakító víztükrökön szinte hallani a tűzzápor monoton kopogását.
És zuhog a fény... Rubinok parazsa tüzel minden pipacsban; kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és az Avas derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás izzik a fény a fákon.
És hull a fény... Ereim sodrán apró, elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; - lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a Nyár és a Föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása s a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény... A Nyár acéllelke kiverte belőlem a sápadt bűnöket: óh messzi most a gonosz városok levegője! - a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappan-buborékteóriák! - itt nem ismerik a bacilusokat és a baktériumokat: a Nyár csiracsókos lehelete gyújtja jövővel terhessé a lomhán hömpölygő szeleket.
Itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! - itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít halálra,
s a Föld súlyos és tömör lelke kacagva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
...És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a gyilkos forróság barna sebeket perzsel a homokba. - Áll az élet és áll az idő;... lábaimnál mint egy halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve temetem magamba a Nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben; - s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek símúlnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap.