Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám
Itt a tavasz: március, április; fölnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,
fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly távolian,
mint ahogy a napfény kopog a csukott pillákon, vagy a szerelem zsong a szívekben.
Fekete záporok... Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen ucca, melyen végig kell mennem, hogy hazaérjek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéktelenül,
- Óh édes állati érzéketlenség! -
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket; pattognak a bádogcsatornák
és zúgnak a tátott-torkú kanálisok;
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj! Halkan dudorászok versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor...
Mintha egy ködóriás lépkedne el a házak felett! Egy váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csönd. Csak a zápor beszélget önmagával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni, - a villany lecsavarva - hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! csupa édesség tőle a ház, az ucca, az egész fekete Budapest!
Így zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken,
tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdei fák smaragdkupoláján, kivájja a szakadékok köveit
a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban
ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit aranytükrökké
csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy nedves fátyolával ködbe szőjje a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a
rőtszemű világítótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll
véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon, túl időn és túl teren,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó vízszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!