Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám

Halász Gyula: Emlékezés Lóczy Lajosra
(1849-1920)

Húsz esztendeje múlt immár, hogy közelébe jutottam, az egyetemen. A jogászok folyosója helyett szívesebben botorkáltam már akkoriban a «bölcsészettudományok» régióiban; vágyakozó és bűnbánó tekintettel kerülgettem a földrajzi szemináriumot, amelynek ajtaján egy szép őszi napon csábító hirdetmény jelent meg: Lóczy Lajos kirándulásra viszi hallgatóit Dalmáciába. Odahaza folytatott beható pénzügyi tanácskozás után bekopogtattam a professzor szobájába. Nyájasan fogadott engem, jövevényt s pár napra rá már vitte a vonat az ifjú diáktársaságot - Triest felé.

Jól emlékszem első meglepetésemre - amely azóta a csodálatig fokozódott és sokszorozódott egyéb közös útjainkon - amikor Lóczy a harmadosztályú kocsi ablakából először kezdte magyarázni az eróziót, meg a löszt, meg a pontusi emeletet s először mutatott meg nekem egy - törmelékkúpot. Miféle fura, csonka mértani idom lehet az a törmelékkúp és mit keres az kinn a szabad természetben? Tőle tudtam meg, hogy a folyók széjjelterülő kúp alakjában hagyják hátra hordalékukat (alluviális legyezőnek hívja az angol) s hogy ez a «legyező» avagy törmelékkúp néha akkora, hogy országok férnek meg a hátán. Hetekig járhatja őket az utazó lóháton, anélkül, hogy elérné a végüket. Miről ismeri meg őket? - rejtélyes előttem. Mintha csak valaki a földön jártában ki tudná tapogatni, hogy a föld - gömbölyű. A földön járó ember nem látja a föld alakját, igaz, de akinek módjában lenne a földtől eltávolodni, minden oldalról jól szemügyre venni, az bizonyára fölismerné a gömbölyűségét. Sőt sok minden egyebet is észrevenne a föld arculatján, ami mellett mi gyalogjáró sétálók gyanútlanul és értetlenül megyünk tovább. A föld felszínének szinte sasszemekkel való biztos és gyors átfogása, ez a föld mélyébe is lehatoló majdnem kozmikus látás: veleszületett, kivételes adománya a mi Lóczy Lajosunknak. Mert a természetbúvár sem lesz, hanem születik. És nem ez az egyetlen rokon vonás a természetbúvár meg a költő között.

Lóczy Lajos művész volt nemcsak teremtő munkájával, hanem a természetben való mély gyönyörködni-tudásával. Valahogy úgy van ez, hogy a tudós is, a művész is más-más célokat követ, másfelé indul, de olyan messze utakat jár be, hogy végtére egy pontban kell találkozniuk; akár keletnek haladjunk földünk hátán, akár nyugatnak, eljuthatunk a legtávolabbra, amelynél már nincsen tovább.

A formák, jelenségek és a természeti erők működésének fölismerésében, az analógiák, összefüggések, ok és okozat megtalálásában a természettudományos ösztön biztonságérzete vezérelte. (Ilyesvalaminek is kell lennie, ha van művészi ösztön.) Ahol mi nem látunk egyebet egy gyepes hegyoldalnál, egy kopár buckánál vagy egy ártatlan kukorica-táblánál: ott ő kezének egy kanyarintásával vetődéseket, gyűrődéseket, rétegeket, emeleteket, palát, bazaltot, jurát, krétát lát meg és mutat meg nekünk. Mint ahogy a vérbeli katonának az erdő fája fedezék, lejtő, halom, mélyedés és szikla rejtekhely csupán, ahol megbúvhat vagy ahonnan rajtaüthet más színű ruhába bujtatott embertestvérein, vagy ahogyan a vérbeli gazdaember a várható termést méregeti szemével a hullámzó zöld vetés láttára s a virághímes réten a széna illatát szimatolja: Lóczy Lajos sem a tájképet látta meg a tájon; mögéje, alája, beléje hatolt boncoló tekintete s miközben meglátta és megmérte, miből lett, hogyan és miért jött létre, mi volt és mivé lesz valamikor, - nem juthatott ideje, hogy észrevegye festőiségét. Gyönyörűsége nem passzív gyönyörűség volt, mint a művészé; lehet, nem is a dolgok szépségében gyönyörködött ilyenkor, hanem a maga gazdag gondolatainak teremtő játékában, de bizonyos, hogy fáradhatatlan élvezője volt a Természetnek, amelynek megértette a szíve dobogását.

Persze, hogy nem volt könnyű követni őt, amikor átfogó elméjével, rengeteg tudásával és megjelenítő képzelőerejével (bár egészen egyoldalú volt ez a képzelőerő) nagyvonalú előadásokat rögtönzött a helyszínen a legbonyolultabb geológiai és fizikai, földrajzi kérdésekről. Magyarázatai inkább elriaszthatták kezdő hallgatóit, akikhez nehezen tudott leszállani (a terminus technikusok csakúgy röpködtek ajkáról és elfelejtette őket megmagyarázni), de annál jobban megragadta megfigyelésének mélységével, szempontjainak egyetemességével mindazokat, akik már be voltak avatva kissé a geológia és rokon tudományainak rejtelmeibe. Jó tanár volt, de gyönge előadó. Jó tanár, mert mindig voltak érdemes és méltó tanítványai; egyénisége varázserővel hatott jelesebb tanítványaira, akikkel mindenkor az önfeláldozásig, a magáról való megfeledkezés határáig szívesen foglalkozott.

Ezek közül való volt a korán elhunyt Jankó János, aki már Lóczy Lajos ösztönzésére írja első önálló munkáit: A Nílus deltájáról (1890); Magyarország hegyvidékeinek csoportosításáról (1891). Később a néprajz művelésére vetette magát, de ebben is észrevehető Lóczy irányító keze. Ő az, aki megíratja vele nagy balatoni monográfiája számára A balatonmelléki lakosság néprajzát (1902).

Legkedvesebb tanítványa, útitársa és mindvégig legbensőbb barátja - ha nem is egyenes folytatója Lóczy munkásságának - Cholnoky Jenő. Cholnoky is mérnöknek indult, mérnöki oklevelet szerzett, mint Lóczy Lajos, de az ő példáját követve és az ő tudományos lelkesedéséből merítve, geográfus lett. Munkásságának legfőbb eredményei, kínai utazása (1896-1898), balatoni kutatásai mind közvetve vagy közvetlenül Lóczy Lajos ösztönző példaadásának, útmutatásának és támogatásának köszönhető. Az ő érdeme, hogy olyan hamar fölismerte a nálánál huszonegy évvel fiatalabb Cholnoky Jenő rendkívüli képességeit. Ő segítette ki Kínába is.

Akkoriban sokat elmélkedtem rajta, miért ment Cholnoky éppen Kínába, ahol már járt előtte egy nevezetes magyar expedíció: miért nem választotta a csodás Dél-Amerikát vagy a regés Afrikát, amelyek mindig olyannyira izgatták laikus fantáziámat. Együtt látva őket, professzort és tanítványát (Cholnoky asszisztens volt akkor) és hallgatva kimeríthetetlen gazdag beszélgetésüket közös tudományos problémáikról, megértettem, hogy ez szívügye volt Lóczynak, nem csupán a tudományos érdek által megokolt, céltudatos választás. Lóczy másfél évtizeddel előbb tért haza Kelet-Ázsiából, ahova harmadfél évi küzdelmes, de boldog vándorlás borongó emlékei vonzották vissza; tele volt velük a lelke - az ifjúkor emlékei kitéphetetlenek! De kinek nyílik rá módja a mi szegény hazánkban, melyik kutatónak, hogy két nagy világraszóló utazást tehessen életében? Lóczynak bizonyosan apai gyönyörűsége telt benne (ismerem ezt az érzést), hogy ha már az ő évei lassan-lassan elszállingóznak is feje fölött, legalább kedves tanítványának az útját egyengesse, hogy az lássa meg a csodás napkeleti országot, amelynek földjét az ő ruganyos ifjú lábai taposták valamikor.

De nemcsak azokra hatott ő a nagy elmék szuggeráló erejével, akik szorosan az ő tudományában búvárkodtak, hanem mindazokra a jeles tehetségekre, akik szellemi közelségébe jutottak. Ilyeneket sokszor egészen más irányú, a geológiától meglehetős távol eső területeken való munkálkodásra tudott serkenteni; ezekre a tanítványaira is büszkeséggel tekintett, eredményeiket nagyra becsülte. Csak egyet említsünk meg közülük: Teleki Pál grófot. Bár ő a kartográfia történetén kezdve a gazdasági és politikai földrajz, településföldrajz, történelmi földrajz és a földrajz történelmének széles mezőit műveli: Lóczy Lajost vallja mesterének. Mert ő volt az, aki benne a hivatottságot fölismerte, érdeklődését, tudományszeretetét és lelkesedését fölébresztette és ébren tartotta. Legújabb széles áttekintésű, eszmékben gazdag munkájában - A földrajzi gondolat története - valósággal a földrajz filozófiáját és fejlődéstörténetét írta meg Teleki Pál. Ha az ismeretek tömérdek adatát nem is, a gondolkodás módszerét és egyetemességét Lóczytól tanulta, az ő szellemi iskolájába járt s rengeteget merített belőle észrevétlenül, jóllehet, a maga tudományaiban felülmúlta őt.

De hogy azoknál maradjunk, akik folytatói Lóczy legsajátabb tudományának, akik elsősorban geológusok: Prinz Gyulára hivatkozunk. Prinz Breslauban végzi az egyetemet és mégis - Lóczy-tanítvány. Mint az úszómester, aki bedobja a már úszni tudó gyermeket a vízbe, Lóczy kisegíti Prinz Gyulát a messze Ázsiába, ahonnan kiváló kutatóként kapjuk vissza. Földrajzot, földtant nem lehet az íróasztal mellett megtanulni, ahhoz künn kell járni a természetben, bújni a hegyeket, törni a követ, behatolni folyók szurdokába, éhezni, dideregni is kell érte néhanapján, avagy szomjúságot szenvedni verejtékezve a nyári hőségben - ahogyan azt Lóczy Lajos tette és amire Lóczy példája megtanította a fiatalokat. Ha Prinz Ázsiában kutat, Nopcsa Ferenc báró Albániát járja keresztül-kasul, megint csak Lóczy biztatására és tanácsára. Nopcsa ma Albánia legalaposabb ismerője. (Olyan szenvedéllyel tér vissza örökké ebbe az országba, hogy már-már azzal gyanúsítják, az albán trónra vágyódik.) Milleker Rezsőt is Lóczy küldi ki Kis-Ázsiába, Lóczy-tanítvány a kitűnő Böckh Hugó, Littke Aurél, Kogutowicz Károly, úgyszintén Kormos Tivadar és a földtani intézet többi geológusai; és végül tehetségének és tudásának egyenes örököse: fia, ifjabb Lóczy Lajos, akire hárul mostan a kegyeletes feladat, hogy atyja félbemaradt munkáit, nagyrészt már kész jegyzetek alapján befejezze és kinyomassa. Ilyen munka: Hegyes-Drócsa geológiája, kőzetei és geológiai térképe; a Balaton geomorfológiája és tektonikája; a Balaton társadalmi földrajza. Ez az utóbbi írás teljesen készen csak kiadásra vár. Halálos ágyán, a balatonfüredi szanatóriumban kapta kézhez a nyomdából a munka korrektúráját; roppant megörvendett neki, szeme fölcsillant, életösztöne, reményei újra éledtek. «Csak még egy évet élhetnék» sóhajtotta kevéssel halála előtt - «hogy befejezhessem munkáimat».

Alig néhány éve pedig még fiatalabb volt akármelyikünknél. Fáradhatatlan gyalogló volt; emlékszem, sajátságos gördülő járását öntudatlanul utánozni kezdtem (a cipőim ettől fogva sokáig mindig az orrukon koptak el), és eltanultam egyenletes hosszú lépteit hegymászás közben. (Kalapácsot szorongató keze a csípőjén nyugodott ilyenkor.) Delejes varázsú egyéniség volt; szerettük és bámultuk - nem csoda, ha akaratlanul ellestük apró vonásait (a nagyokat úgysem leshettük el). Kitűnő útitárs volt: közvetlen, természetes, derült, megértő. Rengeteg sokat tanulhatott tőle, aki kitartóan közelében maradt - de nem volt könnyű vele lépést tartani. Emlékszem viszont, amikor Svájcban egyszer én vágtam elébe egy meredek hegyoldalon, (ő magyarázni visszamaradt); jócskán megelőztem őt a «Hospiz» fehérfüggönyös ebédlőjében és már egy-két pohár tejnek is utána voltam, mire ő táborkarával megérkezett. (Ekkor komolyan megneheztelt - egy pillanatra). Ó ti édes, fehér svájci szállók, fehér bóbitás, fehér kötős rózsás svájci lánykák, akik ott sürögtetek mosolygó arcotokkal asztalunk körül! Élénken előttem van ma is Lóczy fiatalos alakja az asztalfőn (kissé kuszált turistaviseletében, lehetetlen gyűrött puha kalapjával is mindig ő volt köztünk a legelőkelőbb, mindenki megérezte róla, hogy ő mi vezérünk), amint végig tekint kissé szenvedő, karakterisztikus, lágy vonású arcával - némelyek szerint «olyan jó színész-arca» volt - az ő «fiainak» táborán, megértően gyönyörködve benne, ha a szöszke Gretchen vagy Ännchen szerelmetes pillantásokat vált valamelyik ifjú magyar glaciológussal (ha jégből volna is a szíve, megolvadna bele). Akkor jöttünk meg az Unteraar-gleccserről, arcunk, de kivált orrunk hegye égett még a jégárról visszaverődő nyári nap hevétől (avagy a lányka szemeiből ránk sugárzó szerelem tüze rózsállott orcánkon?).

Lóczy Lajost, az embert, ezeken a kirándulásokon ismertük (és szerettük) meg igazán, jóllehet ő mindig emberi ábrázatát fordította felénk. Ez volt a titka a fiatalok erős ragaszkodásának. A katedrán soha nem válhatott volna népszerűvé. Talán érezte is ezt. Igazi ereje nem előadásában rejlett - nehezen kovácsolgatta össze itt-ott homályban maradó, vontatott, formailag sem tökéletes mondatait - hanem erőteljes és rokonszenves egyéniségében. De ez az egyéniség csak a közvetlen érintkezésben sugározta bensőséges fényét - a tanteremben klasszikus tudós volt, a tantermen kívül romantikus.

A tudós egyébként is meglehetősen rejtve maradt egyéniségében. Tudományának természetéhez képest keveset foglalkozott az emberi lélekkel; társadalmi felfogását tekintve nem emelkedett felül a művelt átlagon. Szívesen vezettette magát az általánosan uralkodó eszmék által. Emlékszem, mennyire meglepett egyszer egy kérdésben való állásfoglalása: «a korszellem kívánja, hogy így ítéljünk» - mondotta, (magában érezvén talán, hogy másféle ítélet is lehetséges volna). Türelmes volt a korszellemmel szemben, amelyet úgy tekintett talán, mint egy geológiai szelvényt: adottságnak, amelyen nincsen hatalmában úgysem változatni - tíz-húszezer esztendőkig. A «korszellem» csakugyan ilyes valami, bár én nem annyira a kor keresztmetszetét látom benne, mint inkább eredőjét - s mint ilyen bizony meglehetősen változékony is. Parányi kilengések, erkölcsi vagy szellemi áramlatok, sőt jelszavak, más irányba billentik. A korszellem hullám: hol a magasban jár, hol a mélybe bukik; a sodrába kerülő hajót meg-megtáncoltatja, el is süllyeszti olykor - jóllehet a vízcseppek tömege (az emberiség) alig-alig jut itt-ott előrébb vele. A hullámok járása - ma már tudjuk az ifjabb Darwin (George Darwin) vizsgálataiból - függőleges, s a haladás: látszólagos csupán.

A természet erőinek «kegyes lassúsága» érvényes és irányító ugyan az erkölcsi világban is (ahogyan azt Anatole France óhajtotta), de ennek a belátása hiányzik a rajongó lelkekből. Ezért voltak mindig és lesznek forradalmak, és ezért érnek olyan keveset a forradalmak. Lóczy Lajos nem volt forradalmi lélek. Nem ment elébe a korszellemnek - csak elfogadta. Ez a konzervatív lelki alkat nem mindenben idegen a természettudományos világszemlélettől - legfőként nem a geológusétól, akit a megkövesedett (sőt megcsontosodott) emberi előítéletek csak úgy nem hoznak ki a sodrából, mint azok a szép és ártatlan állati és növényi kövületek, amelyekből a föld történetének egész korszakait fejti meg és jeleníti meg számunkra.

*

Lóczy Lajos élete-munkájának maradandó becsű két nagy eredménye a kelet-ázsiai utazás és a Balaton tudományos tanulmányozása.

Oroszlánkörmeit nyilván hamar megmutathatta, mert két évvel azután, hogy hazatért Zürichből mérnöki oklevéllel, a hírneves Eduard Suess wieni geológia-professzor őt ajánlotta Széchenyi Béla grófnak, aki Kelet-Ázsiába készült, az expedíció geológusául. Pulszky Ferenc, Lóczy hivatalbeli főnöke - Lóczy segédőr volt ekkoriban a Nemzeti Múzeumban - ugyancsak őt ajánlotta. Széchenyi Béla meghívására Lóczy, aki ekkor (1876-ban) huszonhét éves volt, tétovázás nélkül igennel válaszolt.

1877. december 4-én kelt útra a nevezetes expedíció Triesztből egy osztrák Lloyd-gőzös fedélzetén, egyelőre Indiába. Négyen voltak: Széchenyi Béla (a «legnagyobb magyar» fia); Kreitner Gusztáv főhadnagy (az expedíció térképezője és geográfusa); Bálint Gábor, a kiváló nyelvtudós, és Lóczy Lajos. Egyikük sincs életben már! Elsőnek halt meg Kreitner, 1893-ban, mint shanghai-i főkonzulunk; azután meghalt Bálint, kolozsvári egyetemi tanár (1915), utána Széchenyi (1919) és utolsónak - 1920. május 13-án - Lóczy Lajos.

Megható véletlen, hogy Lóczy Lajos nyomtatásban megjelent utolsó írása éppen Széchenyi Béláról emlékezik, [*] arról a férfiúról, aki élete első alakulásának negyvennégy évvel ezelőtt oly döntő fordulatot adott.

Indiából Lóczy 1878 elején a Keleti Himalájába látogatott el. Eljutott Szikkimbe, Butan és Tibet határáig; fölemelkedett az örök hó és jég régiójába és Dardzsilingből, Kőrösi Csoma Sándor sírjától, látta a földkerekség legmagasabb hegycsúcsait. Szingapúron át Jáva szigetére hajózott át azután Széchenyivel. Egyedül folytatva útját, Jáva vulkános középső vidékén megmászta a Merapi tűzhányót. Hong-Kongon és Kantonon keresztül 1878 júniusban megérkezett Shanghaiba. (Bálint Gábor nem várta meg őket; haza utazott).

Shanghaiból Lóczy a Jang-ce-kiang deltavidékén, a Nagy-csatornán és a Pojang-tavon kínai dzsunkán végighajókázva megismerkedett Dél-Kína szubtropikus tájaival. A vízválasztón keresztül készült átvágni a tengerre, de súlyos malária visszaűzte. Gyaloghintón vitette magát a szörnyű hőségben a hegyek közt elrejtett francia misszió házába, ahol egészsége hamarosan helyreállott.

Decemberben Széchenyivel és Kreitnerrel kényelmes folyami gőzösön indul fölfelé a Jang-cé-n Kína belsejébe. Ezerötszáz kilométeres utat járnak meg rajta Han-kou-ig, a Han folyó torkolatáig. Itt dereglyére száll át a társaság és a Han-(ho) folyón, majd ennek mellékfolyóján vitorláznak fölfelé Tin-ce-kuan-ig. Itten megkezdik szárazföldi útjukat és folytonos térképezés, megfigyelés és gyűjtés közben hatolnak északnyugat felé, keresztül Kínán a Góbi-sivatag déli széle közelébe, egészen Tun-huang [*] -ig, amely hely mintegy húsz hosszúsági fokkal esik nyugatabbra és tíz fokkal északabbra Han-kou-nál.

Innen sem nyugat felé (a Lop-nór tóhoz), sem délnek, Tibet felé, nem engedik őket tovább nyomulni. Délkelet felé csapnak tehát, a Kuku-nór tavához. Batangnál újabb kísérletet tesznek, hogy behatoljanak Tibetbe, de fegyveres csapat állja útjukat s a Pekingből érkező futár levelet hoz a kínai kormánytól, amely kereken megmondja, hogy a kínai kormány hatalma megtörik Tibet határszélén, az ő kedvükért háborúba nem bocsátkozhatnak «ezzel az ostoba, barátságtalan néppel», elégedjenek meg vele, ha sértetlenül kikeveredhetnek az országból Kína délnyugati tartományán, Jün-nan-on keresztül. Így is cselekszenek. Bamo közelében szerencsésen Burma területére lépnek és az Irravadi vizén leeveznek a Bengáli öbölbe.

Az expedícióinak ez a szakasza tizennégy hónapig tartott s ez idő alatt mintegy nyolcezer kilométernyi ismeretlen földet jártak be.

«Földrajzi és geológiai szempontból» - jegyzi meg Lóczy - «fölöttébb hasznos volt a Tibetbe való eljutás próbálgatása, mert alkalmat nyújtott a tibeti felföldet három felől, északkelet, kelet és délkeletről, környező magas hegyláncokat keresztül-kasul szelni és a kelet-nyugati, északkelet-délnyugati, valamint az észak-déli irányú, hosszú kelet-ázsiai hegyláncok csomósodását megvilágítani».

«Alig volt a múlt században utazás» - írja Lóczy «Gróf Széchenyi Béla emlékezeté»-ben - «mely annyi és olyan sokoldalú ismertetést adott volna Kelet-Ázsiából, mint a mienk... harmadfél év alatt a földkerekség legszebb vidékeit utaztuk be az Indiai- és Csendes-óceán összeszögellésén... a déli szélesség 5. és az északi szélesség 40. foka között az egyenlítőt kétszer átszelve a trópusi vidékektől addig a szélességig jutottunk el, ahol a tenger minden évben befagy. Láttuk Kína partjainak monszun-szelektől öntözött óceáni klíma területét, megismerkedtünk Ázsia legszárazabb sivatagjával, a Góbival. Jártunk a mérhetetlen kiterjedésű kínai löszvidékeken. A Kukunor tartomány magas fekvésű pusztáit és nagy lefolyás nélküli tavát látogattuk meg, végül pedig a hátsó-indai félsziget jégárkoronázta hegyóriásait és nagy folyóit vizsgálgattuk. Amilyen változatos térszínen, folyórendszereken, klímán és növényzeti vidékeken utaztunk keresztül, épp oly sokféle népfaj, nyelvcsalád és kultúra is került elénk a túlművelt kínaitól a fétist imádó «tabu» s kacsinokig Jünnan és Felső-Birma határán.»

Az expedíció tudományos eredményei csak tizenkilenc évvel később, 1899-ben jelenhettek meg, három-három hatalmas kötetben, külön magyar és német nyelven. A tudományos gyűjtés és anyag csaknem teljes feldolgozása és az egész mű sajtó alá rendezése Lóczy vállaira nehezedett. Tőle származik az I. kötet harmadik szakasza, a beutazott vidékek földtani és morfológiai leírása; a III. kötetben találjuk a gyűjtött állat- és növénykövületek meghatározását, sztratigráfiai értékelését és az újabb utazások földrajzi és földtani mérlegelését Lóczy Lajos és négy más munkatársa tollából.

A nemzetközi kritika nagy elismeréssel fogadta az eredményeket. Német, francia, angol, orosz és japán folyóiratok úgy emlékeztek meg róluk, mint amelyek alapvető ismertekkel járultak Belső-Ázsia és Nyugat-Kína geomorfológiai föltárásához és következtetéseikkel hosszú időre törvényeket fognak adni a tudománynak. [*]

Lóczy volt az, aki szárazföldi és édesvízi lerakódásokból kimutatta a Han-hai medence szárazföldi eredetét, ellentétben a közfelfogással, amely szerint Belső-Ázsia ez óriási lefolyástalan medencéje, a Tien-san és Kuen-lun között - az egész Góbi-sivatag és a Tárim-medence - tenger volt valamikor. A név maga - Han-hai - kiszáradt tengert jelent. Richthofen és Obrucsev még annak gondolták.

Legszembetűnőbb tudományos eredmények ezenfölül: a lösz elterjedésének megállapítása; a devon-karbon rétegeknek fosszíliák alapján való szintezése; a litorális középtriász rétegek fölfedezése, a belső ázsiai felföld keleti lejtőjén emelkedő magas hegyláncok egymásba fonódásának kimutatása és a glaciológiai megfigyelések. Nagybecsűek Lóczy geológiai megfigyelései a Jang-ce jobb parti alsó szakaszán, a nan-kingi és a Pajong-tó körüli hegyvidéken. Lóczy ismerte föl, hogy az ú. n. Nyugati Kuen-lun nem tartozik a tulajdonképpeni Kuen-lun hegyrendszerhez, hanem ettől különálló, független fiatalabb lánchegység.

A Széchenyi-expedíció történetét - már ami az útleírást illeti - Kreitner «elírta» Lóczy elől. Lóczynak jutott a kevésbé hálás feladat, hogy megírja Kína földrajzát. Ezt a munkáját (A Kínai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása) 1886-ban adta ki a Természettudományi Társulat. Lóczyt a tárgy iránt való szeretete ezúttal bele tudta csalogatni, hogy nem kevesebb érdeklődéssel foglalkozzék könyvében az emberrel, mint a természettel. Kedves terve volt, hogy a maga nemében tökéletes és befejezett munkáját egy második kötettel igazi monográfiává szélesíti ki; ez a munka a kínaiak történetét, kormányzatát, etikáját, társadalmi szokásait stb. foglalta volna magában. Megírta és kiadta (a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtárában, amelynek szerkesztője volt) A Mennyei birodalom történetét. A többire nem kerülhetett sor. Rengeteget dolgozott Lóczy, de ereje sok tekintetben elaprózódott. Az a típusa volt a tudósnak, akinek nem kellett volna egyetemi tanárságot vállalnia. Vagy akit a katedrával csak kitüntetni kellett volna, de fölmenteni a tanítás kényszerétől. Lóczy Lajosnak teljes életében csak kutatnia, búvárkodnia lett volna szabad. Éppen eléggé leláncolta volna még úgyis asztalához a megfigyelések és gyűjtések eredményeinek feldolgozása. De hol vagyunk mi még a kutató tudós függetlenségének ettől az Ostwaldi ábrándjától, mikor az még az Ostwald hazájában is ábránd maradt! Egyetemi tanársága Lóczyt annál is inkább elszakította tulajdonképpeni hivatásától, hogy nem a földtani katedrát kapta, amelyre rátermett volna, hanem a földrajzit. Fizikai földrajzot, leíró földrajzot és felfedezéstörténetet adott elő két évtizeden keresztül a budapesti egyetemen. Sokszor vitatták, panaszolták, hogy Lóczynak nem volt meg a kellő érzéke az emberföldrajz iránt, hogy ezt nem becsülte, nem művelte, nem is tartotta igazi tudománynak. Igaz, hogy az antropogeográfia nem volt erős oldala Lóczynak (úgy kellett azt neki magára erőltetnie, hogy taníthassa), de ezért feleljenek azok, akik egy ilyen nagyra hivatott, megbecsülhetetlen természetvizsgálót, akit hajlamai, készültsége, évtizedes kutató munkája, egész életének programja a geológia és a geológiával közvetlenül rokon tudományok művelésére utalt, akitől e tudományok hatalmas továbbfejlesztését várta és méltán várta a világ (aminthogy benne így is nagyot alkotott) - akik ezt a nagyszerűen egyoldalú és nagyszerű áttekintésű vérbeli természettudóst ilyes felemás tanszékbe ültették. De nem is az emberekben volt a hiba, hanem ismét a viszonyok mostohaságában. Abban, hogy a fizikai földrajz és az emberföldrajz (gazdasági-, kereskedelmi-, társadalmi-, politikai földrajz stb.) tanítására nem jut külön-külön ember a mi egyetemeinken. (Cholnoky Kolozsvárt még a matematikai földrajzot is tanította, a többieken felül). Úttörő munkásságot valamennyi területen hiába várunk egy embertől.

Híresek voltak egyetemi kirándulásai. Finnországtól a Kaukázusig, Szicíliától Norvégiáig mindenüvé elvitte hallgatóit. De legtöbbet Magyarországon bolyongott velük, az alföldi futóhomok buckáktól föl a Retyezát havasáig. Egyformán tudott beszélni a maga nyelvén az erdélyi oláh pásztorral, az orosz puszták muzsikjával, az olasz ciceronéval, némettel, angollal, franciával. És egyformán beszélt - a maga emberi hangján - szegénnyel és hatalmassal. Szerették is mindenütt, amerre csak fölbukkant sajátos lebernyegbe burkolt igénytelen alakja; nyomában a zajos diákcsapat. Azt mondtam föntebb, minden nyelven beszélt. Igaz. De valójában egyiken sem tudott. Még németül se tökéletesen, pedig pozsonyi születésű volt, (származásra Arad megyei), és zürichi diák. Ne feledjük azonban, hogy a nyelvek megint egy egész külön embert követelnek maguknak és Lóczy nem a nyelvek embere volt. Pontosan az ellenkezője a filológusnak. Ízig-vérig természetvizsgáló, érthetőleg lenézte egy kissé a nyelvek «törvényeit». Nem is respektálta. Hallottam őt angolul szónokolni. Németül is beszélhetett volna, de erős angol szimpátiája késztette, hogy a svéd Hegdint és a norvég Amundsent angolul köszöntse fel. Ne higgyék ezek az urak, hogy mi csak afféle osztrákok vagyunk. Nos, Lóczy Lajos német beszéddel is könnyen meggyőzhette volna őket. Utána Vámbéry emelkedett szólásra. Hát ő még Sven Hedinnél is jobban tudott angolul, sőt talán Sir Shackleton-nál, Commander Evans-nél és Peary-nél is, a Földrajzi Társaság többi világhírű vendégénél.

Nem csekély érdeme Lóczynak, hogy mint a Magyar Földrajzi Társaság elnöke élénk összeköttetést teremtett és tartott fönn a külföldi tudományos társulatokkal, egyetemekkel és kiváló férfiakkal. Az ő nevét széltében ismerték Európa-szerte tudós körökben; ahol csak megjelent kongresszusokon (és szívesen vett részt kongresszusokon), az Egyetem, Társaság vagy a kormány képviseletében, mindenütt ünnepelték. Ezek a külföldi kirándulások csitították el benne a lelke mélyén bizonyosan ott szunnyadó örök szomjúságot egy második nagy kutató-utazásra, amelyet az élet, a maga mohó követeléseivel, megtagadott tőle. Így jutott el Stockholmba, Londonba, Rómába, Madridba. Minden országban voltak barátai és tisztelői. Különösen meleg barátság fűzte - hogy csak egyet említsek a sok közül, Sir Ernest H. Shackleton-hoz, a nagy délsarki utazóhoz, aki többször fölkereste őt Angliából. Representative man-je volt ő a magyar tudománynak.

Magyarországnak a külfölddel való megismertetése körül sokat köszönhetünk neki. Nemrégiben jelent meg szerkesztésében - franciául is - Magyarország ismertető monográfiája a külföld tájékoztatására. Nemcsak maga ment ki szívesen a művelt nyugati és északi országokba, hanem minden alkalmat megragadott, hogy a külföld representative man-jeivel is megismertesse - a mi hazánkat. Meghívta és kalauzolta őket magyarországi útjaikon. Német egyetemek diákcsapataival gyakran látjuk őt az ország különböző vidékein. De legszívesebben a Balatont mutatta be nekik. A Balaton volt örök szerelme, legnagyobb büszkesége. Ismerte is a Balatont olyan apróra és olyan alapossággal, ahogyan leghőbb szerelmünk tárgyát - nem szoktuk ismerni. És értett hozzá, hogy lelkes rajongása átragadjon az idegen vendégekre. Emlékezem reá, milyen bűvölet ejtette hatalmába a breslaui egyetem diákjait, amikor a szigligeti partok mentén úszott velünk a hajó le Keszthely felé; a Nap vérvörös tányérja lebukni készült a zalai hegyek mögött, s a tó csöndes tükrére ráterült a nyári este langyos illata. Így esett, hogy pillanatra magunk is igazat adtunk a német diáknak, amikor a badacsonyi «leányká»-tól felolvadt szíve elragadtatásában önfeledten fölsóhajtott: «Szebb ez, édesebb ez a Lago Maggiore isteni partjainál!»

A «magyar tenger», Közép-Európa legnagyobb tavának fölkutatására évtizedek munkáját szentelte. 1891-ben az ő elnökletével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága. De nemcsak elnöke, - igazi szellemi vezére, irányítója, legtevékenyebb és legbuzgóbb munkása volt ő a balatoni kutatásnak. Páratlan hévvel, lelkesedéssel és szeretettel vetette rá magát erre a feladatra. Munkatársakat toborzott, pénzt szerzett, tömérdeket utazott, rengeteget levelezett (szenvedélye volt a levélírás), buzdított, ösztönzött és - dolgozott. Csónakon, motoros csónakon járta a Balatont, mért, vizsgálódott, jegyzett, számított; télen sem pihent, léket vágott a Balaton jegébe, hogy a jég alatt is vizsgálódhasson, megfigyelte a levegő, víz és a jég viselkedését, mozgását, összetételét, ezer mindenféle dolgot, ami csak összefügg a mi hatalmas, sekély beltengerünkkel. És a nagy mű elkészült. Lehetnek hiányai, hiszen emberi munka. Még hozzá sok emberé.

A három óriási kötetre terjedő, németül is megjelent mű (A Balaton tudományos tanulmányozásának eredménye): egy emberöltő fáradhatatlan munkásságának foglalata. Német kritikusok mondják, hogy a Balaton ma a föld kerekségének legtökéletesebben ismertetett területe. És a mi Lóczy Lajosunk a legtökéletesebb ismerője.

És mindezt a munkát a tudomány önzetlen szeretete hatotta át. Aminthogy csakis az hozhatta létre.

Amikor Lóczy Lajos a kelet-ázsiai utazás tudományos eredményeinek földolgozását befejezte, és az ugyancsak három óriási kötetre nőtt Eredmények magyar és német nyelvű kiadása a megjelenés stádiumába jutott, 1899-ben, levelet kapott az expedíció vezérétől, amelyben szóról-szóra ez az elismerő passzus foglaltatik: «...Az oroszlánrész Önt illeti és megelégedéssel tekinthet a közelismerés felé, melyet munkássága által magának kiérdemelt és melyhez én elég szerencsés voltam a lehetőséget megadni. Mint tiszteletdíjat idezárok egy kis összeget (500 forint), mely némileg kárpótolni fogja azon munkára való időt, melyet másra fordíthatott volna...»

Ez a jutalom kétségtelenül nem kevés, hanem sok. Pontosan ötszáz forinttal több, mint amennyit várt Lóczy Lajos. Az ő munkája valóban önmagában kellett hogy hordja jutalmát. És az utazás maga, a nagyszerű bolyongás a «Mennyei» birodalomban és a forró égöv csodás, rejtelmes országaiban: olyan jutalom, amely sokszorosan meghaladja és meghálálja a rája fordított áldozatot, küzdelmet, nélkülözést, veszedelmeket.

De ha elismertetésre, érvényesülésre vágyott volna, (aminthogy bizonyos értelemben nyilván törekedett is rá), ebben sem volt hiány. Nem is szólván arról, hogy Széchenyi Béla grófot már 1880-ban sietett tiszteleti tagjává avatni az Akadémia, s az egyetem, tudományos társaságok, de a közélet is elhalmozta őt a kitüntetések és címek mondén külső díszével: Lóczy Lajos sem kerülhette el soká az elismertetés és méltánylás megtisztelő nyilvánulásait. A berlini földrajzi társaság a Ritter-éremmel, a párisi Institut (Magyarország geológiai térképéért) a Csihacsef-díjjal, akadémiánk a Marczibányi mellékdíjjal tüntette ki. Tudományos társaságaink példájára legutóbb - halála előtt néhány nappal, Széchenyi Béla megválasztatásának negyvenéves fordulóján - őt is tiszteleti tagjai sorába emelte a Magyar Tudományos Akadémia.

De nemcsak címek, külsőségek jutottak osztályrészéül. Lóczy Lajos mindent elért, amit nálunk elérhet tudományos férfiú. Húsz éven át egyetemi tanár, egy évtizednél hosszabb időn keresztül a Földtani Intézet igazgatója; olyan pozíciók, amelyekre méltán törekedett és amelyekre hivatottságot érzett magában, jóllehet nem született gyakorlati embernek s az efféle hivatalok tudvalevőleg mind olyan kettéosztódást követelnek, amelyeknek a tudós kárát vallja. Mindent elért, csak a függetlenséget nem. Pedig egyedül a függetlenség méltó a tudóshoz. A függetlenség az, amelynek légkörében igazán kibontakozik a szellem teremtő géniusza. Függetlenség híján föl-fölröppen a magasba, de szárnyaszegetten hull vissza megint. Lóczy Lajos az az őserejű ember volt, aki idejének és energiáinak szétforgácsoltsága mellett is maradandót alkotott, (megvolt benne a figyeléshez, az erős koncentrációhoz szükséges - szórakozottság.) Most válhatott volna függetlenné. Megszabadulva a Földtani Intézet igazgatói állásának nyűgétől, legutóbb a Területvédő Liga elnökségétől is megvált, amely állásának pedig nagy súlyt adott önzetlen egyénisége és tudományának objektivitása. Összefoglalni, betetőzni készült éppen egy élet gazdag eredményeit, amikor a jótékony és kegyetlen Végzet örökre kiragadta a küzdő harcosok sorából.

 

[*] * Gróf Széchenyi Béla emlékezete. Földrajzi Közlemények 1919. (Megjelent 1920. május 10. Az Akadémiában Szily Kálmán olvasta föl május 25-én.)

[*] * Ez a Tun-huang Kína legnyugatibb tartományának, Kan-szu-nak Kínai Turkesztán és Mongolia közé ékelődő nyugati nyulványában van. Lóczy nagy érdeme, hogy felhívta később Stein Aurél figyelmét a Tun-huangtól délre fekvő «Ezer Buddha barlangai»-ra. «Magukkal ragadtak» írja Stein A. Lóczyról - lelkes leírásai az ott látott pompás falfestményekről és sztukko-szobrokról, és közel rokonságuk a régi indiai művészettel, amely rokonságot Lóczy - bár nem volt régész - fölismerni vélt. Ez volt egyik főok, ami arra indított, hogy expedícióm utitervét ily messze keleti vidékekre kiterjesszem, be egészen Kinába. (Stein Aurél: Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. 349. old.) H. Gy.

[*] * Ilyen pl. az u.n. Lóczy-féle törvény, amely megállapítja, hogy a folyók «keresik» a kemény kőzetet és szívesebben tartózkodnak rajta, mint a laza kőzeten. H. Gy.