Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám

Sárközi György: Más hazába...

Nem jó nékem e lomha, kialvó csillagon,
Hol sápadt zápor áztatja egyre szívem tüzét,
Hol álmosarcú ködökbe fullad
Lövellni vágyó fényességem.

Megkarmol minden szél mérges vadmacskaként,
Rámüt mint durva dorong a halavány napsugár,
A levegő is kérges tenyérrel
Símítja lelkem pókszövetjét.

Nem jó nékem itt, oly hideg és oly komor
E fekete párás, mocsárba merült világ;
Bukott angyalként, szárnyat konyítva
Borusan járom pocsolyáit.

Ó, álmodom gyakran, hogy minden csak álom itt,
Hogy álom az álom és álom az ébrenlét,
S hogy igazi boldog életemre
Egy más hazában ébredek egykor.

Túl a menny kéken boruló tengerén
Várnak reám ama szebb haza remgegő partjai,
Ott fürdik hajlós aranyhabokban
Az öröm ragyogó leánya.

Pehely kezével egykor majd ő vezet
Árnyakként szállva derüs mezők fölött,
Átsüt rajtunk a fény és könnyű
Harmat füröszti homlokunkat.

Ő lesz árkangyalom, égi szerelmesem
És amíg egymás karja között mulatunk,
Büszke magasságomból letekintek
Az elhagyott sötét világra.