Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil
- Szép lovaid vannak Vaszil fiam - hangzott egy ismert hang a kerítés mögött, amint a lovak előtt lépdelve csendesen ballagott a kúthoz. Vaszil megfordult, a lovak is megálltak. A két udvart elválasztó kerítés mögött ott állt a pópa... kezét a reverenda zsebébe süllyesztve, kerekre nyírt fekete szakállával, elhízott nőies testével, kiálló zsíros mellével a fekete szoknyában, mint egy torzszülött, szakállas férfiarccal, hájas, szétfutó, asszonyos testtel. Vaszil ráemelte a szemét, aztán lesütötte, valamit morgott nagyon csendesen, inkább magának, mint másnak, megbillentette a kalapját, s megalkudva a kényszerrel, alázatosan köszönt.
- Dicsértessék - hangzott csendesen a megszokott köszönés.
- Mindörökre - jött a válasz a kerítés mögül.
- Csak végezd a dolgod - biztatta a pópa az álló Vaszilt.
Vaszil megfordult s tovább vezette a lovakat. Sietve megitatta őket, alig tudta kivárni, míg a szomjukat eloltják, mintha a hátát még a napnál is jobban sütné valami.
Mikor a lovakat visszavezette az istállóba, ismét megszólította a pópa, aki az egész itatás alatt figyelmesen vizsgálta s szemmel láthatólag a vizsga Vaszil javára ütött ki.
- Ha bekötötted a lovakat, gyere vissza, majd mondok valamit.
Vaszilnak a szíve kezdett hangosan verni és igent intett a fejével.
- Mit akarhat tőlem? - gyanakodott gyáván, még a hasának is rosszul esett a hívás. Sokáig piszmogott a két kötőfékkel, akár egy egész ménest beköthetett volna az alatt az idő alatt, amíg visszakerült. Óvatosan közeledett, mint aki nem sok jót vár a beszédtől, nem is ment egész közel, hanem illő távolságból várta a megszólítást.
- Gyere közelebb - invitálta barátságosan a pópa.
Vaszil közelebb lépett. A szeme zavartan pislogott, a kalapját leeresztette a térde mellé, arca alázatosan komolykodott kérdő vonásaival.
A pópa sem jutott azonnal szóhoz. A szemeit bizonytalanul forgatta, hol Vaszilra, hol meg a földre, kezével belekapaszkodott egy kiálló karóba, lábával gondolkodva kaparta a porhanyós földet.
- Már régóta szeretnék veled beszélni - hebegte bután, mint aki nem tudja, hogy hol kezdje el a mondanivalóját.
- Derék, becsületes istenfélő embernek ismerlek - kapott ismét másba, hogy időt nyerjen.
Vaszil lesütötte a szemét, nem tudott a pópa szemébe nézni. A pópa is kényelmetlenül érezte magát, sehogy sem tudott valami okosat kitalálni, igyekezett hát véget vetni a beszédnek.
- Nem akarlak feltartani, mert látom, hogy dolgod van. Hanem tudod mit? Gyere be hozzám holnap a mise után, akkor majd megbeszéljük a dolgot. Eljössz?
- Elmegyek - nyögte ki engedelmesen Vaszil.
- Biztosan várlak - jelentette ki nyomatékkal a pópa s nyújtotta a kezét.
Vaszil hirtelen nem tudta mit csináljon. Szerette volna először megtörölni izzadt, piszkos kezét, de azt sem merte, hogy a pópa levegőben lógó kezét sokáig megvárakoztassa. Zavartan kapkodott, aztán anélkül, hogy megtörölte volna, megfogta a felé nyújtott kezet, lehajolt és megcsókolta.
A pópa megfordult és sietve kacsázott végig a kerten. Vaszil is bement a házba és haragosan és ijedten, minthogy ez a két érzés gomolygott benne, mint a fáradt mozdony felett a gőz meg a füst, hajtogatta az orra alatt.
- Még a szeme sem áll jól.
Vagyis inkább hogy ijedten, mert az igazat megvallva, ijedelme már sokkal nagyobb volt haragjánál.