Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám
Micsoda szomorú nemzet vagy, magyarom! Nagyjaid mindig voltak, de az ő szavuk a pusztában kiált: micsoda pusztában! Hallom a századokon át a Zrínyi szavát, mint a magyar pusztaságban kiáltó oroszlánét; - a sivár homok - az elomló buckák, melyeket a szél egy napra rakott föl és másnap megint elhord - nem visszhangozzák a hatalmas szózatot - süket a sivatag.
Mikor hajtod a földre fejedet, áhítatosan és alázatosan, hogy a távoli oroszlánszót füleld? Itt-ott valaki megteszi. Dadogva figyelmezteti társait... jegyzi a különös hangokat, melyeket a messzeségből hall... az érzést amit benne keltenek...
Nem figyelnek reá.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ilyenfélék jutnak az eszembe - a Zrínyi-emlékünnep alkalmából - amint a gyér Zrínyi-irodalomra gondolok, s abban egy új könyvre, mely szinte észrevétlen jelent meg tavaly, és tünedezett el, a könyvesboltok ablakaiban. Úgy kellene, hogy elég legyen a Zrínyi nevét kimondani, hogy visszhang támadjon; hogy ily nagyszabású, ennyire komoly dokumentáltságú kísérlet nemzeti szellemünk egy nagy képviselőjének a modern irodalom legrafináltabb eszközeivel való föltámasztására - már a kísérlet maga - megmozgassa az elméket s pennákat; - de nálunk másképp van. Nálunk visszhangtalan marad a legmagyarabb hang is, ha csupán a nemzeti lélekhez szól, s nem egyúttal a pártszenvedélyhez, s a múlt mélyeiből bugyogó friss eret beissza a jelen sivársága.
Laczkó Géza a költészet mágusvesszejével tárja föl a régi forrást, hogy az megint friss erővel bugyog föl lelkünkbe, s friss erőt bugyogtat magyar tudatunkba. Regényt ír; - s regénye hatalmas kísérlet a valóban modern magyar történeti regény megalkotására. A modern történeti regény írója nagy ballaszttal indul; tudóssá kell lennie, ha tanult olvasóinak illúzióját lépten-nyomon rontani nem akarja; a költészet arányának erét kemény és szürke kövek közül kell kibányászni, s veszélyben forog a bányász, hogy maga is elveszti, vagy fakó salakba burkolva dobja piacára. Mindenképp: a tudomány lámpája alkalmatlan jószág a kézben, mely a rángó, lengő varázsvesszőt viszi. Majd gátolja az érzékeny pálcát szabad lengésében; majd maga hull ki a marokból egy merész lengésnél.
Laczkó a legteljesebb ballasztot viszi, és szorosan fogja a lámpát kezében. Laczkó tudós író. Nem tér ki a tudományos valószínűség aprólékos részletproblémái elől, s nem látszik félni, hogy ez a homok eltorlaszolja vagy lassítja a poézis folyamának útját. Más írónál aggodalmas volna ez a részletekbe veszés; de Laczkó költészetének egész természetével összhangzik.
Ő précieux költő.
Módszere: a mozaikművész módszere. Nem könnyedén egymásból fakadó szavak bugyogó tenyészete, hanem tudatos művészettel összeépített szavak és mondatok; nem belső nedváramlás, hanem a külső összhatás tartja őket egybe. Laczkó művei nem növények, hanem épületek. Már a mondat is épület - a stíl e molekulája - különböző színű szavak atomaiból művészettel összeépítve, s különböző nyelvtani formák kapcsai által gyakran bonyolult mesterséggel megkapcsolva. S ami a mondatra áll, az áll a fejezetre, az epizódokra, az egész mesére. Az ilyen művészet a részletek művészete. Az építésznek első sorban anyag kell, sok és sokszínű anyag, kicsi színes kövek pazar gazdagsága, szavak, tények, adatok, részletek. Egy nagy nehézség legyőzésében, egy szinte magától legördülő nagyvonalú mesében, egy karakternek egységes lendületű megjelenítésében nem oldódhat föl az ilyen művészet. Minden részlet külön nehézség, minden átmenet külön diadal. A művész összegyűjti a mozaikköveket, kiszámítja a színhatást, s aztán következik a kapcsolás és forrasztás nehéz munkája, hogy megvalósuljon a művészi cél, előálljon az egységes oeuvre.
Az ilyfajta művészet sok analógiát mutat a tudományos munkával, s a modern történeti regény tüskés problémái nem feszélyezik hanem még izgatják. A történeti regény - tulajdonképpen egy magasabb történetírás, utóda és végső konzekvenciája a Livius és Tacitus műfajának - éppen az a műfaj, amely kívülről vett apró részletekből - mozaikkövekből - régi szavakból, anekdotákból, tényekből - kényszerül előállítani az összhatást; nem mint más teremtők teremtése, kik az egészből bugyogtatják ki a részleteket, a képzeletnek valami dedukciójával, a lelkükben előre élő egészből, mint pók a fonalat önmagából. A történeti regény alkotója, - mint a tudós, mint a filológus - elsősorban gyűjt, - dokumentumokat, színfoltokat - s gyűjteményének gazdagsága adja meg neki a mentül szabadabb mozgást, mint ahogy a mozaikművész annál biztosabban hozhatja létre pontosan ugyanazt a hatást, amit akar, mennél több és többféle színes kövecske áll rendelkezésére.
Ekként vezet természetes módon a modern dokumentáltságú történeti regényhez - a tudományhoz és a filológiához - a naturalizmusnak az a romantikus tarkaságkedvelésből és artisztikus elvekből kisarjadt fajtája, amelynek igazi megszemélyesítője a világirodalomban Flaubert, s született képviselője nálunk Laczkó Géza.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ennek az egész művészetnek főproblémája: a kívülről-építés problémája. Az összhatás, amit a művész elérni akar, a költői cél, mindig a legmélyebben belső valami; hogy lehet ezt kívülről vett, a történeti igazság idegen szempontjai által megszabott, elemekből előállítani?
Ez a nehézség lévén a probléma, az igazi művész - amilyen Laczkó is - nem kisebbíteni, hanem nagyobbítani akarja a nehézséget. Valódi művészi érzékből fakad ez - mégis néha, úgy érezzük túllő a célon, mint Flaubert is.
A művészet illúziót kíván. De csak illúziót. Mikor Falubert, Szent Antalának első kidolgozásában, kísérőnek és háziállatnak a legenda nyomán egy disznót adott a Remete mellé: ez a staffage nem zavarta az illúziót - noha nyilván félreértésnek köszönhette létét, mert a disznó nem Remete Antal, hanem Páduai Szent Antal állata volt. De elég, hogy nem volt idegen a középkori naiv legendavilágtól, és nem volt idegen a Flaubert belső romantikájától sem: a Szent és a Disznó nagy antitézise! Mikor aztán a tudós költő, Flaubert, rájött tanulmányai során a hibára, és újradolgozva az egész költeményt, kihagyta a disznót: művészi szempontból teljesen közömbös dolgot cselekedett. Az epikai hitel nem azonos a történeti (vagy akár mondai) hitelességgel.
Mi magyarázza meg, hogy a modern történeti regény mégis a tudományos hitelességre tör; hogy éppen ebben fejlődött tovább a régitől? Keménynek még elég volt a kor hangulatát feltámasztani a művelt olvasóba; Laczkónak már az kell, (mint Flaubert-nek), hogy a tudós se találhasson még részletet sem művében, mely ne állná ki a legújabb tudás kritikáját. Arany kortársai megelégedtek, ha alakjai beszédében olyan szavak, fordulatok voltak, melyek a régiesség érzését keltették; Laczkó arra törekszik, hogy a beszéd filológiailag hű rekonstrukciója legyen a XVII. századi beszédnek; amivel rendkívüli nehézségek elébe áll. Nem tudományos, hanem művészi nehézségeket értek; s ezek már egész külsőlegesen szembetűnnek. Minden régi mondatot, minden régi beszédformát külön be kell ötvözni az egész mű stílusába, amely mégsem lehet régi; a Laczkó Géza stílusába, amely már maga is túlterhelt, modern mozaik-munka; - minden ilyen régi mondat beillesztése egy külön művészi feladat.
Laczkó, mondom, nem tér ki a nehézségek elől, hanem keresi őket; a régi nyelvet zsúfolt rögösségben reprodukálja, valóságon túli jellegzetességgel (Zrínyi művei szinte könnyebben olvashatók, mint a mondatok, melyeket Laczkó szájába ad.) Az átmenetek finom művészetével csinálja meg aztán, hogy e rögös stílus zökkenéstelen illeszkedjék modern mozaikjába; művében lépten-nyomon oly hajszál finomságú stílfeladatok megoldását találjuk, melyekhez hasonlók csak versekben szoktak előfordulni.
Mindez sok nehézséget jelent az olvasónak, de még többet az író számára. Az ember szinte hökkenve kérdezi: miért? Nem aránytalan-e ez a munkatömeg, melyet csak az értékelhet igazán, aki maga is tudós és maga is művész egy kicsit, a legritkább? Nem lett volna-e helyesebb egyszerűbb eszközökkel dolgozni az írónak, és kikerülni azokat a nehézségeket, melyeket nem a művészet, nem az illúzió-keltés minimum-szüksége, hanem a tudománynak a művészetben való hatalmaskodása hozott magával? Kikerülni ezeket az örökös átmeneteket, ezt a kettősséget, mely oly nagy teher a művészetnek?
Nem: mert ez a kettőség maga a művészet itt. Ez éppen a művészi probléma; az író céljának és anyagának kettőssége: az egyik oldalon az író belső, egységes és modern látomása: a másikon az a kényszer, hogy e látomást apró részletekből kell előidézni, melyek nem belsők, hanem a külső igazság nyújtotta adatok, nem egységesek, hanem mozaikszerűek, nem modern lelkünk koncepciójából eredtek, hanem idegen múlt kövesbányájából.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az ilyen mű sem stílusban nem lesz egyszerű, sem kompozícióban nagyon egylélegzetű, hanem nehéz és zsúfolt mozaikmunka, amilyennek őspéldája a Salammbô. Laczkó műve is mozaikmunka, táblákból s képkockákból (s minden képkocka ismét a szavak mozaikja.) Minden kép, minden kis stílegység szinte új költemény, új nekiindulással s az átmenetnek új bravúrjával. Ez a műfaj természetéből s Laczkó művészi egyéniségéből következik. De van a kompozíciónak egy más tulajdonsága, melyet viszont a mondanivaló természete hoz magával, az a mély és modern koncepció, melyet Laczkó történeti képeivel kifejezni akar.
Minden jó mű legmélyében líra és modern, a történeti regény is, az író végtére mégiscsak önmagát, a maga valamely nagy érzéskomplexumát, vagy a benne öntudatosult faji vagy emberi érzést akarja kifejezni bármely objektív rajzokon keresztül is (másképp nem volna más, mint tudósrekonstruktor). A Salammbônak, minden látszat ellenére is, nem a régi Karthágónak történeti hűséggel való ábrázolása volt az igazi célja (ez egy tudományos munkának lehetett volna célja) - a történeti hűséggel való ábrázolás csak eszköz volt az objektív színpompa azon hangulatának kifejezésére, mely Flaubert lelkében élt. Laczkó célja talán még mélyebb és még líraibb: magyar fajának sorsát akarja megéreztetni, úgy mint ez a sorsérzés a XX. század fiatal európai műveltségű, de igaz magyar fajiságú intellektueljének lelkében kialakult - azt a magyar sorsot, amelyet ma érzünk mindannyian, jobbak, csüggedve, mégis mindig bízva, néha kissé mosolyogva magunk naivságán és kicsiségén, titkon mégis érezve nagyságunkat, szégyenelve és gyászolva egyszerre erőink folytonos dicstelen tékozlódását.
Teljesen modern érzés ez és e mai éveknek kellett jönni, hogy így kifejlődhessen és kifejeződhessen. Lehetett volna-e 67 előtt, mikor a tiport és küzdő nemzet görcsösen kapaszkodott régi nagysága illúzióiba? Lehetett volna-e 67 után, a kiegyezésnek örülő epigon nemzedékben, melynek európaisága csekély volt ahhoz, hogy benne magyarságát igazán érezhette volna; melynek számára a nemzeti érzés frázissá és sablonná halványodott? Nem; valóban Európát kellett érezni, hogy a magyarságot igazán érezhessük; a Nyugat generációjának kellett jönni, az Ady-énak, hogy ez a szó: magyar, frázistól eleven, fájó érzéssé váljon számunkra. Mi egészen frissen, új szemmel láttuk meg, hogy mit tesz az: magyarnak lenni; s Laczkó Géza evvel a látással mutatja meg a magyarság sorsát, képviselve egy centrális nagy magyar tipikus sorsával, szánalmas lelki megőrlődésében a Nyugat és Kelet két nagy malomköve között.
Néz Nyugatra, borús szemmel néz vissza Keletre
A magyar... -
Zrínyiről szóló versét kezdi ezekkel a sorsos szavakkal a legnagyobb magyar költő - s nem véletlen, hogy éppen Zrínyiről. Zrínyit úgy történeti helyzete, mint egyéni karaktere a magyarság szimbolikus képviselőjévé avatja, s Laczkó Géza Zrínyije éppen ez a szimbólum: a magyarság politikai és kulturális akarásainak és csüggedéseinek, nagy erőinek és kicsinyes zátonyra jutásainak szimbóluma. Nyugat és Kelet között, minden nyers erővel, ősmagyar durvasággal és harciassággal és mégis áhítatos szomjával a szellem minden fényének és csiszoltságának, a friss lélek mohóságával s mégis keleti vér nehézkességével, Nyugat védője és apostola s mégis Nyugat értetlenségén s közönyén szenvedve folyton hajótörést, nagy tettekre vágyva és kicsinyes intrikákba veszve, korholva, szégyenelve és imádva nemzetét, ezerszer újrakezdve egy titáni küzdelmet s ezerszer csüggedve bénító kis apróságokon, míg végül egy ostoba véletlen, egy vadkan agyara döfi meg a pontot...
És ez a sors ott áll a Magyarság küldetésének centrumában, török és német közt, a magyar történet központjában, múltba és jövőbe ívelve. Lelke zenéjét még Keletről hozza atavisztikus zordságokból, s rögös szavai száz évvel megkéstek - de tanultsága száz évvel szökött előre, és gondolatai és tervei Nyugat felé! Egy ősét folytatja és énekli, egy durva várvédőt, s ő maga a jövőben járó modern katona - múltban gyökerezik s átnő a jövőbe. Harcosa makacs magyarságnak nyugati puhaságok ellen - s harcosa nyugati jövendőségnek magyar makacsságok ellen. Lénye, eredetével és hatásaival, elborítja a magyar történetet, kiérés és előkép egyszerre, szellem és erő, költő és katona, időben megjelent, de idők felett álló lelke a Magyarnak!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Laczkó Zrínyiének tragédiája az érvényesülni nem tudó, a kicsinyes intrikákon megfeneklő magyar erő tragédiája. A Nyugatot védi, s mégis a Nyugat hálátlansága, értetlensége bénítja meg nagy terveit, melyek a végén már mintegy lázban, reménytelenül buggyannak föl lelke keleti mélyéből, dacos visszatérésekkel. Ehhez képest Laczkónak a magyar Zrínyit kellett hangsúlyozni a nyugati lélekkel szemben; s hőse talán kissé vadabb magyar, kissé barbárabb szittya maradt, mint a történeti Zrínyi, akinek könyvtárát a híres Tollius megbámulta, és akiből kis híja, hogy nem lett velencei condottiere-Zrínyi, a Tasso, a Macchiavelli rajongója, aki szinte Széchenyi módjára ostorozza már a magyar nemtörődömséget és elmaradottságot. (Ellenben ha nem is történetileg, pszichológiailag nagyon igaz és szép a fejlődés rajza; hogyan lesz a kultúraszomjas, s a nagy világ számára nyitott szemű ifjúból mindinkább a politika kicsinyes útvesztőibe és az élet sérelmeibe beleveszett dühös magyar.)
Maga a tragédia azonban, - a kicsinyes viszonyokba, szimpátia nélküli környezetbe való folytonos elakadás - nem egy nagy tragédia, hanem mindig újrakezdődő akarások és csüggedések tipikus sora - és ez határozza meg a regény szerkezetét is. Amint Zrínyi sorsa szimbóluma ezer meg ezer magyar sorsnak, az egész regény szimbóluma száz meg száz lehetséges magyar történeti regénynek: - úgy a regény minden egyes epizódja megint szimbóluma az egész regénynek, külön magában rejti az egész regényt, amely nem egyetlen nagy összeütközés folyton új és új mozzanatokkal, hanem örök keserves körbeforgása a megbénított akaratnak.
Minden sablontól távol van e regény. Amint már mondanivalója is teljesen modern, amint Zrínyi alakja nem azonos a Jósika Zrínyiével, hanem egy teljesen modern szemmel látott és csak ma először meglátható típusa a magyar léleknek; - amint története nem a sablonos históriából és regénymesékből jól ismert egyetlen «titáni küzdelem», hanem folyton újrakezdődő, reménytelen tékozlása az erőknek a kicsi tusákban - nem hazug illúzióinkhoz, hanem mély, igaz, örök magyar gyászunkhoz szól -: úgy szerkezete is távol az iskolás esztétika szabályszerű «egységétől» éppen folytonos holtpontjaival, reménytelen körbeforgásával éri el a hatást, amelyet szándékolt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nagyon jól tudom, hogy mindezt hibáztató hangon is el lehetne mondani. Nagyon jól tudom, hogy Laczkó regényének - mint a világirodalom számos régi és kiváló művének is - éppen elveiből folyó legfőbb karakterisztikumait, legnagyobb eredetiségeit és erényeit tetszetősen lehetne hibákká magyarázni; - többet mondok: hogy itt hiba és erény - mint gyakran épp a legnagyobb művekben - oly elválaszthatatlanul összeforrtak, hogy egyik szinte létfeltétele a másiknak. A cselekvés lankasztó körbeforgása, a hangulatok kietlen ismétlődései, a befejezés kicsinyes véletlensége minden más műben kétségtelen hiba volna, - s a stílus túlterheltsége, a tudományos, filológiai ballaszt s az olvasó kényelmével, könnyűségével való szuverén nem-törődés - ha nem kellene már az első lapon éreznünk, hogy mennyi szépségnek és új érzés kifejezésének múlhatatlan velejárói ezek - valósággal visszariasztanának e könyvtől. És ha nem fognának meg mindig újra meg újra mindig pompázó, mindig gazdag és új színű részletek, nem kötnének le a mozaik mintájának új kanyarulatai, változatossága és kitűnősége a detailnak, melyet Kemény a regény fő bájának nevez.
Laczkó művében, melynek építési alapelve a részletekből-építés, talán még fontosabb a detail, mint más regényekben. Voltaképp csupa detail, és mégsem veszik el a detailokban; szinte azt kérdezzük: a remek színhatású összeilleszkedés-e a nagyobb erény, vagy az egyes részletek tarkasága s igazsága? Külön kis belső remekművek lépten-nyomon. A keleti színek, a török színpompa, a régi magyar beszéd szépségei. Kíméletlen, sivár naturalizmus; s majd az ezeregy éjszaka felé kilendülő pazarság. Anatole France tollához illő nyugodt, idillikus kultúrtörténeti rekonstrukciók - és a befelé vívódó magyarság lírája. S aztán a karakterek! emberi mozdulatok - mind csak megvillanva a nagy színes szőnyeg ábrái közt - Zrínyi és Montecuccoli szembenállása. Gazdag könyv.
És igaz könyv, az apróságokig. Mennyi apró tudás, milyen tökéletes fölény az adatokkal szemben! Hol vannak a tanárok, a filológusok, történettudósok? Ha van könyv, melynek őket foglalkoztatni kellene: ez olyan. Szomorú szegénységi bizonyítvány a magyar literatúra és história avatottjaira: hogy ez a könyv visszhang nélkül maradt
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És hol vannak a nagy hazafiak? Nem lehet nemzetibb könyvet elképzelni, mint ennek a kiátkozott nyugatosnak könyve. Nemzet! Nem cégér persze, hanem mély érzés, túl minden párton, jelszón, politikán. A régi fájdalom... A Zrínyi érzése... egy régi magyar lelke, egy új magyar torkából kiáltva.
Pusztában kiáltva...
Micsoda szomorú nemzet vagy, magyarom!