Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Figyelő
Az érdekes vitához, amely a lefordíthatatlan szépségű Goethe-vers körül támadt, szeretnék néhány mondattal hozzászólni: szerintem a vers két csaknem különálló részre bomlik. Az első rész:
Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch...
Szegényes és szaggatott tájkép ez az öt sor, hegyormokat látunk, erdőket, de az egész térséget a váltakozó távlatot összefogja a "spürest du kaum einen Hauch"... A mozdulatlanság, a nyugalom megrögzítése fontos az első öt sorban, és az egésznek a lelke, az eleven ható ereje és döntő két szava: "spürest du".
Ezt csak Tóth Árpád emelte ki s Móricz Zsigmond érintette, a "ha sejted is" erőtlen szavakkal. (Nekem különben az ő fordítása tetszik a legjobban.)
A "spürest du" beleviszi a tájkép nyugalmas hangulatába az egyént és lehetővé teszi, hogy teljes erővel bontakozzék ki a második rész:
Die Vögelein schweigen im Walde,
Warte nur balde
Ruhest du auch.
A "ruhest du auch", a vers mindent kiegyenlítő, nirvánaszerű nyugalmú záró decrescendója csak azért lehetséges, mert az első részben megvolt a spürest du. Minden fordítás hiányos tehát, amely nem adja vissza a "spürest du" súlyát és átfogó szubjektivitását, amely azért is érdekes, mert első szám második személyben nyilatkozik meg és inkább jelenti és fejezi ki a mindenséget, az általános nyugalmat, mint a legalanyibbnak látszó egyes szám egyes személye.
A "warte nur balde" gyászdal ritmusa és tompa hangzata, a nemigen használt "balde" szó ünnepiessége is előkészíti az utolsó sor halotti nyugalmát. Ezek után természetes, hogy a lehetetlent én is megkísérlettem:
Fent az ormokon
Csend,
A mély lombokon
Nem érezed bent,
Hogy leng szellőcske is.
Madárka se rebben dalra,
Várj kissé... hallga!
Nyugszol te is.