Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám
Azon gondolkoztam: maradjak, vagy felkeljek? Minden reggel elfogott ez a tétovázás. Ruhástól feküdtem az ágyban, csak kabátom volt a takaró pokróc tetején. Tűrhető volt. Behunytam a szememet, ráparancsoltam magamra: aludj, aludj még egy-két órát, tudhatod, aludni jó, semmi sem oly jó, mint aludni. Pihennek a gondolataid és elalszod a reggelizés idejét és aztán szépen, észrevétlenül eljön a dél, egyenesen elmehetsz a vendéglőbe, forró levest kapsz és főzeléket. De ha türelmetlen vagy, ha erőnek erejével fel akarsz kelni, önként beleszaladsz a nyirkos hidegbe, csak azért, - engem nem teszel bolonddá - csakis azért, a csésze teáért a kávéházba, a darabka kenyérért, melyet mocskos ujjaival tálcádra lök a pincér, négy korona kilencven fillér, ebédre akkor csak levest ehetsz, éhes leszel és szégyenkezel a pincérlány előtt, hogy csak levesre telik... Nem bírok! - kiáltottam - hagyjatok, éhes vagyok, tegnap dél óta egy falat sem... fázom, oly kicsi volt a főzelék, nem bírok!
Kiugrottam az ágyból. Így volt ez minden reggel. Ma is és pár perc múlva, éhségtől, hidegtől dideregve, szinte futva tettem meg az utat a Püspök kávéházig. Zsúfolva volt mint mindenkor. Hihetetlen sűrű füst, melyben az emberek tömege egyetlen, formátlan, fekete testnek látszott, melyből fejek, kezek, lábak nőttek ki. Ellenszenves arcok, kövérujjú felhizlalt kezek, vaskos gyűrűk, durva lábak.
Keresztül törtem rajtuk durván, készen, hogy belekötök valamelyikbe, akármelyikbe s h a moccan, torkon ragadom. Vajat ettek és mézet a teájukhoz vagy szalonnát, vagy mindakettőt, sört ittak. Gazság. Lánckereskedők.
A kávéház egyik mellékzugában volt a törzsasztalunk. Fázó, éhező, hajléktalan, hontalan, menekülők asztala. Sápadt, fásult arcok. A füstbe bámultak, elvesztett kis polgári mennyországuk felé, feleség, gyermek, kicsi ház, kis boldog percek felé. Óvatosan kevergették gyanús színű, ízű, teájukat, nehogy a kanaluk a csésze falához csörrenjen; halkan, suttogva beszéltek, mintha szavaikat most is szeges korbácsú oláh lesné. "Demarkációs vonal... borzasztó... őrület... a franciák... szégyen... a kenyér kilója harmincnégy korona... nyolc nap múlva otthon leszünk... szegény feleségem... azt mondják; kalapot kell emelni a zászlójuk előtt... botoznak... nyolc nap múlva otthon leszünk... Wilson... és ezt nevezik teának..." Oly bárgyún néztek egymásra, oly siralmasan... Azt hiszem, az őrültség ott kuporgott az agyukban s csak alkalomra várt... Alig telepedtem le, felállt a színházigazgató, hogy elmondja szerepét. Engem bevárt mindenkor, én voltam a harmadik csengetés.
"Szegény, beteg gyermekek vagyunk mi uraim. Kivert ebek. Drága városom! Drága színházam! Mennyi új díszlet. Másnap kezdtem volna a Shakespeare ciklust. Elűztek. Azt hittem akkor... hagyjuk ezt... azt hittétek, tárt karokkal fogad ez a szép, nagy, gazdag magyar város. Gyötrelmeitekben feléje kiáltottatok, feléd kiáltottam s te hívtál - a szívünkbe kondult: Jöjje-tek, ide jöjje-tek!... Drága magyar templom, drága magyar harangszava... Zárt ajtók. Zárt szívek. Miért jött? Miért nem maradt ott? (Miért nem esküdött fel oláhok királyára?) Könnyelműség volt barátom. Itt sem fenékig tejfel. (Nekem is kevés a kalácsom, kutyám is sokat fogyaszt.) Tévedsz, ha azt hiszed, hogy éjjeli menedékhelyet nálam lelsz! Előszobámban a drága kabátomat tartom, konyhámban cselédem összeszűrheti veled a levet s karaj kenyeret dughat. Padlásomon rejtett élelmiszerek, pincémben tüzelő és tolvajcsíny, rablás gyakori. Harmincnégy korona egy kiló kenyér. Tatárjárás! Igen uraim: tatárjárás. Tegnap idejövet az úton, pompásan mulattam a mészároson. Miként dühöng majd az az ember, hogy oly kevés kiló a húsom. Önök pedig, kérem, bocsássanak meg, hogy rágós, keserű és zsírtalan a feltét, melyet szerény húsomból vasárnapi főzelékükön feltálal a vendéglős úr, a milliomos bitang."
- Az embereket megvakarta a háború s kibújt a dúvad. - Egy savószemű; szelíd emberke mondta ezt. A F.-i gimnázium rajztanára.
Egy zömök, szélesvállú ember nem hagyta szó nélkül.
- Ha rajzolni tudnék, nem fájna a fejem. Vegye tudomásul, hogy ön boldog.
- Igen, de milyen! - felelt keserves arccal a rajztanár - ha sejtené, mennyire irtózom ecsettől, ceruzától! Tizennyolc évig mindig csak reparálni, radírozni, javítani, drótozni, foltozni, pepecselni... Szeretném látni azt a Lionardó Da Vincit, aki ilyen körülmények között...
- Akkor mit szóljak én? - szólt közbe egy ősz úr, kinek erősen remegett a keze s némelykor a feje is.
- Én harminc év óta tanítom a kutyát. Hogy hány lába van, milyen a szőrözete, fogazata és a családfáját. Harminc év óta. Az első egy-két évben ez oly természetes volt. Derék állat, - gondoltam - te segítesz kenyeremet keresni. De jött az ötödik, a hatodik, a tizedik év, jött egyik év a másik után. Kezdett unalmas lenni és furcsa. Mindig csak kutya, kutya. Türelmes ember vagyok, de felrúgtam egyszer. Végre is: ezért születtem én a világra, ezért szereztem középiskolai tanári oklevelet és külön doktorátust, hogy mindig csak őt tanítsam, kutya, kutya, kutya! Reméltem: elmarad egyszer, beteg lesz, mulaszt. De nem, egy percet sem késett soha. Minden szeptemberben pontosan ott volt a csengetésre. Már a kapu előtt várt reám, elém futott, farkát csóválta, kedveskedett. Megtettem azt, hogy a hátsó kapun osontam be, máskor megüzentem az igazgatónak, hogy maródi vagyok, helyettesítsenek szakszerűen, - vagyis más adja elő a kutyát - s ha bejövök egyenesen a macskafajra térek át. Hiába minden, ott volt az órámon pontosan. Dühbe gurultam, elmondtam mindennek s nagyokat rúgtam rajta a katedra alatt. Egyebet mit tehettem? Nem igaz, uraim? Valamit azonban tudtam. Gondoltam: Jönni fog a te időd is. Tizenhat, tizenhét, tizennyolc... jönni fog kutyaéleted normál korhatára s akkor végre megszabadulhatok tőled. De képzelhetik a rémületemet: Jött a tizenkilencben, a huszonkettőben és így tovább, pontosan minden szeptemberben s szemtelenül megugatott s lábamat is megharapta egyszer a katedra alatt. Tény, uraim. Akkor hat heti szabadságot kaptam. Múltak az évek. Már számítgattam, nemsokára harminc esztendő... Zavarba ejtett egy körülmény. Nem tudtam megállapítani s ma sem tudom, hogy kutyám a régi kutya-e, a virgonc fiatal, melyet első évemben tanítottam, vagy megdöglött, pontosan, előírás szerint élete végső korhatárán? Sajnálnám. Igazságtalan sohasem voltam, végre is velem kezdte s ha már az Istenek avval vertenek meg, hogy tanár legyek, kísérjen el ez a szegény, hű lélek, harmincöt évi szolgálaton át a nyugdíjba is. Megosztom vele minden falatomat. Kérdés azonban, lesz-e az állam oly helyzetben, hogy nekünk nyugdíjat adhasson? Vagy, ha esetleg beosztanának valahova, kérdés, hogy az öreget nem túrja-e ki valami fiatal kutya? A napokban egy pecérnek, mikor kutyákra vadászott, tíz koronát adtam a kezébe. Csak egyet kíméljen, kértem, egy bozontos szőrű vén ebet, ősz mint én és oly sovány - ígérte s ez megnyugtat engem.
Igen uraim, én harminc évig tanítottam a kutyát. Ez nem tréfadolog. Mi ahhoz egy rajztanár? Én minden este, mielőtt lefekszem, az ágy alá nézek, hogy nem bújt-e oda, hogy éjjel elősompolyogjon, hogy tanítsam, hány a lába. Nos: négy! Ha eddig nem tudták volna!
Remegett a keze, a feje is némelykor s mártírmosolytól szép volt az arca.
A pénzügyigazgató legyintett. "Nyolc nap múlva otthon leszünk." Ötpercenként ismételte ezt. Fölényes, meggyőző hangon; sajnáltuk, titkon, nyíltan nevettük, de azt hiszem, hogy e "nyolc nap" nélkül, közülünk nem egy, öngyilkos lett volna. Búcsúztam, a füst tűrhetetlen volt.
Künn fújt a szél és havas esőt paskolt arcomba. Kedvemre való idő. Az idegeim pedig imádják. Különös, kényes, szeszélyes nagy urak, hamar patáliát csapnak. Sírnak bennem az én könnyeimmel, arcom vonaglásával, zokognak. Hol zokognak, hol nevetnek. Mindegy ez. Szeretik, ha az utcákat rovom velük, szemközt a széllel, mely esőjét, havát arcomba csapkodja. Tegnap sűrű ködben sétáltattam őket. Köd: szerettelek egykoron. Fantáziám színes köveinek pompás lelőhelye voltál. Vágyaim égő sóhaját beléd leheltem s te megértő, lágy odaadással öleltél engem.
Mentünk, mendegéltünk tegnap délután békés együttérzésben, de idegeim egyszerre hangosan kiáltottak bennem: Félek! Megálltam. Körülöttem sűrű, tömör, átláthatatlan szürkeség. Nem mertem előre menni. Féltem, ha egyet lépek, egy más világba lépek... állati, vad arcok merednek reám, korbács suhog, sápadt asszonyok vonulnak előttem... Térdeim reszkettek, szívem dobogott és alig győzte a vad iramot.
Hallgatództam. Csend volt. Csend. Egyedül voltam s mintha az egész világon egyedül lettem volna.
Halvány, zöldes fény lobbant. Figyeltem, hogy még egyszer lássam. Tompa kürtszó. Figyeltem, hogy újra halljam. Váltakozva megjelent, incselkedett, hol egyik, hol másik és nem tudtam, fény avagy hang, mit érzékeim zavart lemeze felfog.
Trombitaszó! Recseg. Idegen, zenétlen, barbár, gonosz. Katonák fújták vörösre puffadt arccal, dülledt szemekkel. Tömve a tér. Asszonyok, cifra tisztek, pópák, durva tömeg. Népünnep van ma. Magas talapzatán daliás büszkén áll: Kossuth... Egy ablakból néztem. Dideregtem. Nyár volt. Mozgás, éljenzés. Létrát cipelnek a szoborhoz s egy nemzeti díszruhás alak törtet fel a létrán. Idegen zászlót erőltet a szobor kezébe, aztán lesújt, jobbra és balra... Tompán zörrent az ércfej... ujjongás, kacaj, tánc, mekeg a duda...
Drága, magyar városom, hova tűntél? Világszép lányok, asszonyok, jóbarátok, emlékeim? Vérszomjas pópák, cigányhad lepi el a korzót, hol csendben sétálgattunk, halk szó is alig esett. Szemeink beszéltek. Óh mily szép beszéd... Halljátok az ordítozást, a durva röhejt?
Zenés estéink hova lettetek? Euterpe szentélyében bocskoros katonák ütöttek tanyát. Hasztalan néz és keres benneteket a platán, a hárs-sorok, illatát felissza avas zsír s bagó szaga.
Komoly platánok emlékeztek a kis iskolásleányra? Sápadt volt finom kis arca... "Egy asszonnyal láttam tegnap a parkban." És sírt és én nevettem. Gyerek.
Barátaim és ti mind! Ha valakit megszóltam, ha megríkattam valakit, ha megbántottam volna, alássan megkövetlek benneteket.
Havas eső csapkodja arcomat. Pille, pille, hópille... Tréfa ez? Egy lepke repült el az orrom előtt. Leszállt a földre. Lehajoltam, felvettem. Pille, pille, igazi pille. Csapzott szárnyú kicsi jószág. Szegény. Mily tévedés! Tavaszba indultál s télbe repültél. Csal már az ösztön is? Zord, kemény tél van itt nálunk barátom. Tenyerembe zártam, rá-ráleheltem s gyorsan haza indultam a vackom felé. - Isten hozott, - mondtam neki, mikor megérkeztünk. - Üdvözlégy. Tekintsd e szobácskát mint tiedet, albérlő vagy, ha úgy tetszik. Csitt! A szobaasszony meg ne hallja, mert száz koronával rögtön emeli a bért. Négyszáz koronát fizetek amúgyis egy hóra, így van ez. Szegény embert az ág is húzza. Szegény menekültet az első ágra húznák, hogy miért jött, szomorú arcát mutatni, kenyeret enni.
Tied itt minden: szekrény, asztal, ágy - kis pille. Szíveskedjél, szépen kérlek, légy nálam egy kicsit boldog. Úgy szeretném. Bár volna fám, kőszenem, hogy fűteni tudnék neked. Tenyeremre állítottam, ráleheltem, melengettem, ahogy tudtam. Csendesen állt. Pihenj pille, aludj. Álmodd, hogy napsugár csillogó fényében jártok kecses, libegő táncot, te és a párod. Óh szép az élet... Tél van, zord, fagyos világ. Hol van, hol a te párod? Egyedül tévedtél a télsivatagba, nincs virág, nincs napsugár, nincs kit szerethess s ki téged nászra kívánjon. Két árvák vagyunk, te meg én.
Ha segíteni tudnék... Ellenállhatatlan erővel agyamba markolt a gond: mit tegyek vele, hogy feledje gyászos tévedését, hogy boldog legyen. Virágot hozok, - gondoltam - egy kis tavaszt... majd azt hiszi...
Elővettem erszényemet, elfordultam, hogy a lepke bele ne lásson. Pénz úr! Ahol ön, ott a nap, szél elbújik, fagy szíve meglágyul. Sanyarú bölcselkedés. Pár napra még, ha takarékos leszek, elég a pénzem. Lepkémet beállítottam a ruhaszekrénybe s egy ócska nyakkendővel körülbástyáztam.
Nagy pelyhekben, sűrűn esett a hó. A virágüzlet kirakatában krizantemum volt, ez a gyászos érzést keltő díszvirág és ciklámen, ezt ha látom, egy kiöltöztetett parasztlányra gondolok és sajnálom. Bementem. - Ibolyát szeretnék - szóltam szórakozottan, ibolyát láttam ugyanis egy kézben. Elszédültem kissé, hullámzott a padló, bizarr, különös érzés: templomban voltam, jobb kezem felé az oltár, sok, komoly virág, halk mormolás, ima, zene s balról egy kép, széles keretben: fekete bársonykabát, fehér arc, átszellemült bársonyos kék szemek... Tavaszi virágot szeretnék, szóltam zavartan, forró lett az arcom, elpirulhattam, a virágok közül egy asszony mosolygott... Tavaszi virágot, igenis, hiába nevetsz, láthatod, hogy szédülök, petyhüdt liba, rosszul táplálkozom. Az a kis lötty és az a falat kenyér... tavaszi virágot, várnak engem otthon, egy kis lepke...
- Ha ibolyát tetszik gondolni, az elfogyott - szólt az asszony - az utolsó csokrot most adtam oda - s a nőre mutatott... Halkabban, csitt, esztelen, talán süket vagyok? Hogy rámfigyeljen? Bár künn volnék már, s kifelé somfordáltam... De oda jött. "Nem ismer?" Nem, nem, bocsánat... (hogy megnőtt, mily nyúlánk, a keze most is oly kicsi és finom, bársonyruha, drága prémszegély... kopott és rongyos vagyok.) Megfogtam felém nyújtott kezét.
- Lehet hat éve - szóltam az utcán.
- Nyolc éve éppen - felelt s mentünk egymás mellett, mint régen, nem sokszor, csak egyszer-kétszer.
- Tizennégy éves volt maga akkor.
- Tizennégy éppen.
- Hazakísértem és hozzám simult.
- Mint e percben.
- Nagy, kék szemei reám tapadtak.
- Örökké, mint e percben.
- Kicsi gyermek volt maga akkor...
- Tizennégy éves voltam már akkor, ma nyolccal több, összesen huszonkettő, az időt magamon észre sem vettem, ma sem érzek jobban, szebben és különben, mint akkor éreztem. Tizennégy éves vagyok ma is, tudja ezt meg, - kérem, s úgy bánjon velem mint akkor, - egy kicsit szeressen.
Hátrafordultam. Hátha mással beszél, ki mögöttem áll? - Nézze, ki vagyok! Rongyos, ütött-kopott. Arcomat kiverte a szakáll dudvája, ősz szálak benne s a hajamban bőven, messziről fehérlik, senki vagyok én, útszéli porlepte kóró, hontalan, hazátlan tövis-bogáncs. Siessen tőlem, itt ez az utca, holnap az egész város beszéli, Máriát egy csavargóval látták...
- Nyolc éve vártam erre. Balgaság? Tudtam, mert tudtam, hogy egyszer végre akárhogy, tűzön-vízen által, meg fog találni engem, - aki az enyém - mert akartam, halálos akarással erősen. Balgaság, amit beszélek?
- Komoly volt akkor és sírt is egyszer... furcsa, furcsa...
- Sírtam némelykor és ritkán nevettem, így múltak az évek. Higyjen nekem. Hacsak talán... ibolyát keresett, fogadja kérem... és adja át... üdvözlöm szívből, üzenem: szeretem, ha szereti magát.
- Egy lepke ő csupán, egy kicsi pille, neki ígértem, sokat ígértem; egy kis tavaszt. Köszönöm ezt az ő nevében, ha látná, mily bájos, becses...
- Nagyon szereti.
Halk és elfogódott volt Mária hangja s szomorú. Valami a szívembe repült. Hópille... hit óh hit... Igaz volna ez? Hogy ez a Madonna-arcú szép leány?...
Megmondtam, hogy aki vár, egy igazi kicsi lepke s kértem, jönne el hozzá. Jött, kész örömmel s hozzám simult, mint régen, nem sokszor, csak egyszer-kétszer.
Zörgettem az ajtón. A boszorkány vénasszony dörmögve nyitott ajtót. Hess! Mit bámulsz? Megvered szemmel Máriát. Sipirc! Dühbe jöttem, ahányszor láttam.
A szekrényben összecsapott szárnyakkal állt a lepke, azon a helyen, ahova állítottam, szomorúnak látszott és csüggedtnek.
Jöjj kedves, nézd, ez itt Mária, egy-két szavára szárnyam nőtt, csodás varázs...
Széjjel terítettük az ibolyát az asztalon, reá állítottuk, Mária gunyhót emelt föléje kezéből, gyújtószálakat gyújtottam. Tavasz, tavasz! - kiáltottam - kisütött a nap, meleg van, jó meleg, virág a fákon, virág a földön, mindenütt virág, mennyi kis lepke, szárnyas drágakő, repül, repül, szédül belé az ember, tavasz, tavasz, langymeleg, édes, illatos, zeng az élet, élni, élni... légy hát vidám! Elénekeltem egy románcot, Mária kísért.
- Mily gyönyörű hangja van Mária.
- Csak a maga hangjában van nekem hangom.
A lepke meglebegtette szárnyait. - Mit gondol - szóltam - boldog-e ő? Lehajtotta a fejét s úgy felelt.
- Ha férfinemhez tartozik, boldog e percben, mert nem keresi, színpad-e ez, vagy természet igaz tavasza, de ha velünk nőkkel testvér, most is zokog a meddő életén.
Leültünk egymás mellé a pamlagra. Kért, beszéljek magamról. - Magamról? Szívesen. Köszönöm kérdését. Mondja hát, mit gondol, szétdarabolják országunkat? Való ez, vagy álmodom? Idegeim e pillanatban patáliát csaptak... Hiába csitítottam. "Szégyen ez... férfi volnék talán, ebadta zsarnoka!"
Letörülte könnyeimet, megsimogatta arcomat s keblére vonta szelíden. Ajka homlokomat érinté.
- Életem első csókja - szólt.
- Életem első férfia - szólt.
- Hallom a szívét Mária...
Elment. Kábultan álltam. A lepke komoly mozdulatlanul pihent az ibolyán. Szél rezegtette a faredőnyöket az ablakon. Megszólalt a hideg: itt vagyok! Megfeledkeztél rólam, micsoda dolog? Fejed Mária forró keblén pihent, tavaszról álmodtál, tavasz, tavasz... Balgaság. Az úr itt én vagyok, tél vagyok s a nyakadon ülök, hátadat megborzongatom, megdermesztem kezed, lábad, füled és elfagyasztom a lélegzetedet. Mária? Ne hidd. Álom volt csupán... hogy az a csitri iskolásleány, szerelmes gyerek, itt megjelent... egy nagyvilági hölgy, szelíd, finom... fantáziád csalóka képe volt s hogy téged szeret? Ne hidd, nevess, hangosan nevess, hogy ostobán hívőnek ne lásson senki szeme. Nézz a tükörbe s kiáltsd feléje: te rongyos koldus, hazátlan menekült, jött-ment bitang... kéne, ugye kéne? Szánakozik rajtad csupán - voltál te ember is egyszer a talpadon - elment. Nem mondta, jön-e még. Láthatom-e még. Elment. Egyszerű dolog.
Fázom. Ehol ni, éhes vagyok. Egy óra mindjárt... Elmentem s most félve írok. Könnyelmű voltam szörnyen. Feltéttel ettem a főzeléket. Húsz korona és három a kenyér. Azt hiszem, nem fázom úgy, mint ebéd előtt. Huszonhárom korona. Ha kiállnék a "Püspök" elé a sarokra, levett kalappal... "öt évig voltam a fronton", - elnéztem tegnap, hogy koronákat, két koronákat szórtak bele... csak az, hogy szegény emberek...
Ma újra sorba járom a boltosokat, háziszolga kell-e nekik, csak annyit kérek, hogy élni jusson és egy kis vackot, különben is nyolc nap múlva, ha az ellenség kitakarodik, nyolc nap múlva otthon lehetek.
Szegény pénzügyi ember s te hiszed ezt? Soha, soha, oda mindenem... soha... nyolc nap nagy idő, de annyi sok nyolcnap elmúlt már... ki tudja? Lehet, hátha talán? Nem, nem. Őrült vagyok, csak ez az egy igaz.
Este van. Éhezem! Ki kérdezett? Ohó! Rajtam ki nem fogsz. Lefekszem, le én. Maradj békével, látod este van, lefekvés ideje, legyen eszed s ha jó leszel, holnap már hét órakor reggel, eljössz velem a Püspökbe, megmondom, forrón hozzák a teát, pincér, főúr. Jani, kérem ma két kenyérrel... Azon gondolkoztam, ne aludjak-e cipőben, átkozott hideg. Fázom Mária. Jaj ha tudná! Többet rám se nézzen, könnyelmű ember vagyok én, délben a káposztát feltét hússal ettem. Elalszom, el én. Magára gondolok... mit akar velem, jól gondolja meg, nem vagyok gyermek, velem ne játsszék. Szerelem? Higyjem? Ismerem én az ellenséget. Nyolc nap... különben...
Reggel a bojtos, ki tegnap ígért, megvetéssel végignézett rajtam. "Mi volt maga? Úr, ugye? Valami szolgabíró. Nem vagyok kíváncsi, de akármi volt, munkát adni nem tudok, próbáljon máshol szerencsét". Mentem tovább, - így valamennyi. Összebeszéltek ezek az emberek. Vak is látja. Szodomára gondoltam, hol öt igaz ember nem volt s Pompejire, hol annyi ártatlan pusztult el percek alatt... Megfognám Mária kezét s futnék vele, futnék, Norvégiába, Izlandba el, vagy az eszkimókhoz, ahol tudom, bármily kevés a fóka, akadna számunkra falat. És ha nem, ott Afrika, vert aranyból a nap tányérja, ingyen csorgatja áldott melegét. Füge, datolya, csak szakítani kell belőle, kókuszdió... A vad vadember hajlékot kínálna, szívből fakadt nemes szavakkal: Utolsó volnék, ha ezt se tenném. Vendég, menekült, szent ez minálunk, mint a kerek tűz, odafenn és ki e nő, ha szabad kérdenem? Mária! Ki volna más?
Úristen, már megint itt a dél. Megyek...
Az ételhordó lány azt mondja sápadt vagyok, beteg talán? Egy kis sült, pohár bor nem ártana... Nem gúnyol. Jóképű, szelíd, buta. Majd otthon lefekszem s mindent magamra takarok, behunyom szememet s csak akkor nyitom ki, ha Mária jön. Nevetek. Ember! Valami ott benn, a kalapod alatt az ócska műhelyben nincsen rendjén; tudod, az a közismert kerék. Bementem egy borbélyhoz és leborotváltattam magamat.
A szobaboszorkány dörmögött s könyökével ajtómra mutatott. - Egy nő...
Igen, ő várt. A szobában meleg volt, az asztalon sült, tészta, gyümölcs, kétnapra való, takarékosan háromra talán. Nincs jobb a meleg szobánál. Bágyadt voltam, lefeküdtem a pamlagra, behunytam szememet. Aludtam is. Alvás volt? Nem tudom. Mária mellettem ült, kanalanként teát adott, aztán sültet, tésztát, gyümölcsöt. Így eteti fecske a fiát. A szoba langymeleg, a benső fagy is felengedett, kellemes, otthonias érzés. Az ember nem tudja miért, mosolyogva néz a világba s megtalálja önmagát.
Mily szép a romantika, - mondtam s megsimogattam Mária haját. Úrnőm, kegyed felhizlalt engem s kiöltöztetett leventei ékes ruhába, erszény aranyat csúsztatott zsebembe, engedte, hogy halljam szíve dobogását, - lovagi szavamra a legszebb zene volt ez, mit életemben hallék. Szebb Griegnél, Chopinnél, Beethovennél, ilyen fegyverzettel hősi tornába lovagot még sohasem küldtek, büszkén megyek evvel s győzök, ígérem s megpecsételem e csókkal drága kis kezén.
Nevettünk. "Tavasz, édes tavasz... hopp a lepke, majd hogy elfeledtem."
Kinyitottam a szekrényt, ott állt szegényke. Megérintettem, elesett, nem volt benne élet.
- Gyászunk van Mária, - szóltam - a lepke meghalt.
Föléje hajoltunk kulcsolt kezekkel, alázatosan.
- Gyászunk van, - szólt - új kapocs közöttünk immár. E lepke volt az első gyermekünk.
Elment. Óh gyász, óh szép szavak, tavasz... de mi lesz a vége? Él bennem, gyökeret ver minden szava, kihajt s szétterül a lombja. Mi lesz a vége? Szivárványhidat ácsol szívétől szívemig. Szeretem?... Romantikával megrakott szénásszekér kocog e hídon s benne a közepében én kuporgok, lopva, megbújva, hogy senki ne lásson s magam se lássam magamat... Szeretem?... Sírt a platánok alatt és én nevettem...
Otromba kopogás zavart meg. A szobának asszonya jött be. Óh hogy gyűlöltem ezt az asszonyt. Nem bánom, amit cselekedtem. Bár talán közönséges és hitvány, mint annyi más, s nem érti jobban? Azért, hogy asszony?... Boszorkány! A gonosz nő csak gonosz igazán. Leütöttem. Betolta sunyi, mérges arcát, mellemig közelgett, szemtelenül a szemembe nézett. "Többé azt a dámát"... tisztességes ház...
Feküdt a földön, mint egy hulla. Beszélik, ordítottam, reszketett a ház... Futottam az utcán, tudtam, hogy oda többé vissza nem mehetek, valamit cselekedtem, öltem, megöltem, végig mentem a Püspök-kávéházon, mondják: senkihez nem szóltam, senkire nem néztem, álmában jár így az ember. Sötét kis utcákon kószáltam, fáztam, fáradt voltam, észrevettem, hogy nincsen kabátom. Bementem egy szállodába, durván elutasítottak. Másodikba, harmadikba, még most is a fejemben zsongnak a nyers szavak. Emlékszem, pénzemet olvastam egy kis kávéház előtt, az arcom égett, reszkettem. Fogtam a kilincset. Két rendőr jött kifelé. Rám néztek. Nem sokat beszéltek, azt hiszem a nevemet kérdezték. Szívesen mentem velük, örültem, boldogan sóhajtottam, mikor a keskeny falócán végigheveredtem.
Tíz percig feküdtem, de lehet, hogy egy óráig is tartott. Felültem. Jó meleg bizsergetett. Beszéltem, sokat fecsegtem, elégedett voltam. Ceruzát vettem elő és írtam: "Kis szoba. Tetszel nekem, egyszerű a bútorzatod, falóca, kancsó a földön, fenn vasrácsos ablak, jó magas, senki be nem lát, be nem jöhet, nyugton lehetek. A börtönőrnek majd sírok, nehogy meglássa, mily boldog vagyok s elvigyen. Ha így büntetik a gyilkosokat, kész öröm. Mária majd keres. Megtudja, hogy gyilkosnak volt az angyala. Szeretném látni az arcát. De rámjött a nevetés. Szenved? Irtózik? Sír? Haját tépi vagy új frizurát csinál, új menekültet keres, új fület, mely szíve verését számolja, hányat ütött az óra? A sült fele, több mint fele, s a tészta ott maradt az asztalon. Elhozhattam volna. Oly szórakozott vagyok. Nem csoda, szenvedtem én is s mióta már? Ma az első jó napom, jó meleg, csak a kenyérvágó késemet sajnálom, sohsem hittem volna, hogy a vas olyan könnyen szalad a húsba s annyi vér... Sipirc! Ákom-bákom bakkecske, gellérthegyi menyecske... sipirc!
Valaki az úton ellopta az aranyaimat. Kétségtelen, hogy az a rendőr, aki mellbevágott. Ha nem élnénk a középkorban, azt mondtam volna: Kedves Mária, koldus éppen nem vagyok, bárha holnap már fuccs a főzeléknek is. Elég nekem a szíve, színarany. Mondják, hogy hajdanába danába, egy aranyszívű szűz szeméből gyémántkönnyek peregtek.
Folyton sötétedik, drága itt a nap hektowattja, alig látom a papirost, pedig szépet akarok, gömbölyű betűket s a sor elején a nagybetűket szépen kicifrázom. Egy szívet is rajzolok ide közbe, tőrrel átütöm, szép lesz, önnek ajánlom Mária.
Lovagja börtön fenekén, hollók kárognak. Edgar Poe, ha hollók kellenének, ide jöjj. Szélesvilágon nincsen annyi holló, fekete zászlókat, hollószárnyakat lenget a szél. Tudod mit jelent ez? Tizennégy point-al adós maradtatok. Vízipatkányok!
Látok itt is egyet, most bújik elő, csillog a szeme, tüzes vörös, utálat, távozz, gyere csak, gyere, veled is úgy végzek mint vele. Gazság. Elvették a bicskámat. Sebaj, nyugodt lehetsz, majd szépen a falhoz csaplak, hogy meggebedsz. Megijedt, elbújt, gyáva.
Este van, este van... Szép dolog lehet költőnek lenni. Perceg a toll a papiroson, szívedből igazgyöngy pereg, táncos lábon lejt vele a ritmus, rímek zenéje zeng. pereg: "virág." Amerre szemed lát, bérctetőn és völgy ölén, liliom fehérlik.
Pereg: "vigasz." Harmat hull, ezüstös részvét harmat, vágyók tikkadt kertje üdül és felvirul, Mária fűti a szobát s enni ad az éhezőnek. Pereg a gyöngy, írsz: "szerelem." Láng csap ki szívedből, s felperzsel világokat s mi megmarad: lakatlan szigeten sziklaodú s benne a vágy, a neve "Ő"... Én meg Ő." S a vége óh, hogy hangya emberek, kicsiny kis életek, tragédiáját égbe emeled.
Sárgul az ablak, narancsszínű. Valahol szemben világot gyújtottak. Itt sötétség. Halló! Ott villan, ugyebár? Kedves lehet, de nem cserélek. Nem én! A sötétbe itt szépen beleolvadok, mint az a kancsó a földbe. Szomjazom. A fejem tüzel. Eleget fáztam, nekem is hadd legyen egy kis melegem. Csak ez a fene borzongás... a hajón átcsap a tenger, ez bizony kellemetlen... de az Égre, kérem, hogy kerül ide? Hullám zúg feléje, tarajos, magas, vigyázzon Mária! Ott jön egy másik, száz másik, szembe is, jobbról és balról, rettentő örvény... oda van, vége... hogy dobog a szívem... álom, nem, nem igaz... elázott kezében a könyv, hogy megy most iskolába? Kecsesen, frissen. Ni, de hisz ez egy pille, tarka-barka, nyitva az ablakom, repülj, repülj... Templom? Üvegfestmény? Fény övezi homlokát, haját, szelíd, jó... az élő, szent Madonna. Csoda. Boldogság. Szent Szűz, imádkozzál érettünk. Nézz szívembe s végy ki belőle szent kezeddel maréknyi bánatot...
Gyilkos vagyok? Való igaz. Irgalmazz... jaj... de azt mondta, "dáma" s különben is gyűlöltem ezt az öregasszonyt, de hisz ez Mária! Fekete bársony ruhában. Ibolyát kínál... Hogy véres a kezem? Hol? Itt? Igen. Megkarcoltam a tűvel, ruhámat varrtam, csupa rongy, olyat ne gondoljon... Hogy véres volt a padló? Az orra vére folyt a nyavalyásnak. Sipire! Sipire!
Vakmerőség. Most meg már ez a patkány felkúszik az asztalomra, várj csak várj, csak befejezem ezt a mondatot...
Hetek multak el, mióta nem írtam. Úgy szeretném folytatni, hogy ne legyen benne hézag. Ha megerőltetem emlékezetemet, talán sikerülni fog. Hogy miért írok, mikor az írás nem mesterségem? Magam sem tudom. Azt hiszem, hogy majd Máriának ajánlom.
A patkány folyton szemtelenebb lett, papirosomat cibálta, cincogott, gúnyolt, öklömmel feléje sújtottam, karomra ugrott, hátamra szaladt, nyakamba harapott, mindent elkövettem, hogy lerázzam. Düh és irtózat a legmagasabb fokra hágott bennem. Kergettem; ordítottam. Kinyílt az ajtó, besütött egy lámpa világa, egy úr jött be, szelíd, szerény, megnyerő külsejű. Bemutatkozott, hogy ő orvos s ha netán szolgálatomra lehetne, tenné ezt kész örömmel. Mondtam: Örvendek, az orvosokat mindig szerettem, köztük akad egy-két igaz ember. Önnel is szimpatizálok. Nos, hányat ver a pulzusom?...
Hogy nem halt meg. Kár: gondolja meg, igazi boszorkány, akinek máglya jár. Nem jól emlékszem?
Sem kés, sem vér. Zúzódás. Tompa tárgy. Ökölcsapás. Ha ön mondja doktor úr, önnek hiszek. Önre szívesen rábízom magamat, éget a patkánymarás. Sóhajtsak? Ha csak ezt kívánja? Nincs a tüdőmnek semmi baja doktor úr.
- Nincs, - szólt - egy kis hurut, egy füst alatt ezt is megnézem, tudja, megszokásból. A lényeg, hogy a nyakán a patkánymarás magától gyógyuló, már alig látszik, nyugodt lehet.
Drága ember. Oly szép a mestersége és oly könnyű. Aspirin, jód, morfium, bróm, higany. Egyforma minden recept s az a pár betegség? Ér, patak, folyó... mind egy tengerbe fut. Bólintgatott. - Igaz, igen, igen de éppen azért, legyen hát vidám a szomorú ember.
Az is vagyok - szóltam - csak fáradt nagyon, megevett a bánat, s ami még megmaradt belőlem, csak gyönge gyöngeség. Ha megengedi... - azt hiszem azt akartam mondani - akkor lefekszem...
Egy fehér teremben ébredtem: Ágyak egymás mellett. Kórház. Gyengébb lehettem, mint egy csecsemő, mintha egytest lettem volna az ággyal, nem bírtunk mozdulni sem. Az ápolónő mosolyogva jött felém.
- Mióta vagyok itt kedves nővér?
Négy hét? Lehetséges? Hogy ne beszéljek. Csak egyet:
- Senki sem járt itt?
- A nagyságos asszony, a kedves neje.
Nőm? Különös, vannak szavak, tudjuk: hazug, téves, mégis lelkendezve kapunk utána. Nő? Ez csak Mária lehet.
- Tizenegykor itt lesz. - Az órára nézett, mely velem szemközt a falon barátságosan ketyegett.
Félóra még. Kellett annyi idő, hogy számot vessek, mi történt velem, mi volt, s mi nem. Hiányzom-e az asztaltársaságnak? A boszorkány haraggal gondol-e rám. Megmondom, beteg voltam, lázas, majd bocsánatot kérek, ha viszont ő is megkövet engem. Megkerült-e a télikabátom? Véreim, otthon, megszoktátok-e a rabszolgaságot? Mindig csak rátok gondolok. Türelem. Meggyógyulok, erős, izmos leszek s akkor majd egyszer "nyolc nap múlva" higyjétek el, otthon leszünk. Most még gyönge vagyok, kezem sárga, sovány, a gondolkodástól fáj az agyam.
Homályos képek lebegnek előttem, víziók... Égett a város, a toronyból néztem, miként hamvadnak el mind, mind, kiket szerettem. Kongattam a harangot, félrevertem, gyászosan szólt, borzasztón zokogott és én egy románcot énekeltem. Mária velem énekelt, a hangját dicsértem, misére mentünk kéz a kézben, vasárnap volt, sütött a nap, tavasz... Elénk állt egy pap, hogy összead, de rút dudaszóval egy marcona csapat keresztülgázolt rajtunk, meghaltam és láttam, hogy halott Mária is... Oly szép az élet. Csak az óra mutatója haladna, ne mászna úgy mint a csiga.
Valaki jött. Mily gyönge a szívem... Megfogta kezemet s a szemembe nézett. Óh halvány arc, óh kék szemek...
- Aláírtuk a békeszerződést, Mária?
Megsimogatta homlokomat.
- A kedves nővér azt hiszi, hogy maga a nőm.
- Igen. Míg ön akarja, igen.
- A romantikának sohasem voltam ellensége. Bájos dolog. Megtréfáljuk a világot, mint két huncut gyerek. Álmomban úgyis a nőm volt.
- Ez nem volt álom. Kérem bocsássa meg, - nagyon beteg volt, azt hittük... nem volt már remény s hogy több jogom legyen önt követni, felesége lettem törvény szerint.
Csend volt a teremben. Fehér falak. Fehér az apáca ruhája, az ágyak. Egy-két beteg felült s kíváncsian nézett felénk.
- Tegezzük egymást, Mária.