Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám · / · Figyelő · / · Über allen Gipfeln...
Goethe verséből Kosztolányi műfordítása minden eddigi magyar kísérletnél többet adott nekem: utolsó sorának («Pihensz te is») tökéletes kicsengésével. De nem elégített ki Kosztolányiban sem:
1. Mindenekelőtt a vers második sora, amely nem csöndet, határozottan nyugalmat jelent. («Ist Ruh».)
2. Hibás ehhez képest Kosztolányi utolsó sora is: «Pihensz te is». Abban igaza van Kosztolányinak, ha nem érzi jónak Szász Károly és Dóczi Lajos igeképzőjét: megnyuhatol. De gondoljunk a sírfeliratokra: nem «Itt pihen», hanem «Itt nyugszik». Tehát: várj csak, nemsokára üt már a te órád is s «Ruhest du auch» - nyugodni fogsz te is.
3. Nem szabatos a Kosztolányi vers negyedik sora sem: «Elhal remegőn Odafönt A szél lehellete is.» Odafönnt: ez visszautalás lenne a köröskörül sorakozó nyugalmas bérci-tetőkre, holott Goethénél itt már a falomb merevségét is érzem. Szász Károly ehelyütt finomabb fordításban nemcsak az «ágak hegyét» nem lengeti szél, de «a fű sem hajol»... S valóban: minden mozdulatlan itt, a falevél, a pázsit, a szél még a fűszálakkal se cicázik, alig érzem leheletét, pille-szárnyú fuvalmát... s erre üt rá az utolsó sor, amelyben a szív is megleli kénytelen nyugalmát.
4. Végül erőltetetten hat a «Madárka se rebben a fák bogára.» Különben is: a goethei sor itt már a madarak teljes némaságát s nem csupán mozdulatlanságát zenéli.
Én valahogy így érzem a Goethe verséből kiáradó hangulatot és a leghívebben s legegyszerűbb szavakkal így adnám vissza magyarul:
A bérceken körűl
Nyugalom.
S a lombokon el űl
A halk fuvalom
Lepkéje is.
Csőrét a madárka se nyitja szóra.
Várj, közel az óra
S nyugszol te is.