Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám

Füst Milán: Dániel bíró
Elbeszélés

- Júdás! - kiáltotta az asszony, becsapva az ajtót.

S az öreg Dániel - kinek minden képessége teljes virágjában állt öreg korában - emlékezőtehetsége még kitűnő: még világosan élt benne mindaz, amit látott - s ha járása már elnehezült is, ítélete még biztos és tartalmas, szemei élesek és fürgék, - akinek a kedve azonban végleg tönkrement, (nem volt már kedve élni) - az öreg Dániel most megint mosolygott az asszonyi ostobaságon, - leült az ebédlő ablakához és kinézett az utcára.

Kinn sütött a kora őszi nap s ferdén estek sugarai a ferde, rozsdabarna tetőkre. - Mint mindig, most sem a közel szépségeit kereste: tekintete hamar a messzeségbe siklott, s kissé felemelkedett helyén. De elégedetlenül, lemondón hanyatlott vissza nemsokára: a levegő ma teli volt ragyogással, áthatolhatatlan párás káprázatok csillogdáltak benne - s a fantázia gyorsan kimerült a valóságtól... Továbbnézte tehát a tiszta, őszi utcát s a kisváros járókelőit - s főként a fiatalokat kísérte sokáig elmerengő, lágy fájdalommal... Csupa ismerős arc!... S ha látnák őt itt ülni s vágyódni feléjük!... Vajon igaz-e, hogy ők még akkor is lesznek, majd ha ő már elment innen?... Vagy ők is csak káprázat?...

- Majd? - kérdezte most magától s mosolygott... Mily furcsa az emberi lélek! Most, hogy süt a nap, még ma is úgy gondol erre, mint valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik, s ha igen, - még talán el sem indult útjára a sötét végtelenből... - Hiszen a halál már itt áll a küszöbön - s ő még most sem akarja elhinni?... De bezzeg éjszaka!... Úgy hallod őt jönni Dániel bíró, mintha közeledő lépések zajára figyelnél. S hányszor gondolja el éjszaka az ember, hogy tulajdonképpen a sötét semmiségen át szédülve, ájultan zuhan, - zuhan az engesztelhetetlen halál felé, végzetes gyorsasággal... - s a halál is zuhan ő feléje - s egyszer majd csak összecsapnak!... - - Mosolygott, legyintett s újból belenézett a táncoló, már halványuló fényözönbe... S ekkor, alig egy pillanatra, valami ismerősnek látszó kép jelent meg a szemei előtt... S ő felkapta a fejét. Egy üres teret látott. Meglepőn sokáig ott izzott előtte - s mintha nem akarna eltűnni, még egyszer felvillant...

Kutatni kezdett emlékeiben, hogy hol látta ezt a teret... Mert hogy látta valahol, az bizonyos... Töprengett, - de nem sokáig, - mert nem szerette már gyötörni magát.

Ismét elmerült tehát az őszi látvány szépségeibe - s hagyta, hogy szelíd derűje, mint egy lágy tenger, lassan a szívéig hatoljon... - Lenn az utcán nem sokára egy színes papírral teliaggatott kocsi haladt el... Két bohóc ugrált előtte nagy sereg gyerek mulatságára, - egy legény pedig a ló hátáról teljes tüdőből fújta a réz-trombitát... - A cirkusz tehát megérkezett városukba!... S amint a rikító kocsit nézte, - az erős színektől-e? - valami meghatott borzongás futott végig tagjain - s majdnem elöntötte a könny... Lehunyta tehát szemeit - s e pillanatban, mintha ingerkednék véle: újra ott állott előtte az előbbi kép.

Most: a tér teli volt emberekkel. S ami különösképpen érdekelte és izgatta: - csupa ismeretlen arc, - akiket ő sosem látott... Vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy az ember ismeretlen egyéneket lásson képzeletében?... (Mintha egyszer, - régen, már megálmodta volna őket...) S a tömeg lassacskán meg is mozdul - s a piac jobb sarkából nyíló kis utca felé torkollik... - Mi lesz?! -

Lehunyt szemekkel követi őket... Lassan megy velük, óvatosan lép - s amint közeledik a kis utca felé, - érzi, - a szíve egyre hevesebben dobog...

- Mi ez?!... - Felnyitja szemeit: s íme: szorongása így is egyre nő... A kis utca pedig, - mintha még sokkal ismerősebben, barátságosabban intene feléje... Most már meleg érzések gyors hullámai öntik el - s érzi, hogy ezek már boldog emlékek előfutárai - s még mindig nem tudja, mi fűzi e helyhez?...

Vergődve kutat a múltban... - de hiába! - Végül is - megadja magát, - továbbmegy velük a kis utcán - s egy pillanatban aztán váratlanul - tiszta szépségében áll eléje egy régi emlék s egészen elborítja a sok érzés!

Sajátságos! - Mikor történt ez? - kérdi magától nyugtalanul. - Istenem! - lehetséges volna, hogy erre mindmáig egyetlen egyszer sem gondolt?... Lássuk csak! - Ő akkor katona volt. Tehát éppen harminc éve... És éppen ma kellett ennek jönni?... Különös, - igazán különös!...

Vajon nem úgy kell-e tekintenie ezt a véletlenséget, hogy ez is egyike a túlvilág figyelmeztetéseinek? - - Kimerülten mosolygott. - Hiszen lehet!

Fiatal fickó volt még akkor, alig huszonkét éves...

Fiatal, erős ember... - s ha nem is volt már valami nagy bizalommal eljövendő élete iránt, - mégis, hol volt még ez a nagy fáradság?...

Milyen jól is volt öltözve - s mily hetykén tudott még mosolyogni!...

Igen, - ő akkor Bécsben katona volt...

A gyakorlaton meghűlt és vagy egy fél évig lehetett beteg... Jobban mondva: élet-halál közt lebegett... Hiszen majd meghalt!...

És akkor elengedték, - menjen szabadságra!...

...Igen, - hiszen még az a furcsa, jószívű kapitány adta, akit a gyakorlaton oly sokszor látott a lovával beszélgetni... Annak panaszkodott szegény, ha rosszul ment a dolog... - panaszkodott, de sosem büntetett... - Vajon él-e még?

Ő tehát nagyot sóhajtott és ment - s nem tudta hova?... Akkor már senkije sem élt, - s tulajdonképpen nem is igen vonzotta semmi. -

Pedig: - mily hatalmas volt ő a betegsége után, - soha oly friss, soha oly fölényes... Majd kicsattant...

S a lelke teli homályos vágyakozással, - az ismeretlen, az elérhetetlen után...

Fiatalemberek ilyenkor mulatni szoktak, elcsöndesítik magukat mámorokkal, - kielégülést keresnek hamis utakon és igyekeznek mindent elfelejteni, ami szépet s jót eddig elgondoltak. Ő azonban nem volt képes így becsapni magát, - belekóstolt ő is a hamis élet örömeibe - s hogy rossz lett tőlük a szája-íze, abbahagyta.

Hiszen nem a lemondásra született ő sem: szó sincs róla! Az igényei voltak-e nagyobbak, vagy az önvád szenvedései tették-e komolyabbá? - Az anyja nemrégen halt meg - s őt akkor rázta meg először, egész irtózatos erejével az egyedüllét... Végtelenül bűnösnek érezte magát e halál miatt! - Ha nem oly mohó, anyja talán tovább élhetett volna... Így: felszívta minden életerejét örökös nyugtalanságával, kíméletlen önzésével...

Kíméletlen, - megátkozott önző az ember! S mire megy vele!

...Akkor egy ideig Bécsben lézengett, - aztán utazni ment, - kóborolni egy kicsit, - lehet, hogy Pestre is ellátogat...

Így érkezett Krakkóba. - Megnézi a régi várost, - számos templomát s néhány napot itt tölt. - Dolgozni! Mégis csak dolgozni! ha minden mulandó is: - mulandó dolgokat létrehozni e föld színén! - jól emlékezik, ez sarkallta, mialatt az emberi munka sok százados emlékeit nézte...

S még ma is érzi ízét: - a mulandóságnak mily furcsa melankóliája vett erőt rajta a sok ősi templom sötét ívei alatt...

Reszket a csend... s reszketnek a színes ablakokon beszűrődő sugár-sávok... Elnyújtott sikításnak hat a külvilág távoli zaja... S ehhez néha egy ijedt koppanás: a seprő nekiütődött a padnak, - a templomot takarítják...

Majd susogást hall s mire körülnéz a homályban: - a térdeplő ajkai már hangtalanul mozognak tovább...

Aztán kiér a napfénybe, - szinte menekül... S a nyirkos homályból még koldusok esengenek feléje!...

Ó - hogy az ember mennyire reszket az életéért - s mily mélyen képes megalázni magát!...

Megint csak - nincs hova mennie... Ődöng... Már arra gondol, hogy tovább utazik... Ekkor figyelmessé lesz valamire, - azt olvassa könyvében, hogy van Krakkónak egy híres, régi zsinagógája is...

S már megy is a külváros felé.

A nap süt és ő már fáradt. A templom zárva van, s ő kérdezősködik, nem lehetne-e kinyittatni... Mikor ennek nehézségei vannak, - türelmetlenkedni kezd - néki utaznia kell... Dolga van Pesten... Végre megtudja, hogy a templom kulcsa egy hívőnél van, - hetenkint más-más vállalja szívességből a templom őrzését - ezen a héten egy öreg cipész van soron...

Menjen csak egyenesen, míg egy térre érkezik...

Ott egy domborművet talál: zsidók hálálkodnak a lengyel királynak, hogy visszafogadta őket... Ennek a térnek a jobb sarkában nyílik egy kis utca, - s itt van az öregnek boltja...

Ő benyit, s egy nagyon öreg embert talál... Asztalkája mellett ül és dolgozik... Ez meglepi, - jól esik ilyet látnia - örül, hogy az aggastyán még bírja a munkát...

...Meleg mosollyal előadja kérelmét, - az öreg szórakozottan ránéz s valakit szólít:

- Hozd a templom kulcsát!...

A kalapács peng a téglán s ő körülnéz, - a boltocskát posztófüggöny osztja ketté... A függönyt valaki felemeli s egy arc kibukkan s eltűnik ismét... Leány-arc!... S már az utcán is vannak...

Kicsi leányka volt, - alighogy a válláig ért... Találgatja, mennyi lehet?...

Meg is kérdezi, mosolyogva, jókedvűen... S a lány nyíltan felel: tizennyolc...

Tulajdonképpen szép szeme van ennek a leánynak... S oly nyíltan és bizalommal néz az emberre... S tulajdonképpen ő elég merészen is viselkedik... Hosszan néz, - s úgy látszik, a kislány nem is haragszik érte... - sőt válaszol is szeme - s oly természetes bensőséggel!...

Meglepő! - mintha már is barátok volnának!...

Ma, hogy e meleg tekintet sugárzását érzi arcán, annyi év után, - le kell hunynia szemeit... - S vajon lehet-e, hogy ő ezt elfeledte? - El tudta-e szemeket felejteni? - S a mosolyát is?!

Könnyű mosoly... - Hogy is van, hogy egész életében szerelmese volt... Olyan, mint a káprázat - s mire észrevennéd, már eltűnt...

Mire emlékeztette őt mindenkor, hogy már gyerekkorában is megbűvölte... hogy azokhoz vonzódott, akik mosolyogni tudtak...

S a súlytalan pillantás, mely elröppen, ha magadévá akarod tenni, - ha tudni akarod, mit mond...

...Alig hogy megismerte, - egy kis szobát látott maga előtt, - az ő régi diákszobáját Pesten, - este van, a lámpa ég - s ő hazajön, fáradtan, szomorúan, mint annyiszor...

S hogy mi volna, ha ez az ártatlan derű akkor rámosolyogna s azt kérdezné tőle, - nem többet:

- Mondd, - mért vagy oly szomorú!...

S mily kicsi! - csodálkozott később mosolyogva... Milyen apró... Legszívesebben talán tenyerére venné az ember, s úgy dédelgetné... - De - szép volt-e vajon?

Ó - néki akkor nagyon tetszett... Vöröses szőke haj, - puha és omlós... - S a mozgása mint valami kis egéré... Szapora lépésű - s mintha minden öt-hat lépésnél megriadna, - körülnéz barátságos szemeivel... s talán... egy kicsit talán mosolyog is...

S ő akkor még értett hozzá, mint kell a szíveket megnyitni... S ez a szív nem tiltakozott... Mikor a boltból kiléptek, - rögtön jókedvűek voltak s attól fogva egy nevetés volt útjuk a templomig.

A nap sütött s ő maga volt a megelégedettség... Az első perctől fogva oly kellemes volt vele lennie, hogy - emlékezik, - örömében, pajkosságában mindenféle ostobaságra akart vállalkozni... Megkérdezte például, elhiszi-e neki, hogy ő ezt a kis kocsit itt át tudja ugrani... Ha akarja!...

Ma úgy véli, hogy talán sosem érezte magát, azóta sem ennyire jól.

- Vagy az emlékezés tenné?...

Annyi bizonyos, hogy azokban az órákban nem kínozta élete örökös nyugtalansága, hogy nem kívánkozott sehova ezen a világon...

Ez lett volna az élete útja?... Ez az út, melyen nem gondolt semmire... Amelyen nem érezte az élete terhét, - nem sírta vissza múltját s nem nézett nyugtalanul a jövőbe... Pillanatok, - melyekben úgy érezte, hogy van megbocsátás... Amikor végre élt...

Nem bírálta magát, - nem kellett félnie, hogy megítélik, - otthon volt!... -

S mintha egy világító felhőben járna: - világosság volt körülötte... - a boldog és régen várt jelené!...

S a percek tűntek észrevétlen, - s ő végre lelkiismeretfurdalás nélkül hagyta feje felett elmúlni az időt - s az elmúlás éppúgy nem fájt neki akkor, mint ahogy a fénynek nem fáj, ha elmúlik este...

Miről is beszélhettek egymással?... Hiszen oly könnyű elképzelni!... Biztosan kérdezősködött, - könnyedén és vidáman, - a komolyabb dolgokon átugrálva... Megkérdezte talán, hogy mit csinál egész nap, - nem lustálkodik-e ennek a szorgalmas öreg úrnak a leánykája... S hogy jó-e ő tulajdonképpen, - mit gondol?... Azt pedig biztosan megkérdezte, hogy vajon szeret-e egyáltalán valakit?...

Magáról is beszélhetett, - eleinte talán kissé homályban hagyva személyét... Hiszen mindig szeretett egy keveset misztifikálni, - felkelteni idegen szívekben a kérdést: - ki tudja, - mégis, - ki lehet ő?...

Ha most visszagondol... Jól volt öltözve, - előkelő és ápolt fiatal ember benyomását tehette, - amilyen talán kevés járt e külvárosban... Csengő hangon, tagoltan beszélt, logikus rendbe szedve mondanivalóját... S ami a fő: szabad tekintettel és nyíltan, - nem habozva s nem megkerülve a kérdést, - ravaszkodások nélkül, - ami szintén szokatlan lehetett ezen a vidéken... Hiszen ennek az elnyomott fajnak az ifjai - egy kissé sunyi benyomást tettek reá, amint az utcán végignéztek kettejükön gúnyos mosollyal...

Milyen más ő! Benne mindebből semmi! - Aminthogy nem is az az ellenszenves értelmesség az övé, mely itt minden oldalról figyeli őket...

Nem az a lélektelen okosság!... A női, a szép okosság, - a kedves értelem!...

S mily érzékeny: - mintha egész szervezete el volna készülve kérdéseire... - s az egész lélek készenlétben volna...

S mily mozgékony: - hogy hullámzik ez a lélek, minden kis közeledésre...

- Ejnye, hát sosem tudok kifogni Kegyeden! - mondja néki nevetve...

S a lány ránéz és félénken mosolyog.

Ki tudja? - Talán valami inkognitóban utazó előkelőségnek nézte őt, - talán gyermekkora hercegének, - akiről most néhány napig álmodozni fog - s aki még sok év múlva is egyszer-egyszer felbukkan majd ifjúkora emlékeiből!...

Ó - hiszen ha ennyiben maradt volna!

Mily boldog volna ő most, mily szerencsés, hogy gondolhat reá!...

Egy meghitt, bensőséges hang köszöntené a múltból, - kalandos pillanatok íze a szívben: amelyek emléke felérne ma már a legnagyobb boldogság emlékeivel...

Ő tréfálkozott s az ici-pici leány nevetett... Felnézett reá a szemei szögletéből és újra nevetett. Míg aztán a nagy, ósdi kulcs nyikorgott a zárban s ők beléptek a hűvös, régi templom csöndjébe...

Sokan imádkoztak már itt lelkük üdvéért esengve, akik már régen porlanak valahol s emléküket is elhordta a szél... - - Íme: ebben a padba ült ez meg ez a fejedelem, mikor meglátogatta a templomot... Íme: itt vannak a nagyhírű rabbik nevei... S ezt a mécsest vasból ez meg ez kovácsolta... Kincsek is vannak itt!... - A kislány buzgón és komolyan magyarázott...

Csupa megkapó s elmélyedésre intő ősi jel, - csend és komor homály - s ehhez: egy kis idegenkedő elfogódottság, melyet egy ismeretlen világ ismeretlen rajongása kelt: - s ő mégsem érzett egyebet, mint minden szívdobbanásánál az örökegy dallamot...

- Mennyire megszerettelek!... - Te kedves! - ezt szeretné ismételni sokszor, - aztán becézni őt - s végül elmondani néki mindent, - egy szóban, - az egész életet!...

- Mily kedves vagy s mily megható, - mondaná neki, - mért érzékenyül el az ember ha lát - s mért érzi igazságnak, ha ránézel...

S noha szinte felveti az indulat, hogy beszéljen - elszorul a torka, - szégyenkezik...

- Egy szót, - csak egyetlenegy szót, - nem többet, ha lehetne... - -

Egy szerény megjegyzést kellene csak tennie, - mely nem ígér sokat s amelyből mégis megtudhatná...

Vagy nem is szavakon múlt már?... Ők örültek egymásnak s olyan összecsengő szívvel, annyira lelkendezve, hogy emlékezik, - ez a gondolat lepte meg váratlanul:

- Lám, - ilyesmi is van? - kérdezte magától csodálkozva, - ki hitte volna!... - Ki hitte volna, hogy vannak a világon boldog emberek is?... - Lehetséges?...

Hiszen minden szavuk nem egyéb, mint vallomás, - hogy mennyire meg vannak lepve, - s mily végtelenül meg vannak mindennel elégedve. -

Ha nevetett, - valaki egész szívéből vele nevetett...

S - mikor hallgatag lett, - az elfogódott, meleg csendben, - valaki egyszerre csak hozzásimult - s felnézett rá hű szemeivel...

Hogyan is történt?... - egy szűk fordulónál, - ők át akartak menni a túlsó oldalra...

S ő, Dániel, ma piros a boldogságtól, hogy nem volt már akkor is becstelen...

Nem akarta, vagy nem merte-e tudomásul venni?...

Rögtön átsiklott a pillanat felett...

S mégis: - ez a mozdulat nagy hatással lehetett rá...

Az ősrégi templomba éppen besütött a nap s ő tágra nyílt szemekkel az ablakok reszkető világosságába bámult.

- Vajon lesz-e még ilyen szép nap valaha! - gondolta s mosolygott...

Egymást átölelve, szelíden mentek később az oltár felé. - S mikor odaértek, - ő mosolygott, - s megfogva kezét, azt kérdezte tőle, hogy - talán, - mi volna, - ha ők most örök hűséget esküdnének egymásnak...

Kérése nem lepte meg a leányt. - Mosolyogtak mind a ketten... S oly hűen, oly tisztán, oly boldogan nézték egymást...

S mikor már a nagy csendben elhangzott esküje, - a leány lehunyta szemeit s szelíden, - mint a galamb, - ráhajolt az oltár vasrácsára.

Röviddel ezután pedig kimentek a templomból.

Kinn a nap rikító fénye, mintha kinevetné, mintha meg akarná csúfolni előbbi perceik álomszerű édességét...

Ez volt talán az oka, hogy szótlanok voltak - s hogy ő, Dániel egy kissé - mintha máris megdöbbent volna...

A pillanat nagy némasága még a lelkén ült s valami ünnepélyesség-féle nyomasztotta...

*

- Fiatal szívek! - gondolta most az emlékező és sóhajtott.

- Beborult! - állapította meg azután és előrehajolva lenézett az utcára.

- Ni, - hiszen már esett is! - mondta magának félhangosan. Valóban: borzongó tócsák csillogtak tompa fénnyel az úttestről... - S a gránit-kockák vöröses fénylésén is elmerengett még egy kissé Dániel...

S ekkor azokra a csöpp leánykákra gondolt, akiket tegnap az utcán látott... Vidáman, hangosan csicseregtek, mint a madarak a fán... Ó - sok-sok fontos mondanivalójuk lehetett egymás számára... Nagyon érdekes újságok!... - Néha pedig egymáshoz hajoltak és sugdolóztak: - s titkok csillantak meg nedves, élénk szemecskéikben... S amellett, mily takarosak voltak, - színes kis ruhájuk mily kacér...

- Ó, ó - hogy tündökölnek még, mint a fényes kis kövek...

- S ki a megmondhatója, - mi rohan feléjük a messzeségből, hogy összetörje, kirabolja és megalázza őket...

Dániel tegnap elnézte őket egy ideig és így gondolkodott:

Hogy Istenem, - mégis - mi volna, ha közöttük volna egy, aki most, meglátva őt, eléje szaladna s azt kiáltaná: Apám! Szerény, - ó csak nagyon szerény kis ruhában, mint afféle merengő ember leánykája, - de égő, érdeklődő, szívhezszóló szemekkel... - Mi volna akkor?... Vajon van-e nagyobb szívbeli sugárzás, - boldogabb öntudat, mint mikor azt érzi az ember: ez az én kislányom?... S vajon, hogy nézi ő most ezeket a gyerekeket?... - Azt gondolja: ezek gyerekek... S mit gondolna akkor, ha az az egy... ha ő is köztük volna?... hogy csak ez az egy van, - hogy nincs is semmi más e földön...

Dániel bíró ismét izgatott lett ezekre a gondolatokra, - mert újból erőt vett rajta régi, boldogtalan epekedése a gyerek után.

- Úgy hát - valóban elvégeztetett!... gondolta reménytelen szomorúsággal.

De lehetséges volna?... Már ne következnék semmi más ebben az életben?... Örökké csak ez? - Mindig?! - Mert mi van még hátra?

Néhány lépés a halálig... - hiszen ő beteg s már mióta!...

S az asszony úgy tesz, mintha a betegsége körül egy kis csalásfélét sejtene... Mintha ő csak kényeskednék... - Sóhajtott: - talán még szerencse is, hogy nem tudja a dolgot komolyan venni.

Ötvenkét év - mi az másnak?... Más még egészen fiatalos ebben a korban... S ő már végleg ki van merülve, megtört ember ő már!... S az asszony nem kevésbé... Ebben az évben hirtelenül mennyire megöregedett!...

S mily elviselhetetlen lett mostanában! - Mily gyerekes! Mintha egészen elvesztette volna ép eszét...

- Hiába! - megőrölték egymást!

Hogy mért is ment ő már nyugdíjba? - Nem tudna-e még egészen jól dolgozni? S nem volna-e okosabb? nem jobb-e, ha az ember a halála percéig dolgozik, s még alkalmat sem ad magának, hogy gondolkodjék...

Ha most bent ülne a törvényszéken... Miért is nem teszi? Más emberek baján gondolkodni jobb, mint a magunkén!...

Becsületsértés! - gondolt most régi reszortjára, s mosolyognia kellett. - Mily távoli, idegen világ ma már néki mindez, - pedig csak két éve, hogy itthon van... Látszik, hogy néki mégis más pályára kellett volna mennie!...

De hisz az ma már mindegy is!... Szedné a digalént - s egész jól bírná a munkát... S csak este jönne haza!...

- Nem gondolni semmire, - mily szép is volna... - S mély vágyódás fogta el régi hivatalos helyisége után... Maga előtt látta a megszokott karosszékét, megütötte fülét egy-egy kollégája hangja... - S hogy vajon mit csinál most szegény öreg Mihály két vén leányával? - Vajon él-e még?

Mélyet sóhajtott: - Messze van ide Pest!

Mért kell neki ebben a kimerítő kis városban élnie - ezt a pár napot, ami még hátra van. - A jó levegő miatt? - Mit tud ő abból? - A lélek a fontos! - S ez is az asszony erőszakossága! - Ide kellett jönniök, - az ő szülővárosába!...

De hát vajon - leláncolt rab-e ő, aki már semmit sem tehet, - sehogy se' védekezhet?... És mindvégig ezt csinálni? - Ezt? - S mi fűzi őt ehhez az asszonyhoz?... Egy élet unalma, - egy hosszú sivatagi vándorlás!

Mit is tett ő, Istenem! - Mért is nem hallgatott akkor legbensőbb énje tiltakozására!...

Mily furcsa, hogy szívbéli találkozás talán csak egyszer adódik egy életben... S talán csak nem ez a régi ügy?... S ő észre se' vette volna?...

Úgy látszik, talán mégsem az az igazi, mikor az ember azt mondja magának, megállapítja, - hogy íme én most szerelmes vagyok... Hanem amikor éli!... - S az a szerencsés ember veszi, aki elég fürge - s nem tétovázik a döntő pillanatokban, - hanem észreveszi, amit a lelke, az egész szervezete követel!

Másként kellett volna élnie, - hiszen ez már régi dolog! - - Az ő élete: a világosság igénye és a munka, nem pedig a szerelem, - gondolta ő akkor fenhéjázón. -

S igaz lett-e? - Sem a munka, sem az élet - nem hozott semmit! - Mert néki, - úgy látszik, mindenképpen hajlama van a zülléshez!... - Mert ő mindent elejt a kezéből...

Ó - miért is nem tudja ezt az ember korábban!... Hogy az ambíció, a becsvágy a legnagyobb átok - az teszi mesterkéltté, az teszi tönkre az életet...

- Embert csak ember tehet boldoggá!... - Hányszor mondta ő magának azóta!...

S most már csak ezt nézze mindig?... Egyszer ő zárkózik be a szobájába, máskor az asszony csapja be előtte az ajtót... Így élni az utolsó percig?... - És ne lehessen már semmi más?...

A lázadás pirossága öntötte most el lágy vonású, szenvedő arcát.

- Kipergett az élet az ujjaid között...

- Nem tudtál belőle semmit megfogni!... - Mid maradt? - hangzott fel mélyről a vád s a jóvátehetetlen élet fájdalma csapott fel utána.

De kinn megint kisütött a nap s ő visszakényszeríté magát a múltba. - Kényszerítenie kellett képzeletét, mert most már fájóbb dolgok következtek.

Ők akkor, templom után elbúcsúztak, - még meghatottan, de máris kissé szégyenkezőn, ki tudja miért?... Azt mondta néki, hogy el kell utaznia - s már a gondolatára is, hogy el fogja hagyni, - elszorult a szíve... S hosszan a szemébe nézett...

Mégis, úgy érezte, hogy valóban jobb lesz, ha most elmegy... Megnyugszik egy kissé, - megpihen s lesz ideje, jól megvizsgálni, próbára tenni érzéseit...

- Sietni fog s mihelyt csak lehet, visszajön... Sőt, - ha most letelik a szabadsága visszajövet Bécs felé néhány napra megint kiszáll...

Valószínűleg a címeiket is kicserélték...

A leány pedig nem szólt semmit, - tágra nyílt szemekkel egyre csak nézte őt és néha bólintott.

- - S ő akkor így is tervezte. - Este csomagolni kezdett szállodai szobájában, - amikor hirtelenül nagy változás ment végbe benne. -

Kapkodva, idegesen csomagolt egy ideig, - aztán váratlanul abbahagyta. Lankadtan dőlt le a pamlagra és magányában tűnődni kezdett. - Először is: nappali nyugalmának vége volt - s ehelyett valami mohó türelmetlenségféle vett erőt rajta... Idegesen gondolt rá, hogy neki tulajdonképpen gyorsan el kellene utaznia... - Az idő hamar eljár - s a szabadság letelik... S ha ő még Pestre is akar menni... - De akkor viszont miért nem utazik?...

Ma már tudja: - azért nem utazott el, mert már nem az az ember volt ő akkor, aki délelőtt... Valami hirtelen felborulhatott benne... - s egy éjszaka alatt erkölcsi változáson ment keresztül egész lénye...

Ő érzi ma, hogy elzüllött ezen az éjszakán. - Igen: - Akkor lett Júdás őbelőle!

Úgy kezdődött a dolog, hogy száraz volt a torka, - s noha sosem szokott volt egyedül inni, - most bort hozatott...

- - S vajon, ha nem így történik?...

Talán akkor mégis, - ha egy év múlva is, - észbe kap és visszamegy érte...

De ő, - úgy látszik, - sosem volt igazán, - a lelke mélyéig jó ember.

Hiszen vannak, - igaz, - vannak meghatott percei is, - de az érzés mily hamar ellobban benne!... S e perceknek aztán semmiféle összefüggésük egymással nincs... Közöttük ott terpeszkedik az éveken át tartó, tunya közöny!...

Még némely pillanatban épp úgy lépett eléje, ahogyan délelőtt látta, - mint egy menyasszony, - sugárzón és boldogan... De annyit már akkor megállapított magában, hogy ő tulajdonképpen egy kicsit érzelgős volt ma... - Azután valami megnevezhetetlen kielégületlenség is fárasztotta: - elégedetlen volt-e magával?...

Töprengett. - Talán sok minden egyebet is el kellett volna néki mondania...

Úgy képzelte, hogy voltaképpen nem volt elég bátor... - Hogy mért is nem simogatta meg legalább egyszer, - mikor annyi "alkalma" lett volna rá... - Milyen kár! - - S hogy mért nem csókolta meg? - ó, mily ostoba ő! - akkor!... - abban a pillanatban... Hiszen biztosan ezt várta!

S e gondolatnál elöntötte a vér s felállott.

Fel-le járt később szobájában, - összeráncolva homlokát, mintha gondolkodnék valamin s aztán odaállt az ablakhoz.

Kinn fülledt, nyári éjszaka volt... A szemben levő ház egyik ablakából nagy fényesség világolt feléje, - női nevetés is hangzott át s valaki tréfás hanghordozással énekelt. - - Betette az ablakot.

Ámde, - hiába próbálta megnyugtatni magát: - a lavina már megindult - s önuralmának máris vége volt!... S minden, amit szelíd tekintete meghunyászkodni kényszerített, - most elemi erővel rontott reá.

Ó - ma már jól érti ő, hogy mi történt véle akkor este!...

- Úgy látszik, - ha fertőzött a múlt, - a szem parázna...

Hiszen tiszta lelkek, ártatlan világok talán nincsenek - s talán csak az a jó, aki tudja, mi benne az ártalom s úr fölötte...

- - Akkor egész éjjel ott hentergett ágyán - s vetkőzni látta őt... Szeme előtt káprázott opalizáló, nagyon világos bőre...

S csak reggel felé aludt el, kimerülten az önző, kíméletlen és erőszakos vágyakozástól. -

Másnap pedig egész nap ott sétált a boltocska közelében. Néha szívdobogás fogta el. - Folyton azon törte magát, hogy mit is fog néki mondani. Attól tartott leginkább, hogy hangja elfogódott lesz, - ügyetlenül fogja kezdeni s evvel "elrontja majd az egész ügyet"... Néha hangosan beszélt, - próbát tartott - s ilyenkor ránéztek...

Már délután négy óra volt s ő még semmit sem evett... De éhes mégsem volt, - e helyett egy kellemetlen, szorongó émelygés fogta el... Az idő ennek ellenére is elég gyorsan telt...

Csodálatos módon: - nem tudott elfáradni!... S bár nem egyszer összerezzent, ha a kis bolt ajtaja nyikorgott - most nem volt türelmetlen, - úgy érezte, hogy szívesen ott sétálna akár három napig is...

Ekkor, - négy óra felé, - kinyílt az ajtó s ő jött ki a boltból.

Dániel megszédült. De erőt vett magán s erőltetett mosollyal közeledett feléje... A hangja valóban elfogult volt, mikor megszólította, - a torka égett és el is pirulhatott...

Mégis: elég simán ment a dolog - s ő megvolt az első pillanatokkal elégedve. - Annyi bizonyos, hogy eddig, ha előre elkészült mondókájára, - még ennyire sem tudott természetes és közvetlen lenni.

De nem volt képes többé nyíltan és tisztán a szemébe nézni, - nem volt többé boldog, amíg vele sétált, hanem ehelyett nyugtalan és mohó - és gyakran úgy érezte magát, mint a csaló, aki szívélyeskedik, de alattomos szándékkal.

A leány, mikor meglátta őt, - láthatóan meg volt lepve, - s bár örült is neki, - de tartózkodóbb volt-e mosolya? - vagy volt örömében valami szomorúság is? - Megérzett volna mindent? Lehet. Legalább első szavai ezt látszottak kifejezni:

- Hát mégis itt maradt? - ezt úgy mondta, oly lemondón, mint aki szenved, hogy újból találkoznia kell vele.

Később ez az aggodalom, vagy nyomasztás talán el is tűnt szemeiből... - s mégis Dániel már megijedt, hogy személye netán vesztett tegnap óta érdekességéből...

Elkezdett tehát saját magáról beszélni... És - sokat hazudott aznap délután, ami nem volt szokása. Kitalált történeteket mondott el életéből, s - meg kell hagyni - nagyon finom érzékkel... E történetekből kiderült, - hogy igen, - vannak neki rossz tulajdonságai is, hogy ő sem valami tökéletes ember - s mégis inkább erényei világítottak erősebb fénnyel.

S a hangja is, - mily más volt! Ami barátait oly ellenszenvessé tette azelőtt, ha udvarolni hallotta őket: - ugyanazon a mesterkélt, édes orr-hangon beszélt. Ő is "kukorékolt" - ahogyan az ilyesmit megvetően nevezni szokta.

Pedig! - ha előre tudta volna! "Ügyét" nem lehetett elrontania. Aminthogy nem volt se mesterkedésre, sem különösebb ügyességre, vagy ravasz "fogás"-ra szüksége...

- - S az volt talán a nap életében, melyen úgy érezte, hogy ő az "élet királya" - s hogy mégis csak ő Isten kiválasztottja - s hosszú meghunyászkodása után bizonyára ismét úrrá lett rajta ellenszenves önhittsége is...

Mert ő az, aki élete során mindenkor másként cselekedett, mint ahogyan elgondolta...

Hiszen élete döntő pillanataiban sosem volt elég komoly, hogy mérlegelje, hogy mi az, ami néki igazán fontos... - aki mindig meghunyászkodik az élet előtt - s megvesztegetteti magát édes adományaival, - az egész jövőjét pedig kiejti kezéből...

Ó - ő nagyon olcsón adta el aznap lelke üdvösségét!

Egy nap szédületéért - egy felszakadó örömkiáltásért!...

Erre volt-e szüksége: - mikor elhagyatott volt s oly magányos, hogy belekábult éjszakái csendjébe... - mikor úgy botorkált végig egész életén, mint a hontalan...

Aznap mindezt alkalmasint nem kérte számon már magától: - szerencséje nagyobb volt, hogysem feleszmélhetett volna...

S ha ma visszagondol - a messzeségen át úgy rémlik neki: - mintha a leány akkor már tudta volna: - hogy elárulta, hogy ő elpocsékol mindent s hogy nem is fogja látni többé...

Lemondó, elmerengő tekintete, - könnyei, - szomorú forrósága, - mintha mindevvel búcsúzni akart volna tőle...

Mégis - úgy ajándékozta néki tisztaságát - oly természetes és hű odaadással, ahogyan csak azok a jóságos és boldogtalan lények teszik, akikben még nincsen semmi számítás, akik mindig és mindenben az életre és érzéseikre bízzák magukat, - mindaddig, amíg a szenvedés őket is számítókká és mesterkéltekké nem teszik.

Még ma is emlékszik arra a diadalmas érzésre, arra az ittas és boldog hahotára, mely egész bensejében, minden erében ott viháncolt, mikor befejezett kalandja után sétálni indult az ismeretlen város éjszakai utcáin.

Rábízta magát lábaira - vigyék őt akárhova. És - hosszú idő után először, - szép tervek, boldog reménységek keltek újra életre benne s ő ittas hálával nézett fel a szelíd csillagok felé.

A leányra pedig nem gondolt többé, - eltemette őt mindmáig. - Aminthogy ezen az éjszakán képtelen is volt gondolkodni - nem voltak sem meggondolásai, sem lelkiismeretfurdalásai, nem sajnálta és nem szerette őt többé mindmáig, - amikor fölébred benne a múltakból, hogy számon kérje tőle, amit elfelejtett.

Akkor, - éjfélig sétált boldog tompulatban, aztán mélyen aludt másnap délig, - délután pedig búcsú nélkül elutazott.

*

Mikor későn délután az asszony bement Dániel dolgozószobájába, férjét ott találta egy nyitott szekrény előtt, amint kis bőröndjébe fehérneműt rakott. - Az efféle "lázadás" nem volt már néki újság...

S noha már azt megtanulta élete során, hogy jobb ilyenkor hallgatni és gúnyosan várni, hogyan omlik össze az egész "vállalkozás" - és csak a végén, a biztos győzelem tudatában elejteni azt az egy-két szót, mely a szívig hat hegyével, - most, nem tudni miért, mégsem tudta türtőztetni magát, hogy egy szót oda ne vessen...

De, - nem kapott feleletet. - Később okot keresett rá, hogy újra bemenjen a dolgozószobába. - Dániel ekkor már készen volt csomagjával s az íróasztalnál ült és írt. - Mikor felesége bejött, felvetette fejét és ránézett, - de tekintetében nem volt sem harag, sem neheztelés... Enyhült, tiszta komolysággal nézett rá s ez az asszonyt még jobban ingerelte.

- Végrendeletet ír? - vetette oda kihívón.

- Igen, - felelte a férfi csendesen s tovább dolgozott.

Ez sem sikerült tehát. - Este, a vacsoránál újból kísérletezett, - de hiába, Dániel nem nyilatkozott. Ez mégis csak megdöbbentette: - azelőtt ez az ember sosem tudott sokáig haragudni... Bármi volt is köztük: elmúlt róla a harag, mint a felhő - s ha nem is volt éppen olvadékony, mint ő az "ilyesmi" után, - megszokott közönyében nyomát sem lehetett érezni, hogy valami történt. - Most "nagyon is" hallgat.

- Csak nem igazán beteg? - talán mégsem kellene őt ennyire... Vagy valami borzasztót tervez?... - Istenem!...

Nagyon megijedt tehát - s noha ő sosem szokta így kezdeni a kibékülést: most nagyon ellágyult. Könnyes volt a szeme, mikor megkérdezte tőle, mi baja?

- Semmi, - felelte Dániel nyugodtan és felállt az asztaltól. Egészségére kívánta a vacsorát és visszavonult szobájába.

Reggel pedig néhány jól meggondolt sort hagyván íróasztalán, - elutazott Dániel bíró, hogy felkeresse őket.

*

- Elkésve szaladni a vasúthoz, nehéz batyuval s amellett még sántának is lenni! - mily nehéz élet! - gondolta Dániel, mikor kinézett ablakán az egyik állomáson.

- Majd csak elmúlik ez a perc is, - múlt lesz nem sokára, hogy itt voltam, - de vajon kinek, ha én már nem leszek?... gondolta később.

A képek pedig tűntek és suhantak... Hangok zsibongtak, fény villant körülötte - s ő mintha álmodnék: nem nyúlt semmi után!...

Mily közömbös ő már! Milyen más ma már utaznia, mint régen, - amikor még mohóságában alig bírt nyugton maradni helyén...

Két utas jött be nemsokára fülkéjébe s halkan beszélgettek... Az egyik bajusza gyapjai alatt bodorogtatja a füstöt s mosolyog... A másik mesél... Az utazásáról s végül: hogy ajándékot is visz a kis leányának - s avval kicsomagol selyem burkából egy színes legyezőt...

S a tűnődő felfigyel: s máris elképzeli a kislányt... Hallja friss hangocskáját, amint a lámpa körül ugrál, illegetve magát - s énekel. S majd legyezgeti magát vele valami sötét állomás mélyén, egy kis szobában...

Ez az ember utazik s a kislányára gondol, aki egy kis szobában üldögél, de vajon kire gondoljon ő e nagyvilágon?... egy megúnt, szomorú életből jön, melyben semmi sem rokon vele.

- Rossz hír őt már nem érheti, - kit kell féltenie?...

S megy az ismeretlenség felé!... Mily bizonytalan is az emberélet, mennyire nem tudja az ember mit csináljon véle!

- Honnan veszi biztonságát ez a halászsas, - mely most a folyó felett lebeg? - Honnan veszi, hogy mit kell tennie?... Oly nyugodtan végzi dolgát, mint aki öröktől fogva van... Természetes is! Ha csupa ilyen határozatlan lény élne a világon, - nem volna e világnak semmiféle karaktere... Ezek adják meg karakterét: akik hamar ráeszmélnek, mi dolguk itt - s nem kételkednek benne... nem haboznak... - Ó, hogy ő mily rosszul élt!

Ott egy kivilágított, repényes ablak, a mélyén árnyék mozog: - vajon nem ott lakik-e most?...

Oderbergen túl egy fiatal hölgy ül melléje az étkezőkocsiban: - négy katonás fiúval... - Megetette őket: maga volt a szigorú anyai gondoskodás...

- Mily biztos ez a fiatal nő a dolgában - s mily biztosak már ezek a fiúk is... Olyanok, mint a halászsasok... - S ha ezt most hangosan megmondaná nekik, - biztosan bolondnak néznék...

- Vajon az asszony otthon képes volna-e ilyen szenvedélyesen foglalkozni gyermekeivel? - Szó sincs róla! - A természet tudja, kinek adjon.

- De néki mégis csak ki kell fejeznie elismerését.

Udvariasan előrehajol tehát s befelé tekintő szemmel mosolyog.

- Asszonyom, - szól halkan, - milyen szép gyermekei vannak Önnek!

Az asszony ránéz... Nincs meglepve: nyílt és bátor. - Előkelő fajta lehet! - A hangja csengő és szilárd.

Megtudja tőle, hogy Németországban élnek, - de a fiait itthon nevelteti. - Papoknál. - S most viszi őket az apjukhoz látogatóba.

- A sötét középkor híve vagyok uram és a szigorúságé, - szól és mosolyog... Csak szerzetesek hivatottak gyereket nevelni...

- Én a modernséget gyűlölöm, - jegyzi meg később...

- No és? - feleli, - az sem baj, ha magol a gyerek, legalább tanul valamit...

- Igen-igen, - válaszol Dániel tűnődve... És kérem.... vajon nem esik-e most nehezére... Hogy mégis - nincsen hozzászokva, tetszik tudni... - nem teher Önnek?...

- Nem uram, a gyerek nem teher! - mondá gőgös szinte sértődött mosollyal.

- Ön bíró? - kérdezte aztán enyhültebben, s meleg tekintettel... - Óh ne higgye, hogy olyan fiatal vagyok... Csak azért maradtam fiatal, mert gyermekeim vannak, no és - mert nem vagyok kövér... - s nevetett.

S a tűnődő sokáig figyelte a tiszta termékenység e szimbólumát, a kötelességteljesítés e régi képét s a maga anyjára gondolt.

Ez az örök, a régi anya-fajta! A becsvágyó, szigorú anyáé! Aki úgy fog megjelenni fiai előtt, mint a szentség, - akiért rajongani fognak, ha sok küzdelmük lesz is vele...

- A szentség, - úgy látszik benned van, ha egyáltalán lehet, hogy valaki szentnek lásson - gondolta most. - S néked nincs senkid!

- Ó - ő már nem kergetné, nem hajszolná... Nem is fogja... Mert ő már tudja, mit ér a törtetés...

S Dániel bíró felállott az asztaltól. - Mosolygott, - szelíden és derűsen, mintha e beszélgetés alatt végleg tisztázott volna magában valamit.

S ettől fogva nyugodt volt és szinte vidám az egész úton. - Csak akkor dobbant meg a szíve, mikor Krakkóba értek. Szorongást érzett.

Éjszaka volt - s noha előre elképzelte a pályaház környékét, - az mégis idegenszerűen tátongott előtte.

- Minden nagyobb, mint amilyennek képzeltem, - állapítá meg a kocsiban az alvó város házait nézve.

Borzongott a hűvös éjszakában. - Nehezen kapott szállást: A szállodák zsúfolva voltak. - Végre egy szűk kis szobával kellett beérnie.

Hamar elaludt, - de már kora hajnalban kiugrott az ágyból és sebesen felöltözött.

Kinn a derengésben hollók és varjak százai csapdostak, kerengtek a tornyok körül...

Azonnal elindult. - Mikor kocsija befordult arra a térre, - megállította és lassan, gondosan körülnézett...

- Milyen más! - gondolta. - Más irányban is fekszik és sokkal nagyobb!... - Leszállott a kocsiról és lassan gyalog elindult.

S oly mohón, ami mohó fiatalkora óta nem volt - minden házat, minden ablakot szinte elnyelt tekintetével... S az utcakövekben ismerősöket keres.

Nem csalódott, - a kis utca hű volt hozzá, - itt még minden a régi.

A bolttal szemben egy üres telek állt akkor... Igen, ez még ma is üres... De a ház?...

A házak talán még mind a régi rendben állanak... Csak ez az egy - lehetséges volna?... Igen már nincs!... Elmúlt!...

Helyén egy új, kétemeletes bérház s a házmester semmit sem tud a régi lakókról...

Egész délelőttjét hivatalokban tölti, - sehol sem tudnak semmit...

Délután kissé kábultan jár körül a régi városrészben... Idegeneket megszólít: ő öregembereket keres, akik talán tudnának néki egy régi ügyben felvilágosítást adni...

Egykedvű közöny fogadja mindenütt. - Az emberek nagyrészt fiatalok, élénkek és régi dolgokról mintha hallani sem akarnának.

Hiszen nem ismert ő itt senkit, - mégis érzi, hogy egy másik, egy új világ kelt itt életre azóta...

- Fel is út, - de bezzeg le is út! - gondolja Dániel. - Ti is, mind, el fogtok tűnni innen...

Végre egy nagyon öreg ember elé vezetik. Úgy látszik azonban, már nem egészen épeszű. Össze-vissza hadar mindenfélét, - lehetetlen belőle kiokosodni.

Már alkonyodott s ő ki volt merülve.

Idegesen ott hagyta az öreget. - Sétálni indult. Megszólított egy ácsorgó embert, vezesse őt a zsinagóga felé.

Vezetője, egy szakállas, lustálkodásra hajló ember, egész úton fecsegett:

- Úgy látszik, Ön liberális ember uram, - mondá neki... - Úgy is van rendjén... Isten is liberális, ha ennyiféle embert eltűr a világon...

- Mi az Ön foglalkozása? - Bíró? - Úgy! - És sokat keres egy bíró? - folytatta azután.

- De íme a zsinagóga!... Be akar talán menni? - Megszerezhetem a kulcsot, ha tetszik... Nagyon sok szép régi kincs van benne...

Megborzongott... Nem kívánt bemenni. Kifizette tehát vezetőjét.

S az évszázados templom épp úgy állt ott, mint hajdanában. Nehéz téglafalai ódon méltósággal meredtek szembe a rohanó idővel. - Megingathatatlannak tűnt.

Dániel bíró pedig körülnézett. - Templomtornyok intettek felé minden oldalról a homályban... Ősi mutatóujjak!

Vajon hány generációnak ütötték már el, hogy megint vége a napnak?

Ellenség közeledett, távolodott, generációk tűntek el s ők még ma is a tiszta ég felé meredve élik a napfényes őszt - s figyelik az alanti nyüzsgést...

S hogy vajon figyeltek-e arra is?... Itt élt valaha egy fiatal leány... Kis termetű - s vöröses haja volt...

Későn este nyugtalanul tért vissza szállodájába s nyugtalanul töltötte az éjszakát... s ez éjjel mániákus szenvedéllyé nőtt meg benne az indulat, hogy meg kell találnia...

- Talán már nem is él! - ez zakatolt benne állandóan.

Reggel újra elment az öreghez. Megkérte hozzátartozóit, tolmácsolnák előtte pontosan kívánságát s azután magyarázzák el neki a választ... A Kerszka utcában, ezelőtt harminc évvel volt egy öreg cipész...

Kiderült, hogy az öreg őt valóban ismerte... De nagy feneket kerített a dolognak s végül ő maga is belezavarodott... - Úgy látszik, olyan természetű ember, aki ha valamibe belefog, se vége, se hossza s a részleteket nem tudja megkülönböztetni a fődologtól... - Vagy az öregség teszi?...

Már vagy egy óra óta hadar s Dániel lassan elvörösödik a türelmetlenségtől.

Mintha egy lim-lomos kosarat borítanának fel... Elhamvadt, elárvult, messzetűnt életek... Emberek bukkannak fel, akik vagy régen meghaltak azóta, vagy elszéledtek, - elsodorta őket az ide-oda hullámzó áradat.

Beszélt egy emberről, aki háromszor házasodott s összesen tizenkilenc gyereke született... azután egy asszonyról, akinek senkije sem volt már s bánatában kivándorolt Amerikába, - "olyan szegény, kedves, ősz, öreg asszonyka volt - és olyan jó volt szegényke..." - de a honvágy mégis csak visszahozta s a megérkezése napján meg is halt... Igen gyakran visszatért egy vörös emberre, akit rossz szívűnek mondott mindenki... Ez az ember, mikor elvált tőle a felesége - ott ült egész nap, mint egy kutya, az asszony háza-kapujában s egészen lesoványodott... - S folyton azt hajtogatta: hogy most már senkije sincs, aki majd annak idején segít neki meghalni. - -

- - Dániel még három napig bolyongott a városban - s mindenkinél érdeklődött, akiről azt hitte, hogy megtudhat tőle valamit, - de hiába.

Ődöngött s azzal töltötte az időt, hogy az ismeretlen arcokat figyelte - s igyekezett velük többször is találkozni, hogy megsejtsen valamit az életükből s a távolból ismeretséget kössön velük. -

Délben, üzletekből sebtében hazaszaladó fiatalemberek... Biztosan anyjuk van otthon, aki már alig szól, akinek alakja lassan elhomályosul: - az új generáció nagy életereje kiszorítja őt helyéről, ahonnan már úgyis elmenni készülődik...

S mily szomorú, mily reménytelen minden!

Arcokat lát: - az egyik olyan, mint a hóemberé: fehér és kifejezéstelen... Bogyó-szemek s alattuk az orr: mintha tréfából nyomták volna oda... Egy másik arcon meredt mosoly: a kövér és ostoba emberek örök gúnyorossága... Egy távoli reménytelen tekintet pedig mintha azt kérdezné tőle: mondd minek élek, minek állok itt?...

Kutyák csatlakoznak hozzá s kísérik útján... Némelyik ló bánatosan, hosszan ránéz...

Lám, - az állatok! - mennyire elfeledte őket! Azelőtt velük érzett! - szüksége volt meleg érdeklődésükre!... S az állatok szerették is! Mert sosem védekezett... - mert bizalommal volt irántuk. S ma már ennek is vége...

- Milyen finnyás vagy! Szegény apa a vasat is megette volna, - mondja egy gyászruhás hölgy egy gyermeknek elmenőben.

S ő ődöng és tűnődik... Néha felbukkan benne egy-egy kikristályosodott szó...

Felnéz az ablakokba s elgondolja: - lám, itt is lehet születni, egy kis szobában, fenn a harmadik emeleten... S aki itt látja meg a napot, - nyilván sokáig azt hiszi, hogy ez a kis utca itt, az egész világ... S a távolból úgy gondol majd ide vissza, mint a legszentebb tájékára e földkerekségnek...

Megy... megy s néha megáll. Egy kertes villa kerítésén benéz: - egy félelmes, kopasz úr lármázó gyerekeket kerget... S azok, mint a madárcsapat szárnyra kelnek s ismét elülnek valahol...

A harmadik napon különös kalandja volt. Egy kis utcában járt s azon gondolkozott, hogy ebben a kis szobában képtelen aludni - jó volna talán átköltözni valahová... Ekkor egy világos arc villan meg előtte s Dániel szíve megdobban... Mintha hasonlítana!

Utána siet... Fiatal leány, alacsony termetű... S még a járása is! Eléje ér - s az arcába néz... A leány visszanéz rá s elmosolyodik.

Vajon hasonlít-e hozzá valóban? - Bizonytalanságán vette csak észre, hogy voltaképpen mily homályosan emlékszik reá...

Kicsi termet, - vöröses fényű, lágy hajtincsek a homlokán... Nagyon világos arc... - Ennyi az egész!...

Könnyen lehet, hogy meg sem ismerné! - S mennyire megváltozhatott azóta!...

Egy kirakat ablakában sokáig a saját arcát tanulmányozta, - vajon mennyi maradt még meg a régiből?...

Dél volt, mikor a Kerszka utca közelében hirtelen megállott.

Az egyik kapun német írás: "itt szoba kiadó."

Sokáig áll ott csodálkozásában... - Egészen az anyja írása!

Tárcájából elővesz egy régi levelet, - anyja utolsó levelét - s egyenkint összehasonlítja a betűket.

Szinte ugyanaz az öreges írás: tömzsi betűk, öreges cikornyák, - a hasonlóság meglepő. - Lassan tovább megy s még egyszer tűnődve visszanéz. Aztán a levelet olvasgatja.

"Nem teszek szemrehányást fiam... Az Isten majd csak megsegít téged... Én mindig csak azért imádkoztam, hogy valaha boldog, szabad és hatalmas ember légy..."

- Boldog és szabad ember? - gondolja most s mosolyog. S ha így volna is, - meddig tarthat egy ember boldogsága és szabadsága? - - Szegény anyám, nyilván azt hitted, hogy én örökké élni fogok...

Aznap délután azonban mégiscsak szerencséje volt. - Végre sikerült néhány adatot megtudnia róluk, - egy embertől, aki annak idején mint gyerek ismerte őket. Így, - megtudta tőle, hogy az öreg cipész halála után a család elvándorolt innen, - egyik része Bécsbe költözött, ahol az öregnek egy leánya volt férjnél, a másik része máshová, - talán Sziléziába ment...

Megint sok ismeretlenről esett szó és egyszer említette azt a bizonyos vörös embert is.

Dániel aznap jobb hangulatban tért vissza szállodájába. Talán mégis csak sikerül... S mégsem kell visszatérnie!...

- Hogyan - ő erre gondol? Hogy talán vissza se tér?...

- De nem ám! - mondá saját magának szinte pajkosan s hamiskás mosollyal.

S ettől kezdve oly nyugalom és derű szállotta meg, mint már rég nem.

Hosszú idő után először szivarra gyújtott s az ablakfüggönyön át sokáig kinézett az éjszakába...

Mégis nyugtalanul aludt, reggel felé pedig különös álma volt.

Azt álmodta, hogy felment megnézni azt a bizonyos kiadó szobát... Belép: - s íme - egy homályos kis zugban valóban az anyját találja. - Meg sem lepődik. - Bár a vonásai alig ismerhetők fel a homályban... - mégis észreveszi, hogy van benne valami idegenszerű is: amilyenek az emberek a halál után egy új életben szoktak lenni...

De görnyedt alakja még mindig oly melegen ismerős!

S ők beszélgetnek... Csendesen és szívélyesen - de nem meghitt dolgokról, - mert úgy viselkednek, mind a ketten, mintha valaki más is jelen volna, aki előtt - egyetértőn, - mégsem akarnák elárulni, hogy milyen viszonyban vannak egymással...

- Ide menekültél előlem, szegény anyám, - kérdi tőle magában s képzeletében megindultan dédelgeti ősz fejét...

- Hát oly rossz volt néked velem?... Jobb neked most ebben a nagy szegénységben?... Neked, ki oly nagyravágyó voltál?...

- Itt talán van egy másik fiad énhelyettem, - aki jobb mint én?...

S anyja oly csendes és elégedett, mint életében talán soha... Ő pedig ott áll vele szemben - s boldog... - Úgy érzi, hogy nem akar többé elmenni innen...

Az anyja mosolyog és az ablak felé néz... Egyszerre lassan feléje fordul s e pillanatban szeme megcsillan s tekintetük találkozik...

Szemeinek kísérteties hideg fénye lelke fenekéig megrázza Dánielt, aki az iszonyattól dideregve felébred.

- Biztosan ő sem él már! - Egészen biztosan! - ezt dadogja, mialatt oly lázas nyugtalansággal öltözik, mintha üldöznék. - Érzi: hogy napjai s éjszakái: egyre nagyobb gyötrelem...

Kényszer kergeti, hogy megnézze a kiadó szobát. - Szinte szalad. - A kapu előtt egy pillantást vet az írásra s felmegy.

Egy idősebb, kövérkés asszony fogadja, - idegen, sosem látott arc.

S Dániel zavarában előadja, hogy őt ide utasították... A Kerszka utcában harminc év előtt élt egy öreg cipész, - afelől szeretne érdeklődni...

Az asszony csodálkozik, - csóválja a fejét. - Hogy lehet az, hogy ide utasították? - Nagyon sajnálja, ők nem tudnak semmit.

Még ott áll néhány pillanatig s aztán udvariatlanul becsukja előtte az ajtót.

S Dániel tűnődik, mintha még valamit akart volna néki mondani.

S ekkor újból kinyílik az ajtó.

- Bizony, - néki csak most jut eszébe, hogy talán az apja tudna valamit a dologról...

S azzal bevezeti őt egy szobába, ahol az ablak mellett bebugyolálva egy nagyon öreg ember ül.

Dániel megismétli kérését s az asszony papír-tölcséren át beletrombitál az öreg fülébe.

Az aggastyán felfelé ráncolja homlokát, - gondolkodik és csóválja a fejét. - Nem, nem tud semmit.

- Nehéz már énnekem visszagondolni uram, - már nagyon rossz az én fejem, - mondja szívélyesen nézve Dánielre.

- Hogy van az, hogy maga nem ismeri, hiszen maga itt mindenkit ismert... - trombitálják a fülébe. - A papának zálogháza volt, - teszi hozzá magyarázva az asszony.

- Hát, - hiszen ismerni ismertem, - szó sincs róla: jó cipész volt!... Igen, - nagyon jó cipész volt... De meghalt...

- No igen, igen... tudom, - aztán kivándoroltak... De hogy hova? Sajnos, - én azt nem tudom... azaz hogy az egyik lánya...

- Melyik? - kérdé Dániel szívszorongva.

- Melyik? - harsogja az asszony a fülébe.

- Én bizony nem tudom, melyik... Olyan alacsony!...

- Vöröses? - kiáltja Dániel.

- Igen - az! - feleli az aggastyán. - Hozd csak ide az én irományaimat...

S avval az asszony kihúz egy fiókot és az aggastyán elé teszi. - Régi, porladó holmi - s az öreg sorra megnézi őket, minden rendben van-e még? S magyaráz:

- Ez egy erszény, ebben nagyon régi bankjegyek vannak... - Egyszer eltette magának és elfeledkezett róla... Aztán megtalálta... Persze a pénz már nem ért semmit...

- Ez egy nagyon finom, gyűrűs szivar a bécsi kiállításból... Emlékül tette el magának - s eddig nem volt lelke elszívni... Egyszer még majd csak rágyújt... Sajnos, - már biztosan elment az aromája...

- Érmek is vannak itt - ezeket még a porosz háborúban kapta...

- Ezek pedig itt okmányok... Hitel-levelek, - mi egymás... Meg lehet nézni: - egyik-másik még a céhek idejéből való, - rajta a pecsét is...

- S aztán - itt van egy régi notesz... No ez az!

- Stájerország, Pegau város... - lássa itt volt nekem egy vevőm... És ő alighanem ide mehetett, - mert még én adtam is neki egy levelet, mikor elment, hogy vigye le a vevőmnek, aki tartozott nekem. De aztán meg is fizette... - mert becsületes ember volt...

- Lássa, - Johann Huch, - így hívták az én vevőmet... Az mészáros volt... És gyapjút vett tőlem... De ennek már negyven éve!...

- Igen, az úgy hiszem, férjhez is ment... Egy vörös ember volt az ura, - de hogy hogyan híták, - bizony én azt nem tudom... Csak azt tudom, hogy az rossz ember volt...

- De, - azt hiszem, elvált tőle... Igen, igen - mert hiszen egyedül ment...

- Jó kis asszonyka volt... - ismertem. Dehát azt már igazán nem tudom, - lehet, hogy voltak gyerekei is... Talán voltak, talán nem voltak...

Dániel pedig lázasan sietett haza s még aznap elutazott.

*

Pegauban, úgy látszik, mindenki elfeledte.

Huch mészáros már régen eladta házát és elköltözött. - Utóda, aki valaha segéd volt nála, - egy szeplősképű, szemtelen tekintetű ember, az arcába nevetett Dánielnek s azt válaszolta néki, hogy ő ilyen dolgokkal nem igen foglalkozik ám... Ő húst vág - és ha az úrnak van valami nagyon jó tehene, - de az aztán tehén legyen az áldóját, - ő esetleg hajlandó olcsón megvenni... De csak akkor, ha az úr érti a szép szót és hagy magával alkudni...

Dániel tehát kocsmákban, a piacon érdeklődik tovább, - boltokban mindenfélét vásárol, hogy meg ne unják örökös kérdezősködéseit...

Mindez lassacskán mégis csak kimeríti. Hiszen eleget csodálkozik, hogy eddig is bírta. - A lábai most már kezdenek elnehezülni, az emberektől pedig megundorodik - s végül is apatikus közönybe merül.

Egy este a kocsmájában vacsorázik s látja, hogy az egyik asztalnál stájer öltözetben egy társaság ül... Érdeklődik, kik ezek s megtudja, hogy színészek, - ma itt énekes előadás lesz...

S néki, - noha borzong még a gondolatától is, hogy meg kellene őket hallgatnia, - még sincs ereje, hogy felálljon...

Kinn didergetős, őszi szél sivít, - hallani, amint faleveleket seper... - Az úton már alig jár valaki - nagy ritkán még nehéz csizmák koppanása hallik - s elvétve nyikorog egy-egy megrakott szekér az ablak alatt. -

S idebenn a sivár lámpa fényénél felnőtt emberek illegetik magukat néhány paraszt előtt... - A másik asztalnál pedig pénzes kupecek ülnek - s szemmel látható, a színészek mennyire óhajtanák tetszésüket megnyerni.

Dániel már délután óta itt ül. Kezdetben a tulajdonos fiát figyelte. - Ravasz, rosszindulatú, dologtalan kölyök lehet, - állapítja meg magában. - Sokat nevet, egyik lábáról a másikra áll, - lézeng s minduntalan odamegy a tükörhöz fésülködni. - Körülötte az egykedvűség...

- Mindenütt jó, de legjobb otthon, - mondja közben egy távozó utasnak.

S ide-oda jár, aztán kártyázik egy vasutassal, minden pillanatban rágyújt és gyakran a homlokára üt. - Nyilván: nem tudja, mit tegyen életerőivel: - hiszen duzzad, - még fiatal!... - S már megint itt az este: - elmegy tehát egy kicsit sétálni, - vagy valami lányokhoz... - - Most az egyik énekesnő körül legyeskedik. - Milyen jó, hogy ez nem az ő fia, - gondolja Dániel.

Vannak itt továbbá konyhában élő lények: - a tűzhely örökös füstjében terpeszkedők, kik az életüket hámozással töltik...

Egykedvű, lassú vándorlás ez! Unalom és nagy, nagy lassúság!...

Ülnek és sokat esznek... Néha pedig énekelnek...

S Dániel ott ül köztük, - összeszorított szemöldökkel, szigorún s úgy hallgatja trágár nótáikat, - a bíró hivatásos tárgyilagosságával.

- Úgy látszik, ez a világ mégis csak a kergék világa.

- Leülnek vigadni s azt sem tudják, minek örüljenek oly nagyon, - s összeütik tenyereiket, mint a bolondok...

- Néha már egész olyanok, mint valami leitatott, kótyagos madarak... -

- S micsoda pocsolya! - Vajon lehetséges-e, hogy néki valaha... Hogy ő kedvet talált volna ilyesmiben?...

- S még utódokat kívánjon az ember?... Szegény ártatlan gyermekeket, akiknek ezt a sok badarságot mind ki kell majd kóstolniok?...

- Hogy céltalanság tovább tenyésszen?...

- S ebből a vérből... ebből az ő megátkozott véréből?...

- Vágyaink vannak, tehát céljaink is vannak, - de a természetnek semmi célja velünk... S a fejlődés is: csak véletlen játékossága!... - Ami pedig a logikát illeti... No igen, - tudjuk már... - Ez a mi vigaszunk...

Felállott s menni készült.

E pillanatban az egyik énekesnő melléje perdült s mielőtt védekezhetett volna, - a nyakába ugrott s egy csókot cuppantott arcára. -

Az asztalok felől nevetés hangzott. - A tulajdonos fia tapsolt.

S az öreg Dániel vörösen az undorodástól, nem tudta mitévő legyen.

A kifestett, kövérkés dáma még egyre ott csüngött nyakán s az egész társaság hahotája közben lassan csókolgatta, - s "pubikám"-nak, "kincsem"-nek nevezte...

- No de végre is... Mi lesz kérem?... Hajlandó ön engemet már békében hagyni? - dadogta Dániel vérvörösen.

Aznap éjjel pedig már nem aludt semmit. - Derékfájása volt és ismét félelmek vettek erőt rajta. - Elhatározta, hogy hazautazik.

Még annak sem tudott már örülni, mikor reggel váratlan szerencse érte...

Gépiesen, - már csak szokásból, - beszédbe elegyedett egy kofával, - s újra kezdte mondókáját, hogy ő voltaképpen keres itt valakit, - egy rokonát, aki Krakkóból jött ide lakni; - családi ügy, - örökségféle... - Az illető egy alacsony termetű asszony...

A kofa homályosan emlékezett egy kis-termetű özvegyasszonyra, aki rövid ideig itt lakott a városban... Üzletet akart venni, - de aztán elment innen... Ha ugyan az az!... Azt hiszi, hogy Marienhof-faluba ment... Dehát ennek már legalább húsz-huszonkét esztendeje!... Persze ő nem kezeskedik, hogy ugyanarról beszél... Alacsony termet, - vöröses haj, - ez megfelelne... Talán három gyereke lehetett...

- És a legidősebb? - kérdé Dániel.

- Honnan tudjam én azt uram... - Menjen el abba a házba, ahol lakott... Itt nem messze lakott...

A régi lakásán már nem tudtak róla semmit.

- Lehet, hogy fölültet, - gondolta Dániel. - Hiszen vannak emberek, akiknek az ilyesmiben örömük telik... - Nem baj!

Másnap éjjel két órakor mégis elutazott, - azzal az elhatározással, hogy ez az utolsó kísérlete... - Könnyen lehet, hogy az a krakkói öregember, - talán már azt sem tudta, mit beszél...

- Hát, - eltűntek, - ők is! - nyomuk sem maradt... Most már biztos, hogy nem is él! - gondolta komoran.

Csak néhány állomást kellett vonaton mennie. - Onnan az út nyolc kilométer Marienhofig.

Miután kocsit nem kapott, - elindult az éjszakai hidegben gyalog.

Az út nagy fehérsége bántotta szemeit s minduntalan könnyezett. - Borús gondolatokkal indult el, de aztán meglepően hamar megkönnyebbült.

A csillagok még sokáig hunyorogtak az égen, s ő, hogy ne kelljen az utat néznie, - felnézett a csillagokba.

Derűs könnyűség öntötte el nemsokára s nem félt többé a fenyegető haláltól.

- Talán ott fenn majd találkozunk, - mormolta félhangosan.

S elgondolta, hogy nemsokára el kell majd mennie innen s itt kell hagynia fát, erdőt, rétet s gyermekkora hű csillagait - s e sötétes hajnalon ez nem okozott néki fájdalmat többé.

Arra gondolt, hogy vajon hogyan is lesz? - Ha ő majd meghal: talán a semmiségbe távozik... Igen... De vajon ez a semmiség hol van? Vajon netán ezen a világon lesz-e, - fák erdők, sziklák és csillagok között, - vagy ez mind csak kis világ, ahhoz képest, mely kívüle terpeszkedik?... Vagy talán a semmiség maga is csak itt volna, - ebben a rendszerben, - a csillagok világában, - és oly törvények uralma alatt, melyek a lelket elkeserítik?...

- Ne lehetne innen soha, soha többé kiszabadulni, - gondolta és egy pillanatra megállott. - S ekkor érezte először életében, - mennyire szeretne már boldogan repülni!... E föld bilincseitől és törvényeitől elszabadultan! - S a lázadás kesernyés lendülete csapott fel benne - s egy kissé ki is tárta karjait...

Aztán arra gondolt, hogy hiszen ő a pokolba is kerülhet innen... ahol majd fürge kis ördögök gyújtanak alája... S e tréfás gondolatra jó kedve támadt s el is mosolyodott...

Meg-megállott hallgatózni...

Hallgatta az ébredő madarak álmos csicsogását fészkükön - s tréfálkozva felkiáltott nékik valamit.

Lassan mendegélt, - nézelődött, szimatolt, fülelt.

Mintha baráti búcsút akarna venni a természettől - utolsó vidám és mohó lángolással.

Később valami lomha árnyékok indultak meg a földeken: - a derengésben felhők jártak felette, oly nesztelenül, mint a tolvajok - s ő nevetett rajtuk s megfenyegette őket botjával.

- Ilyenkor titkokat lehet megtudni, - jutott eszébe egy cselédlány mondása gyerekkorából.

Egy távoli hegyoldalon még késői tűz piroslott.

Nemsokára pedig nehéz lépések közeledtek felé: - valaki elment mellette... s mikor fegyvere csörrent, - Dániel megrázkódott az érthetetlen gyönyörűségtől...

Legbuzgóbban pedig a csillagokat figyeli, e hű őrzőket, - oly mondhatatlan vágyakozással, mint valaha gyerekkorában...

S már sötét-vöröses fénybe borult e gömbölyű világ, mikor utolsó stációként az éjszakában, egy kőszent állítá meg útján... Feje mögött a lángözön, karján az irgalmas Jézus... Kővé váltan, kérő, esengő mozdulattal állott ott szegény - mily magánosan! Mintha már senki sem élne körülötte e kihalt föld tengerén, - csak ő, a néma jel: hogy itt élet volt valaha...

S amíg nézi, amíg barátkozik vele, - a világ mind jobban tárul és szélesedik s nemsokára szép volt a vidék is! Itt is, ott is patak villan, - bársonyos lankák, lágy hullámú rétek fénylenek szemei előtt - s a magas fensíkok tiszta világa int a messzeségben.

Lassan ment felfelé, hogy ki ne merüljön, hogy elég ereje legyen ez üde, légies boldogsághoz...

Az út mellett, a dombocska tetején egy kocsma állt, - innen messzire lehetne látni!

Bement tehát - s egy öreg fa alá ült a kertben.

Sokáig ült ott magánosan, önfeledten, a messzeségbe nézve.

Már magasan járt a nap s melege megborzongatta: - ettől feleszmélt.

A kezeit dörzsöli és vár. A házban nem mozdul senki.

S ekkor egészen érthetetlenül régi szomorúsága vett erőt rajta: s ő ott pihent most elhagyottan, tompa fényű szemekkel, magába süppedve.

Egy kíváncsi tekintetű szolgáló-féle jött ki nemsokára a házból. - - Fecsegett s még azt is megkérdezte tőle, hogy hová igyekszik ezen a vidéken...

Ő nem felelt. Az emberek közelsége még jobban kimerítette.

Kinn az úton pedig ezalatt megélénkült a világ. Szekerek jöttek-mentek, - teheneket hajtottak arra nagy kiáltozással... Már néhány vendég meg is itta borát és sietve távozott.

Ekkor egy fiatal férfit látott a ház mögül a kertbe jönni, - vállán valami korpás zsák s az ujjai közt egy szalmaszálat forgat.

Lassan, féloldalt hajolva, nehézkes lépésekkel jön, ledobja a zsákot s megtörli homlokát. Aztán Dániel felé fordul.

S e pillanatban Dániel egy irtózatos ütést érez a szívén és meredt tekintettel, lassan felemelkedik.

- Ki az? - akarná kiáltani rémületében...

A fiatal férfi pedig feléje jön s barátságosan megszólítja:

- Megizzad az ember, - mondja vidáman nevetve. - Hova igyekszik uraságod?

- Én?... én... ide... a szom-széd-ba... - dadogja Dániel s visszaesik székére. -

- Mi lett belőle! - Istenem!... az én fiamból, susogja bólogatva.

A férfi is leül a szomszéd asztalhoz.

- Lehetetlen! - Lehetetlen, - mormolja most Dániel félhangosan.

És sokáig, dermedten nézi. - Le kell hunynia a szemeit, mert szédül.

- Nem szabad feltűnést kelteni, - gondolja, - meg kell nyugodni!

S ekkor hunyt szemei előtt gyerekkorából egy furcsa kép szalad át.

Egy menyétkét lát, amint ide-oda szalad, furcsa, ismeretlen, finom hangokat hallatva, - fűszáltól-fűszálig menekül, - nyújtogatja finom kis nyakát, - meg van fogva szegény. - - S oly mély szánalmat érez most iránta, hogy majdnem elönti a könny.

Különös, - hogy erre sem gondolt még soha.

S ott látja magát is, mint matrózruhás fiút, - lázas izgatottságában - mohón, - ujjongva...

S úgy megundorodik saját magától, hogy legszívesebben elátkozná egész életét...

De felzaklatott szíve lökései újból megszédítik. Fel kell nyitnia szemeit.

A fiatal férfi még ott ül és előrehajolva bámul maga elé.

A halántéka körül és a szájánál ismeretlen vonások. A homlok hajlása is más... S mégis, mintha ő maga, Dániel ülne ott, újjászületve, fiatalon.

Lehetetlen, - lehetetlen, hogy tévedjen! Hisz olyan lágyság önti el e pillanatban is a szívét... Hiszen türtőztetnie kell magát, hogy oda ne rohanjon és le ne boruljon előtte...

A fiatal férfi pedig újból megszólal:

- Eső lesz, - mondja Dánielnek, - ma túlforró a nap! - Róza! - kiáltja aztán a szolgáló felé.

Tájszólásban beszélnek - s a hangja idegen... Nyers és fénytelen, a kiejtése nőies. - Dániel hallgatja s kissé megpihen ezalatt:

- Hátha mégis csak tévedett, - mondja magának... Hiszen oly betegesen izgatott ő már!... Ez a hang, - mégis csak, - egy idegen világ!...

És sokáig nézi, hallgatja őt - s minden szavát a lelke mélyéig meríti le, hogy hozza fel onnan elsüllyedt ifjúságát.

De belül most dermedt csend honol.

- Talán... talán mégis csak... talán tévedett!... gondolja most és sóhajtani akarna...

De e pillanatban valaki éles hangon kiált feléjük a ház felől.

S a küszöbön egy idős asszony áll, hunyorgatva az erős napban.

Alacsony, száraz termet, kemény arc, sovány vállak, - szúrós, bizalmatlan tekintet...

Dániel most őt vizsgálja hosszan s nem talál benne semmi ismerőst.

Egy pillanatban találkozik is tekintetük, - de az asszony szemetükre hullámot nem vet.

Ősz fürtök csapódnak homlokára - s a száját most összeszorítja...

De íme: egyetlen haja-szála vöröses fénnyel ragyog a napban.

Ezt a hajszálat sokáig nézi Dániel. - S most már egészen biztos a dolgában.

Egy ideig még a szívéhez szorítja a kezét s aztán feláll.

Azonban: - szóváltást hall s ez megállítja.

Anya és fiú éppen pörölnek egymással. - A fiú lágy és tehetetlen... - alig tud mit felelni, - éppen mint ő maga.

- Neked mindig vannak kifogásaid, - hallja most az asszony hangját... Már látom, ha én nem leszek, ott fogsz felfordulni a szemétdombon...

- Ha ma eső lesz, - az a széna kinn rohad, - te meg itt ülsz... Talán kifáradtál attól a zsák liszttől... Lusta népsége!...

S azzal eltűnnek a ház mélyén. Belülről még hallik az asszony perlése, - aztán csend lesz megint...

Dániel pedig körülnéz. - A ház kőből épült... A kert nagy... Úgy látszik: jómódúak lehetnek... S mindenütt rend és tisztaság...

- S ő most megbontsa ezt a rendet?...

- Mi volna itt, - ha ő most megszólalna!... - e gondolatra elönti a vér s nagy ellenkezések zúdulnak fel benne.

- Mit akar ez itt? - fogja mondani tekintetük...

- S miért is szóljon?... - Mikor ez úgyis egy teljesen idegen és ellenséges világ... Mikor ki tudja, - mit adott át a vér! - Hiszen érzi, - hogy talán ez a fiú - talán ez is azt szívta magába, - a lelke azt kapta örökségül, hogy őt gyűlölni kell... - Legjobb volna innen - most - mindjárt elmennie...

- Csupa ellenség! - mit keres ő még itt, e földön?...

Kimerülten néz szét maga körül s aztán újra feláll s mégis csak bemegy a házba.

Az ablakon csipkefüggönyök, - szelíd csend, - s az asszony ott áll egy nyitott szekrény előtt...

- Kérem, - kezdi ő, - valamit szeretnék Önnek mondani...

Az asszony nem fordul egészen feléje. - Úgy látszik, még mindig rosszkedvű.

- Beszélni?... Véle?... Mit akarhatnak véle beszélni?... - s bizalmatlanul végigméri s tovább rakosgat.

A fiú is feláll s kissé gyanakodva nézi...

- Csak nem kéregetőnek tartják? - vagy talán ügyvédnek? - jut hirtelenül eszébe.

- Egy régi dologról óhajtanék beszélni Önnel... - családi ügy... - folytatta tompán.

- Családi ügy? - kérdi az asszony idegenkedve s még jobban csodálkozik. - Most már siet egy kicsit, - de még ott hagyja állani. - A fiatal férfi pedig sétál, s hol az anyjára, hol rá néz bizonytalanul pislogva.

- Magános emberek, - gondolja most magában, - s a magány szívtelenekké tette őket... zsugoriak és rosszak...

- Tessék, - mi tetszik? - kérdi most az asszony hidegen s eléje áll.

S ő alázatos hangon kéri, - jönne ki vele a kertbe.

- A kertbe?... Minek a kertbe?... De hát mit kíván Ön tőlem tulajdonképpen?... Úgy látszik: izgatott lett. - Gyors lépésekkel megy előtte.

- Tessék?

Dániel most már mosolyog. Valami derűt küldtek valahonnan az istenek s ő teljesen nyugodt.

- Tessék egy kicsit leülni, - mondja szívélyesen.

Ez a hang, - úgy látszik, - valamelyest megnyugtatja az asszonyt, - bár szemei még fürkészőn rajta függenek.

S Dániel lassan kezdi: - Hogy ő ismerte az apját, az öreg cipészt s erre járván érdeklődni jött, hogyan megy sora?...

Az asszony tekintete e pár szóra hirtelenül felmelegszik. - És éppen az a puha barátságos fény ragyog fel benne, amelyre, most, hogy nézi, oly jól emlékszik.

Íme, most már mosolyog is... - Üde, meleg mosoly: ez is mily ismerős!

- Igazán ismerte?... - No ez szép!... igazán szép!... De hát hogyan jött Ön ide?... S honnan tudta meg, hogy itt vagyok... - A világ végén!...

- Hát, - elég messze van, - mondá Dániel... De a vidék igazán gyönyörű...

- Hiszen szép, - szó sincs róla... De mi már megszoktuk, - felelte és sóhajtva elhallgatott. - Talán turista útra tetszett errefelé jönni, - ugy-e bár?... Erre sok túrista jár ám, de persze nyáron...

- Nem vagyok turista, - nem is azért jöttem, kezdte ő, de elakadt... - S vajon mért költözött ide, - ilyen messzire a régi világtól? - ha szabad tudnom... - folytatta aztán elterelőn.

- Hát Istenem! - Nagy sora van annak! - válaszolta s újból sóhajtott... Az ember küzd... és bizony a végin meg is unja azt a sok embert... - - Szóval Ön ismerte az én szegény apámat?... De hát, hogy van az, hogy én sohasem láttam Önt, - folytatta aztán ismét bizonyos nyugtalansággal... - És - látott uraságod engem valaha?...

- Igen, - mondá Dániel.

- Úgy?... Hiszen az lehet is... Én már - az igaz - nem jól emlékezem... Elromlik az ember feje a sok gondtól... És bizony az idő is ide s tova eltelik...

- Csak azt nem értem, - mondta aztán derültebben, - hogy Ön ekkora fáradságot vett magának... - Ez igazán szép Öntől... Lám, az idegenek sokszor barátságosabbak, mint a rokonok... - Nem is hittem volna, hogy valaki még ennyit fárad én értem... - folytatta kissé kesernyésen... - De hát miért is tetszett tenni?

- Ön tehát nem érintkezik a rokonaival? - kérdezte Dániel.

- Nem, - felelte energikusan, - elég volt!... Rossz emberek mind - és meg is csaltak...

- A nővére is?

- Ő - talán nem, - de a férje... - De bocsásson meg, én még mindig azon töröm a fejemet,... hogy hogyan lehet az?... Hogy Ön igazán oly kedves irányomban... és itt, a világ végén felkeres... - Hadd kínálom meg legalább valamivel... - És gyalog jött?... - remélem most aztán itt marad nálunk egy pár napig... - Mi ugyan oly szerényen vagyunk... - s ez utolsó szavaknál ismét meggondolás és gyanú ébredt a szeme mélyén...

- Ó szó sincs róla, - szó sincs róla!... - én mindjárt vissza is fordulok...

- De valamit csak eszik... - s felállott. - Dániel azonban megfogta a kezét.

- Nem, kérem, - maradjon!... Jobb lesz, ha kihasználjuk ezt a kis időt... - Inkább beszélgessünk egymással szép nyugodtan, - kérlelte most már kibuggyanó melegséggel. - - Mert ki tudja, - találkozunk-e megint... Hiszen mi már bizony mind a ketten... bizony...

- Mondja már ki uram, - nem szégyen, - öregek vagyunk, - szólt és nevetett. - Ön még talán nem is annyira, - folytatta elkomolyodó szemmel nézve Dánielt, - mégis, - férfi az más!... De ha egy asszony már ennyi idős!... Tudja-e uram, hogy én már közel vagyok az ötvenhez... Meg a sok gond is elvett néhány évet...

- És hogy lehet az, hogy rám ismert?...

- A haja színéről...

- Úgy?... - pedig azt hittem, egészen ősz vagyok... - És mondja meg már kérem, ki igazította Önt útba... Mert, hogy ide feltalált - ezt csodálom legjobban...

- Én erre utaztam, tetszik tudni... Hivatalos ügyben... Egy örökség!... és a címét már régen tudtam Krakóból...

- Úgy?... - És a nővérem iránt is tetszett érdeklődni?...

- Nem, - felelte Dániel.

- Csak irántam?... Hát hova írjam ezt?... Mily kedves Ön, - igazán!... - - Talán bizony tetszettem Önnek valaha? - kérdezte nevetve. - Hiszen én nem is voltam éppen csúnya... azt nem lehet mondani... De hogy mi lett belőlem?! - Sajnos!... -

Az utolsó szavaknál Dániel kezei már remegtek s el is sápadt...

Ámde egy belső hang most is azt parancsolta: nem!

S rögtön utána képzeletében látta az asszonyt, amint halálos döbbenettel arcán szalad be a házba, - iszonyodva, mint aki valami nagy betegséget hord magában - s erről felvilágosítják...

Elhallgatott tehát.

Az asszony pedig kedvet kapott emlékezni és beszél...

- Ha ön uram, ismerte az apámat, - kezdi az apjával... Aztán a nővérét említi - majd néhány rokonát... - nem tudja, ismerte-e azokat is?... - És ismét távoli sorsok merülnek fel a messzeségből.

- És a férje, - kockáztatja meg a kérdést Dániel.

- Ó - a férjem! - feleli és sóhajt. - Azt sem tudom mi van a szegénnyel...

- Úgy hallom, hogy vörös hajú volt... - Vagy tévedek?...

- Hogy ön milyen jól tud mindent!...

- És... én úgy értesültem... - már bocsásson meg... hogy ő nagyon emésztette magát, mikor Kegyed elvált tőle...

Az asszony azonban e szavaknál elkomolyodott. - Összehúzta szemöldeit és megvillant benne a régi gyanakvás.

- Ne haragudjék rám asszonyom, - mondja most Dániel... És legyen egész nyugodt kérem... - Én nem a mások ügyében vagyok itt!... Sajnálom is, hogy ezt érintettem...

- Ó - nem baj! - nem baj az... - felelte homlokára téve kezét. - Hiszen nem titok!... Hallottak erről sokan... - Ha ugyan emlékszik még valaki az ilyesmire...

- Én nem tudtam szeretni, - folytatta kis idő után elgondolkodva, de szomorúság nélkül...

- Hát kit tudott szeretni? - kérdi most Dániel könnyedén és mosolyogva...

Maga is csodálkozik, mennyire elégedett - s mily jól érzi magát itt!... Mint aki hosszú tévelygés után végre hazaérkezik.

- Nos, - hát kit szeretett, ha szabad kérdenem?... Vagy nem mondhatja meg?...

- De uram, - hát honnan tudjam én azt ma már! - Régi dolgok ezek s az ember lassan mindent elfelejt... Talán még azt is, hogy valaha fiatal volt... De ön itt kiveszi a legnagyobb titkaimat, - mondá nevetve - s én még a nevét sem tudom... És hogy hová való?... Semmit sem tudok!

- Én?... Én?... - dadogta most s felállott.

Még csak néhány szívlökést kellett legyőznie. Felzaklatott szervezete aztán megnyugodott s ő visszaesett ismét abba a tompa szomorúságba, mely lelkének hazája volt.

- És... és hány gyermeke van Önnek, - kérdezte még maga elé meredve.

- Ez a fiam van - és két leányom Grazban... Az egyik egy tanító felesége,... a másik szegény... az bizony nyomorék és most egy kicsit náluk van vendégségben...

- Ez egy idegen világ! - sóhajtja Dániel s érzi, hogy nem mond most magának igazat. Mert fel-felszakad ám a mélyből az a sugallat is, hogy bizony, most már nemigen kellene innen tovább menni, - hanem itt kellene szépen maradni ezen a szép vidéken - s itt tölteni el ezt a pár napot - a halálig.

De mégsem így tett. Nehezen szedelőzködött és elbúcsúzott az asszonytól. S mikor fia kijött a kertbe, hogy elköszönjön tőle, - ő eléje állott és némán, forrón sokáig rázta annak két kezét... S oly izzón nézett szemébe, - mintha égő, száraz tekintetével, a lelke legmélyét akarná megszólítani...

Talán e tekintettel mondani is akart valamit... Valamit örök búcsúképpen, - tanácsképpen az örökkévalóságig... - Ki tudja? Ők csak annyit láttak, hogy ajkai némán remegnek...

De azt ők is, - az anya és fia is érezték, hogy valami titokzatosság leng alakja körül... - mert, mintha nem akarták volna még elengedni, - karjuk még néhány pillanatig kitárult a távozó után...

Meglepve, zavartan - s felindulva kísérték eltűnő alakját - s ő érezte, hogy háta mögött mint a derengés: mozdul meg bennök a sejtelem...

Ő jól érezte ezt és ment az úton lehajtott fejjel s nem nézett vissza többé. Mint aki nem emlékszik múltjából semmire már, oly tiszta volt szíve s oly megbékélt - s mint aki jóvátett ma mindent, amiért eddig életét hibáztatnia kellett.

Csak későn délután lett újra nyugtalan... Apró aggodalmak pattantak fel benne... - s a szíve ismét reszketni kezdett a szenvedés indulataitól.

- Ez egy idegen világ! - susogta most magának megnyugtatásul, - de nem tudott többé megkönnyebbülni.

Valami egyre nyomasztotta s könnyeket tolt ki beesett, fénytelen szeme gödreiből...

S mégis: - egyre jobban távolodott e vidékről, hogy visszatérjen abba az ismerős világba, ahol Júdásnak nevezték nemrég s becsapták előtte az ajtót.