Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám
Szereplők:
Az idegen
A podeszta.
Az arcuarius
Gregorio.
Olasz parasztok.
Szín: Malcesine falvának ócska vára a Garda-tó partján.
Idő: 1786 szeptember.
(Balról három-négy lépcső vezet egy nagy, vasalt, zárt ajtóhoz, amely mellé egy faragott kőpad van az épület falához ragasztva. Jobbra egy sziklába s sziklára épített ó torony nyúlik feketén a kék égbe, amelyről élesen válik el szétzilált vonalú, omladozó kövű, örökzöld-palást rongyaiba takaródzó, megragadó, hatalmas teste. Hátul, a két oldalról összefutó fal közé fogva, félkörívvel fedett, nagy, szárnyatlan kapu-torok; küszöbétől meredek út zuhan le a parti kis házak közé; mögöttük kékes-zölden hullámzik a tó szélhajtotta vize; túlsó partján a bergamói alpok ködbe málló kékes-szürke függönye előtt a Dosso Alto emeli fejét a Monte Caplone válla fölé. Hegyek, fal, kapu fölött, kapu-torokban az olasz ég kékje szikrázik a reggeli napsütés alatt.)
(Valahol messze duda szól, hangos asszonyi beszéd-töredék foszlik belé, mint a dob-pergés néha-néha, kutya vakkant, tehén bőg, kerék csikordul: a reggeli szimfóniája dalol az élet elé. Megoszlik, szétzilálódik, szűnik, csak a duda sóhajt és sír elhalkulón sokáig.)
(A kapunyílásban feltűnik széles karimájú, magas kalapban, úti palástban az előkelően öltözött Idegen. Gyönyörködve tekint az ó toronyra, körülnéz, fellép a pár lépcsőn s leül a kőpadra, rajz-mappát vesz elő s nyugodtan és nagyképűen, mint jólnevelt nagyúr és lelkes művész, rajzolni kezd.)
(Mezítlábas Kölyök rohan be):
Mamma!... mamma!... (megpillantja az Idegent, megkövülve bámul rá.)
Idegen: (barátságosan int neki.)
Kölyök: (elordítja magát és elszalad.)
Idegen: A nép ártatlan gyermeke! Vajon mit gondol rólam, ki és mi vagyok. Az elízeumi mezőkről szálltam-e körükbe vagy maga vagyok az ördög? Amit nem ismerünk, félünk tőle, a vonzalom a megszokás gyümölcse. Milyen fekete szem! Ach, der blau Himmel, ach! das bunte Leben!
Öregasszony: (megjelenik hátul a kölyökkel, aki élénken mutogat az Idegenre).
Idegen: (fölveti fejét; a bámészkodók eltűnnek.)
Kocsis: (jön a kapun be, az öregasszony odaszól neki; az Idegen előtt megáll az udvar közepén, fölmegy a lépcsőn, belekukkant a rajzba s el jobbra a torony mellett.)
Idegen: Az északi szélesség negyvenhatodik foka alatt mily csodálatosan közvetlen a nép! E megtermett suhanc nyilván azt hiszi, hogy Velence nemes respublikája újabb adóval akarja sújtani őket s én vagyok e pokoli szándék előkészítője szerény kis rajzommal. (Föltekint s kinéz, le a viharos tóra.) Ős Benacus tava, ahogy a nemes Virgil korában nevezték az emberek.
"Fluctibus et fremitu resonans Benace marino."
Tenger habjaival viharozva zúgó Benacus! Ez az első latin verssor, amely elevenen élő előttem. S ma is épp oly igaz, mint sok száz évvel ezelőtt!... "resonans Benace marino."... (tovább rajzol)
Kocsis: (visszajön jobbról; egy ki leánykát állít a torony alá, magyaráz neki valamit s az Idegenre dühös pillantást vetve, el hátul.)
Idegen: (föltekint) A kaland kezd érdekes lenni... A mord és döngőléptű genius loci leánykáját, íme, őrizetemre állította... Kis leánykám, jöjj közelébb!... Mért nem mozdulsz? No, ne nézz reám olyan haragosan! Hogy hívnak, Malcesine kis tündére, mondd? (Elneveti magát) Kis makacs paraszt angyal! (Tovább rajzol.)
(A kapun belép az előbbi
Öregasszony, más kettővel): Ott ül ám még most is, nézd!
Második öregasszony: Gonosz pofája van, az szent igaz.
Harmadik öregasszony: Majd elválik, mit művel. A kenyerem már be van vetve, ráérek.
Kocsis (jön hátul egy suhanccal): Még itt van.
Suhanc: Ez a. Tegnap délután jött ez Torbolé-ból két evezőssel. Az Arany szarv-ban lakik. Ez az tulajdon maga. (A torony mellé megy, kiint jobbra; kisvártatva rá négy suhanc jön be.)
Menyecske (kint a kapu előtt): Vágjunk itt át a vár udvaron. Rövidebb erre. (Megjelenik egy másik menyecskével) Mer úgy van, ahogy én mondtam neked, beteg az a tehén, aki... (Meglátva a kis csoportot, elhallgat; mind a ketten odamennek hozzájuk, suttogás.) Láttam a partról, a ladikban ült, föl-fölnézett meg lehajolt. Rajzolt akkor is, akkor is ezt rajzolta...
Öregasszony: Szakadjon le neki a körme.
Idegen (föltekint): A mélyen tisztelt pulikum egyre szaporodik. (Nyugodtan rajzol tovább.)
(Hol jobbról, hol a kapun egyre újabb és újabb kíváncsi verődik a bámészkodókhoz.)
Suhanc: Torbolé-ból jött ladikon, az Arany szarv-ban lakik, amint mondom.
Második öregasszony: A képe se jót mutat.
Harmadik öregasszony: Én majd csak kivárom a végét. A kenyeremet jókor bevetettem.
Kocsis: De mit rajzolja le a várunkat? Nem szabad az! Tilos! Osztrák véreb ez!
Suhanc: Merthogy Torboléból jött. Az az útjuk. Ladikon ereszkednek le ezek mindig a tavon.
Második öregasszony: Gonosz a nézése is, az szent igaz.
Menyecske: Minek ennek a mi várunk?
Öregapó: Hát igazán azt rajzolja?
Kocsis: Azt hát! Minek az neki? Hogy tudja! Ha ő tudja, tudja a császár is, aztán csak egyszerre itt van háromezer...
Suhanc: ...vagy tízezer...
Kocsis: ...Vagy tízezer katonája! Aztán, hogy ismerik, el is foglalják hamar. Jól körül sem nézi magát nagyapó, hát már osztrák zászló lobog a tetejiben. Így lesz belőlünk vaszmaxtu nép egy szemfordulásban.
Öregapó: Ki is rosszul lészen.
Menyecske: Szóljatok neki hát!
Kocsis (meghökkenve): Szóljunk?
Harmadik öregasszony: Én ráérek. Jó, hogy a kenyeremet idején bevetettem.
Kocsis: Szóljon öregapó neki!
Öregapó: Én? Voltam én katona, megtettem én már a magamét ezen a világon. Szólj neki te!
Néhányan: Szólj neki te!
Kocsis: Én?... hát jó! (Az Idegen felé indul; a tömeg, amely folyton szaporodik, félkörbe tódul mögéje.) Mit csinál itt az úr?
Idegen: Lerajzolom ez ó-tornyot, hogy emlékül magammal vigyem Malcesiné-ből.
Kocsis: De nem szabad ám! Hagyja abba az úr azt a rajzolást!
Idegen: Nem értem, mit mond.
Kocsis (föllép az Idegenhez, fogja a papírlapot, kettétépi és visszadobja): Nem szabad! (Általános mozgás, mormogás.)
Harmadik öregasszony: Nem jól van ez így! Hívjátok ide a podesszát, ő tud csak effélében ítélni, hogy ez jól van vagy nincs jól.
Suhanc: (elszalad ki a kapun.)
Idegen: (föláll, hátát nekiveti az ajtónak, karjait összefonja a mellén s érdeklődő mosollyal nézi a tömeget, amelyben halk hangon élénk, de csönddel szaggatott beszélgetés támad.)
Második öregasszony: A nyáron is megfogtak egy ilyen spiont. Azt mondta, fügét visz. Volt is ott füge, de a füge alatt papiros, ki írás, ki rajz. Zsandárok vitték be Veronába. Annak a pofájáról is rögvest megláttam, hogy spion, amint a zsandárok vitték.
Öregapó: Karddal, puskával harcoljanak, azt értem. Komisz egy tempó ez így!
Menyecske: Mert gyávák, tisztára, hogy gyávák. De azért nevetni tudnak. Ez is!
Öregasszony: Fél ám ez, azért nevet. Mert amikor a tehén nekirontott a menyemnek, hogy letapossa, az is csak úgy vihorászott féltében.
Harmadik öregasszony: Én csak annak örülök, hogy be van vetve a kenyerem már s így aztán kivárhatom a végét.
Második suhanc (a harmadikhoz): Ha szökni akar, mögéje guggolsz, aztán én mellbe lököm, hogy hanyatt hőköl rajtad.
Kocsis: Hát eltéptem! A podeszta nem fogja azt mondani, hogy rosszul tettem, mert a podeszta jó hazafi! Résen kell lenni.
Öregapó: Jól teszed öcsém. Én is megtettem a magamét. Tegye meg más is.
Második öregasszony: Csak a kezét nézd, nem húz-e elő valahunnan egy pisztolyt.
Kocsis: Előbb szájon törlöm én, hogy palacsintává ragad arra a kapura! Osztrák véreb!
(A kapun belép a Podeszta, mögötte az Actuarius.)
Idegen (fejet hajt, szívesen): Jó napot podeszta uram!
Podeszta (méltóságosan ostoba): Jó napot, idegen! (Tagolva nyújtja a szavakat.) Mért rajzolja le ön a mi erődünket?
Idegen: Hitemre mondom, podeszta uram, nem vettem észre, hogy e falak itt valami erőd lenne?
Podeszta: Úgy?!? (hátrafordul az actuarius felé.)
Actuarius (fejet csóvál): Gyanús!
Idegen: Podeszta uram, s ti, becsületes emberek, nézzétek e falakat, e tornyot, amelyet moha mállaszt, víz ront, jég repeszt, eső mos feketévé, rommá! Nézzétek, kapuja tárva, sőt szárnya sincs, szabadon jár-kel rajta boldog-boldogtalan, élő és szekér, szél és vihar! Nézzétek, amilyen szép és festői, épp oly védetlen minden és mindenki ellen, mint erdei tisztáson szunnyadó szűz! S én, mikor ideültem e faragott padra, nem gondolhattam mást, mint hogy egy rom áll előttem s e romot rajzolom én.
Actuarius: A rom, az roncs; hitvány, rongyos. Mi nevezetes lehet tehát egy hitvány, rongyos roncsban?
Idegen: A rom nem roncs. A rom az elaggott idő emlékjele. A rom a múlt üdvözlete a jövőnek. A rom letűnt daliás idők tettekre nevelő lelke, amely köztünk maradt. A rom a történet könyve, amelyben a látó szem olvasni tud. A rom az ősök lakása. S mi baj, ha az idő vasfoga meg-megharapdálta itt-ott? Beszédes emlék úgy is! Podeszta uram, s ti, becsületes emberek, tudjátok-e, hogy Itália tele van az ősök ez időmarta üdvözleteivel, tudjátok-e, hogy száz meg száz utas csak azért lép hazátok földjére, hogy e romokat lássa, tanulmányozza s belőlük lelkének üdítő italt merítsen? Nézzétek Rómát, a világ fővárosát, nincs-é telve rommal? A Fórum, a régi rómaiak legszentebb helye, ahol a legnemesebb respublika életének mozgalmas árja viharzott, nem törmelék-kövek alaktalan halmaza-e most s mégis hány százezer idegen lép közéük áhítattal? S nem egy, nem tíz, de száz és száz vette elő elragadtatásában rajz-ónját, hogy papírra vetve a nemes vonalakat, örök emlékül magával vigye. Itália a világ tanítómestere, ide jövünk erőt meríteni, ha csüggedünk, ide jövünk, eltikkadt vándorok, az élet vizének forrásához. Ide jövünk a romok közé, a régi Rómára emlékezni, lelkesülni, hinni, lélekben megnemesedni.
(A tömeg ellenséges hangulata csappan. Különösen a fiatalabb nők néznek fel rá úgy fél-mosollyal.)
Mert, podeszta uram, s ti, becsületes emberek, nem sok maradt fönn a régiségből oly sértetlen nagyszerűségben, mint a veronai amfiteátrum, amelyet hogy rövid időn belül meglátok, örömmel hiszem.
Podeszta (hátra fordulva): Most az Arénáról beszél.
Öregapó: Az Aréna, az igen! Az mán döfi! Láttam katonakoromban. Most más nézi.
(Az Aréna! Aréna - bökdösik egymást a parasztok.)
Actuarius (fölényesen): Rendben van, uram. A veronai Aréna világhírű római építmény, elhiszem és értem, ha valaki megnézi, de ezeken a tornyokon, falakon nincs más nevezetesség, csak az, hogy ez a határ Venezia tartománya s az osztrák császárság között s éppen ezért tilos körülspionkodni benne. Ez az egész!
Idegen: Actuarius uram, nemcsak a görög és római régiségek, hanem a középkorból ránk jutott épületek is épp oly figyelemre méltók. Ahogy a római kor maradványai a pogányság szellemi erejét, fejlett polgárosultságát, nemes ízlését tárják elénk, úgy a középkor emlékei ama harcos és imádságos idők istenhez fohászkodó, viharokban edzett lelkét rajzolják szemeink elé. Ó, értem, hogy ti, akik oly szerencsés körülmények között születtetek, hogy kora gyermekifjúságotoktól fogva magatok előtt látjátok e nemes körvonalakat, nem vesztek észre rajta semmi különöst, mint a mesebeli királyfi, aki gyémánt-pohárból ivott, csak úgy használta, mint mi a fakupát. Ivott belőle és sosem csodálta meg. De én, az idegen, aki először tekintek a gyémántpohárra, mielőtt ajkaimhoz emelném, elgyönyörködöm tüzén, metszésén, drága mívén. De én az idegen, amint e toronyra tekintek (néhányan, testtel nem mozdulva, fejüket a torony felé fordítják) elmélázom a tetőn, amelyen zöld moha virít, elandalodva szemlélem a kis harangot benne (ugyanaz a játék, mint fönt), az idők nemes patináját ércén... Ó, nézzétek, amint a napfény körülömli a nemes vonalakat, mint az ősidők mutatóujja, úgy merevül föl a torony a gyönyörű Itália mélyen kék egére! (néhányan az égre néznek, aztán egymásra, semmi különöset nem látnak; vállvonogatás.) A harang alatt durva ágyúgolyó szakíthatta azt a sebet, lemállott a kő s a seb homorú öblét gyógyító fekete lepellel vonta be az idő (fejforgatás, a podeszta is odapillant, az Idegent ingerli a játék, szenvedélyesebben) s alatta az ablak, középen vékony csipkézet kőpillére (fejforgatás), innen intett búcsút a lány harcba induló kedvesének, innen lobogtatott fehér kendőt a megtérő elé a viszontlátás örömén ujjongó könnyes szerelem! Innen nézett holdas éjeken a tó vizére az őr, míg elnyújtott kiáltása búgva szaladt sziklán, vízen. Nézzétek a sziklákat, e lomha hűséges, szilárd, megrendíthetetlen védőcsapatot (fejforgatás) amint a torony köré tolong záró félköríve, nézzétek az emberi ügyességet, amely a természetadta védelmet fölébe rakott toronnyal még megerősíti. Mennyi gond, mennyi munka, mily igyekezet, a szülőföld, a hajlék eleven szeretete dobta ide a vizek szélére e várat, mint virrasztó lelkiismeretet. "Ne bánts! Őrizkedj tőlem!" - e szavak szólnak a nagy fekete kövekből, az óvatos lőrésekből, a rovátkos falról. De visszaomlott a múlt ölébe támadás, védelem ágyúdörej és honfigond s íme, a kegyes természet, mindnyájunk hallgatag, gondos anyja, örökzöld palástot vetett a sokat próbált vállakra s a remény megengesztelő színével vont be harci emléket, pusztulást! Nézzétek! (Fejforgatás).
Actuarius (is oda pillant, de a homlokához bök): Hát hiszen mindez így van, nagyon szép, jó jó, de az is igaz, hogy József császár nyugtalan egy uraság, aki gonosz indulattal vagyon a veneziai respublika ellen és az úr bizony az ő alattvalója, az ő megbízottja a célból, hogy a határt kikémlelje.
Idegen (felkiált): Szó sincs róla, actuarius uram, hogy én a császár alattvalója lennék, ellenkezőleg, én is épp úgy mint ti egy respublika polgára vagyok, amely ugyan hatalomban és nagyságban nem mérhető a dicső Venezia államához, de amely azért maga kormányozza magát s elöljáróinak gazdagságával, kereskedelmi tevékenységével és bölcsességével nem áll Németország egy városának sem mögötte. Én ugyanis a majnai Frankfurt szülöttje vagyok, amely városnak híre-neve bizonyára eljutott hozzátok is.
Menyecske: Majnai Frankfurtból való az úr? Hát, podeszta uram, mindjárt kisül akkor, hogy hányadán is vagyunk az idegennel. Nem spion ez! De hívassa el a podeszta úr Gregoriot, az sokáig szolgált ott, tudom, sokszor mesélte. Majd azután ő megmondja, hogy mi is van itten.
Podeszta: Hívjátok úgy Gregoriót!
Suhanc (hátraszalad, a kapunál megtorpan, hátrafordul): Ahun a! Vizet visz!... Gregorio, Gregorio! (Int a valahol messze levőnek.)
(Csönd. A tömeg suttog. Az Idegen nemes, de mosolygó jóakarattal nézi őket.)
Második öregasszony: Jóképű fiatalember az idegen. Nem lesz ez kém, komámasszony, mert én kiismerem magamat a kémekben.
Öregapó: Katonakoromban én is fogtam kémet. De az nem ilyen volt. Rusnya pofa volt az.
Harmadik öregasszony: Milyen jó, hogy a kenyeremet idejében bevetettem, most megvárhatom a végét.
Kocsis: Majd csak elvárjuk mi is.
Öregasszony: Nem kellett volna eltépni a papirosát.
Kocsis: Hász ott van, még összeragaszthatja.
Gregorio: (jön a kapun.)
Podeszta: Gregorio bátyám, ez az idegen az erődöt rajzolván, általam kérdőre vonatott, nem spion-e. Azt erősíti, hogy nem, hanem hogy a majnai Frankfurtból jön régi épületeket rajzolni.
Idegen: Jó napot, Gregorio, vedd tőlem Frankfurt üdvözletét!
Gregorio (értelmes, derék ötvenes férfi): Jó napot, uram!
Podeszta: (figyelmeztetően emeli föl ujját.)
Actuarius: Figyelem! (Csönd lesz.)
Idegen: Hallom, hogy hosszabb időt töltöttél Frankfurtban.
Gregorio: Igen, a Bolongaro család szolgálatában álltam sokáig.
Idegen: Ó, nagyon jól ismerem őket. Nem messze laknak tőlünk, a Hirschgraben-től. Én ott születtem.
Gregorio: Igen? És hogy hívják önt, uram?
Idegen: Johann Wolfgang von Geothe.
Gregorio: Nem az a Geothe-család ez, kérem, amely jó barátságban volt Alessina úrékkal?
Geothe: Hogyan? Te ismered Alessináékat is?
Gregorio: Nagyon jól mégpedig. Az öreg úrnak Brantano leány a felesége, ugye?
Goethe: Úgy van, barátom. S tudod-e, hogy az öreg Alessina úr megülte már az aranylakodalmát? 1774-ben volt, bizony. Aranyérmet is veretett az emlékére, nekem is birtokomban van belőle egy példány.
Gregorio: S a bácsi? Most is ott sétál még mindig a...
Goethe: ...Römerbergen? Igen, igen, igen.
Gregorio: Ó, el sem hiszi, uram, mily jól esik visszaemlékeznem. Legszebb éveimet töltöttem ott.
Podeszta (súgva az Actuariushoz): Mindjárt mondtam, hogy nem spion ez! Úr!
Actuarius (ugyanúgy): Magam sem vélekedtem másképp.
Goethe: Mikor jártál ott, jó Gregorio?
Gregorio: 1760 őszén kerültem oda s Frankfurtban voltam egyfolytában öt évig. 1765 november tizenegyedikéig. De mondja jó uram, a Bolongarók kis fiával mi történt? Beteges fiú volt.
Goethe: Egészséges, derék fiatalember. Nem rég vette át a vasöntő vezetését.
Gregorio: Egy házuk volt...
Goethe: ...a friedbergi kapunál.
Gregorio: Igen!
Goethe: Egy emeletet húztak rá, jó Gregorio, a Steinerne Haus stílusában...
Gregorio: (megfordul) Podeszta uram, én meg vagyok róla győződve, hogy ez az idegen egy derék, műveltlelkű, előkelő úr, aki szerteutazgat a világban, hogy művelődjék. Ez arrafelé szokás. Bocsássuk barátsággal útjára, hogy, ha hazatér, földieinek jót tudjon mondani felőlünk s hogy rábeszélje őket, látogassanak el Malcesinébe, amelynek gyönyörű fekvése igazán megérdemli, hogy az idegenek fölkeressék.
Goethe: Helyesen beszélsz, jó Gregorio. Mily gyönyörű vidék! Íme, itt körülöttünk aggott fejű tisztes torony, a múlt emléke s a jelen őre, amott az ősi tó, amelynek szélhajtotta vizén aranypikkelyekké zilálódik a napsütés és túl, kéken a távoli hegy, a komoly Monte Capone s a fönséges Dosso Alto. Körül citrom-rejtő lomb és szürkén ezüstös olajerdő. S ha honomba térve, megkérdem minden barátomtól: "Ismered-é a távoli földet, ahol a citrom virul? ahol a sötét lomb közül aranyszín narancs nevet elő, enyhe fuvallom lendül a kék ég alatt, mirtus-bokor rezdül csókján s komolyan magaslik föl a babér?" Ha nem ismeritek, vigyétek oda szíveteket, szerelmessé puhítja enyhe levegője, vigyétek oda tanulni vágyó lelketek, a múlt ismeretével nemesedik erősség, a jelen lágy ölén életet élni tanul. Menjetek és ismerjétek meg a földet, amelyet derék, nagylelkű, értő elméjű, nemes szívű, jóindulatú emberek laknak, akiket bölcsen kormányoznak oly bölcs férfiak, mint a mélybelátású podesztátok s a kitűnő, éles eszű actuariusa.
Podeszta: Elrendeltetik tehát általam, hogy Johann Wolfgang von Geothe nevű idegen Gregorio társaságában Malcesinét engedélyünkkel töviről-hegyire megnézegethesse. Isten vele, uram! A nevem Antonio Scolpi, ne feledje el! (Kezet nyújt.)
Actuarius: (kezet nyújt). Nevem Giuseppe Farda. S az esetben, ha az Arany szarv szobáit megtöltenék az idegenek, két vendégszoba áll házamban a mélyen tisztelt utas urak rendelkezésére. Feleségem maga főz. Elsőrangú bolognai konyha van nálunk.
Podeszta: Induljatok, Gregorio.
Goethe: (leszáll a pár lépcsőn s jobbra-balra barátsággal intve, távozik Gregorioval. A kapuban megáll. Megfordul. Köpönyege szárnyát bal vállára veti s fejét lehajtva el.)
Harmadik öregasszony: Most jut eszembe, hogy hisz csak akartam bevetni a kenyeret, de hogy hívott komámasszony, ott hagytam a szakajtóban. Kidagadt mán bizton belőle. (Sápítozva el.)
Menyecske: Ezzel a buta spion-fogdosásssal így kizavarni az embert a munkájából mégse járja! Gyerünk, asszonyok! (Többen el.)
Második öregasszony: Mindjárt láttam az arcáról, hogy derék úri ember az idegen. Még majd elijesztettük. (Mind elszélednek.)
Kocsis: (a torony alján még mindig hűségesen ott álldogáló leánykához) Hát te mit tátod itt a szájad? ki cövekelt ide?
Leányka: Hát bátyám uram mondta, hogy...
Kocsis: (kezet emelve) Eredj, mert úgy szájon töröllek, hogy pikkelyekben esik a pofád a citromvirulásba, te buta!
(Függöny)