Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám · / · Babits Mihály: Tanulmány Adyról
Igen: e bánya kimeríthetetlen gazdagsága az első egységes benyomás ami leszűrődik. Akárhol kezdjük fejtegetni, mindig új mélységekre akadunk. Adyról a közhit az, hogy nagyon egyenetlen költő. Ezt a hitet éppen a kimeríthetetlen gazdagság és mélység okozza. Annyira nagy, hogy nem is érthetjük egyszerre; hogy emeletek kellenek a megértéséhez. Ám - kortársunkról lévén szó - ebbe nehezen nyugodhatunk bele. Danténál nem igényeljük az azonnali és kommentár nélküli megértését a mélységeknek; de azt igényeljük Adynál, és ha nem kapjuk meg, benne keressük a hibát, nem pedig magunkban. Földessy aki - éppen kritikusi alaptermészeténél fogva - élményszerűen tudja, hogyan zárkózhatik el előlünk egy-egy szépség makacsul sokáig, s hogyan kell a nagy szépségeket küzdelmesen egyenkint fölfödözni - tanult annyi alázatosságot, hogy ettől a köz-gőgtől megszabadult legyen; s ki meri mondani, hogy Adynak, kilenc könyvében, alig van vagy nincs is rossz verse; alig van okunk hinni, hogy van, amely a megértés bizonyos emeletéről kitűnőnek ne tűnne föl. S ily világításban tűnik igazán szembe az Ady kivételessége. Való igaz, hogy egy költő értékét csúcsai szerint kell megítélni, s kevés költemény naggyá tehet valakit. De Adyt sok költemény teszi naggyá. Oly termékenység, oly erő, oly lírai áradás ez, mely párját ritkítja a világirodalomban. Ez a kifogyhatatlan, egészséges ömlés egymagában is megkülönbözteti a dekadens költőktől, akikkel bizonyos táborban össze szokták téveszteni. A szimbolista költő gazdagsága ez; - de nem a programszerű szimbolistáé, aki akarattal és művészettel alkotja meg a szimbólumokat; hanem valakié, aki úgyszólván keleti természetességgel szimbolista és nem fogyhat ki soha a szimbólumokból, mert életében adódik a szimbólumok teljessége.
Ez nem annyit jelent, hogy Ady nem tudatos költő; mert ellenkezőleg nagyon is tudatos; s Földessy erre is rámutat, megint ellentétben a közvéleménnyel. Adyban kezdettől fogva tudatos - és mind tudatosabb lesz - életének ez a szimbolikus volta. S éppen ez teszi prófétává. Az olyan módon szimbolista költő, mint Ady, okvetlen próféta lesz, vates, mert kijelentései vannak, csak szimbólumokban elmondható titkokról, a világ számára. A kijelentő nyugalmas tudatossága jellemzi őt. Még a stílusán is meglátszik ez. Ady csupa kijelentő mondat - ami igazán ritka más költőknél. Földessy emeli ki, hogy Adyban nincs is fölkiáltó jel (csak egy, az se könyvben). A tények beszélnek itt, a szimbolikus tények. Még az érzés is tény, még az óhaj is egy szimbolikus tény. A tipikus szimbolista vers (amilyen pl. a Csók-csatatér Lovagjai s hasonlók, tíz és tíz) egymás után következő leleplezések, revelációk nyugodt sorozata. A költő itt is önmagát beszéli, saját életét, lázait és látomásait; de itt is, másutt is, még leglázasabb verseiben is, láz, látomás, élet, minden csak szimbólum, tudatosan szimbólum, reveláció, egy nagyobb Titokról. Ez a magyarázata, hogy ebben a leglíraibb költőben, akinek minden hangja életéből fakadt: mégis hiába keresnénk külső életrajzot, amilyent pl. Petőfi versei megadnak. Még a szerelem is szimbolikus, a Lédák is szimbólumok, nincs egy női arckép. A költőt csak az érdekli az életből, ami szimbolikus jelentőségű; nem önmagáért érdekli az élet, hanem azért amit jelent.
Az ilyen költőben - és ezt jól látja Földessy - van valami metafizikai. De azt hiszem, helytelen úton jár a kritikus, ha a metafizikumot a gondolatokban keresi, az életről, halálról, Istenről prózában is elmondható hitekben; s Földessy is naiv egy kissé, mikor ilyenekből Adynál filozófiai értékeket akar kibányászni. Ahogyan pl. jól és híven elmondja Ady gondolatait a halálról: azok szép és költői gondolatok; de filozófiának soványka lenne ez. Még kevesebbet tud az Isten-versekből kihozni. Nem, nem osztom a Földessy meggyőződését, hogy "Ady költészetének a köztudatba jutása a magyar filozófiának fellendüléséhez fog vezetni;" az Ady metafizikájának a metafizikusokéhoz semmi köze és nem is lesz soha. Az ő metafizikája egyszerűen minden dolgok szimbolikus voltának nagy érzése, elsősorban a saját élete szimbolikus voltának érzése; ez a metafizika nem halványítja, hanem még növeli az Élet fontosságát. Az élet maga a nyelv, amelyen a Titok beszél: más nyelven az Ady-titkok nem tudnak beszélni. Így itt minden szó ezé az életé.
De ebben az életben van valami zord jelentőség, valami sorsszerű Magasság. Kijelentéses élet ez, mondom, szimbólum, a próféta eleve elrendeltségű élete; s ennek intenzív érzése [*] avatja ennek az életnek lírikusát a "pacsirta-álcás sirállyá". Ady legmélyebben zord költő és egyáltalán nem "édesszavú lantos". Az Illés tüzes szekerén száguld ő, hűvös, magas szépségek felé s "bús hazátlanul". Próféta ő, mert rájött, hogy élete több mint egy esetleges tünemény, hogy életének, szavaiban, titkos nyelvvé kell jegecednie, melyet eleinte csak kevesen és nehezen érthetnek; próféta a meg-nem-értettség és egyedülség dacos gesztusával. A prófétaság nem a hirdetett igék igazságában, vagy éppen jövendőmondások teljesülésében rejlik; mert ami ezekben lényeges, az kívül esik az "igazság" és "idő" kategóriáin. Ha jóslásokat vagy eszméket keresünk, ki fog derülni, hogy majdnem minden költő ugyanazt jósolja, s a teljesülés véletlenektől függ, hacsak nem hiszünk a Nagy Teljesülésben, mely az emberiség milléniumában eljövendő. [**] A prófétaság maga az attitűd a költő kincsesen egyedül állása kortársai között, s hite önmagában, küldetésében, egy valóságos vallásos hit. Ez az Ady élet-hite, hogy élete fontos élet, a nagy Rendelés; szent revelációkkal teli; amit ki kell teljesítenie, végig kell csinálni áhítattal, nemcsak magának, hanem nemzetének és a világnak számára; s így Ady prófétai attitűdjét jelzik nem is annyira azok a nagyon is kifejezett helyek, ahol tudatosan foglalja el ezt az attitűdöt (amilyeneket Földessy költészetének inaskorából idéz, s amik keveset bizonyítanak, mert hasonlókat más költőkénél is bőven találunk) - mint inkább azok, ahol élete nagyszerűségének és sorsszerűségének érzése szólal meg, legelső köteteitől elkezdve:
Az én yachtomra vár a tenger
Minden mi új felém üget -
egész a legutolsóig, ahol a háború borzalmai közt meri leírni:
Tudom én jól, én jó Istenem,
Mi ilyenkor az óhajtásod;
Élni, élni, hiteket osztva,
Élni, élni, s éltetni tudni...
Éljünk, éljünk, vígan, szilárdul,
S ha elhullnak milliók, mások,
Vegyük át vígság-öröküket...
S ez az oka, hogy ma visszanézve, utólag is sorsszerűnek tűnik föl ez az élet, melyet a költő eleve sorszerűnek érzett, s úgy tudjuk csak látni, hogy amilyen rendelés szerint kellett Petőfinek elesni a harcban, épp oly rendeltetés folytán kellett Adynak távol maradni a rettenetes harctól, mely egész világnézetével ellenkezett, de melyet átélni szintén eleve-érzett rendeltetése volt:
(Testem, ez a kényes szent szerszám,
Mint valami ördöngős posta,
A most-idők rémületeit
Előre és magával hozta;)
és megőrizni magát egy pontosan és jókor-jött halálra, a szabadságnak egy fellélegző, ritka pillanatában, a Háború és a Bolsevizmus két nagy rabsága közt. De ne spekuláljunk. Kétségtelen csak az, hogy ez az élet és halál, eleve sorsszerűnek és szimbolikusnak érzett, és szinte mámorosan igenlett élet és halál volt. Ki rendelte el és mi az a nagy Titok, amely mögöttük rejtőzik? erre a költő nem felel, mert ez más nyelven nem is mondható meg, mint éppen ennek az életnek és halálnak szimbólum-nyelvén. Földessy tiszta szemmel látja, hogy nem a Halál a nagy titok: élet és halál egyaránt hajszoltjai egy még nagyobb Úrnak (Összetévesztitek a Halállal, Pedig ő a Halálnak is ura); egyaránt táncolnak és inognak a Nagy Cethal hátán. Ez a nagy Úr, aki van vagy nincs, de aki minden eleve-elrendelések ura, az, akivel egész életében küzd Ady, úgy, mint ahogy a próféták küzdenek Istennel. Bizarr képben látja őt, átkozva-áldja és még mikor tagadni szeretné, akkor is hisz benne, mert szimbolikus életének ő a nagy korrelátuma. Örök probléma neki a nagy Ismeretlen, aki mélyen sorsos életét kimérte; probléma maga a sors, a "sötét sorsok folyói", a rendeltetéses "Véletlen Idő", mely a szerelmeket, életeket és halálokat tereli, - véletlen vagy nem véletlen, alázattal elfogadja tőle magas, zord és egyedüli Illés-sorsát, maradéktalan kiélendő életét: engedelmeskedik neki, de közben folyton kérdezi, hogy ki ő? (L. a Portus Herculis Monoeci c. tanulmányát is.) - Míg végre megszólal az érthetetlen Isten, s "az ő bús Ádám hol vagy?-ára Felelnek hangos szívverések". - A magasságban, ahol él az Istennel társalkodik Illés.
"A prófétaság félelmetes, baljóslatú életsors" - mondja Földessy - mely "a gyűlöletbe kergeti bele a szeretetet" - s a próféta átka szörnyű magányosság, kivált ebben a szomorú országban, mely oly nehezen érti prófétáit. Ebben a magányosságban Adyt a nagy Mámor tartja fönn, a saját életének mámora, melyet nemcsak joga, hanem kötelessége is, minden lehetséges szenzációval, borral és örömmel kiélni. Ez a magyar Pimodan teóriája: - a Csokonai elmélet: - magyar próféta nem lehet bor nélkül. De kétszeresen nem lehet Ady, aki elsősorban a maga mámoros életének prófétája, melyet minden módon a lélek és test minden boraival kiél és gazdagít. Ez a mámorkeresés nem élettagadás, hanem a legnagyobb fokú életigenlés.
S ezzel az életigenléssel megint visszaérkezünk az Ady-rendszer központjába. Aki önmagában az életet oly vallásos áhítattal érzi, oly szimbolikusan nagy dolognak érzi: az nem a "halál rokona" (mint ahogy egy fiatalkori versben írta, mikor még nem ismerte eléggé önmagát) - hanem szerelmese minden életnek és életszerűnek, az élet és továbbélés minden nagyszerű szabadságának. Ha van Adynak hirdetett igéje, prózában kimondható próféciája: ebben van az.
Az Isten: Élet - halleluja! -
S az Életnek sohasincs vége,
- mondja; és másutt ismét:
...Isten: az Élet igazsága
Parancs ez: mindenki éljen,
Parancs ez: mindenki örüljön,
Parancs ez: örömgyilkos féljen,
parancs ez: mindenki éljen.
És ebből fakad Ady egész emberi hitvallása, állásfoglalása a politikában, szocializmusa. Szeret minden kultúrát, haladást, szabadságot, mindent ami az Életet gazdagíthatja, színesítheti, elevenítheti. És gyűlöl minden elnyomást, minden szegénységet, minden maradiságot, mindent ami az élet kiélését akadályozza vagy lehetetlenné teszi. Ez a kulcsa a Pénzhez szóló himnuszoknak, majd forradalmi verseinek is. Pacifizmusának is ez a kulcsa. A háború rossz, mert az életet pusztítja, korlátozza, rabbá teszi. Utolsó kötetében nem győzi dicsérni az élet régi, eltűnt, szép szabadságait; s harsányan figyelmeztet:
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él s élni akar:
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Egyszóval: Ady az Emberiség nagy vallásának híve, amely annyira egyszerű, igaz és magától értetődő, hogy talán éppen azért csak a zsenik tudják ma látni és vallani. Aki ennek a vallásnak tagadója, az rossz tisztelője Adynak: annak Ady sírjára vitt áldozata rossz illatú. De éppoly távol vannak Adytól a faj és a nemzet tagadói, s az ész-utópisták. Ady nemzeti költő, éppen azért mert az Élet költője, s semmi életet nem tagad. A nemzet pedig nagyon is élet, a legszínesebb és legmelegebb élethullámok közül való. Földessy nagyon igazul mutatja ki, milyen, nemcsak nem ellentétes, hanem egy dolog Adyban az emberség és magyarság, nemzetiség és nemzetköziség. Ő önmagában megvalósította már, amit a nemzetek ki tudja milyen vajúdás után fognak majd megvalósítani, mikor majd tudatára jutnak, hogy igazi érdekeik egyek az Emberiség érdekével és egymás érdekével. S ha ellentétbe jutott nemzete hagyományos politikájával: arra is e nemzet szeretete vitte; mert érezte már, hogy ez a politika micsoda iszonyú szégyenbe és romlásba dönti az országot; - amit a háború beváltott. Persze itt legélesebben kitűnt a próféta egyedülvalósága. De Ady, szemben bár egész fajtájával, mégsem volt nemzetközi soha. Távol attól, hogy halványítani akarja a nemzeti színeket, azokat mindenképpen erősítette és előtérbe állította. Szimbólumai, szavai magyarok. De hát felesleges erről beszélni is. Köztudat ez ma már. Ady magyar, mélyen, fajban magyar; egész nagy szimbolikus életérzése magyar életérzés: mert magyar életnek érzi ezt a szimbolikus életet; tudatosan magyar. S e magyarságból kiindulva, a lázadó magyar dacából, le lehetne vezetni költészete alapvonásait. Talán nem véletlen az sem, hogy e legtipikusabban szimbolista lelket a mi - keleti - fajtánk adja a világnak?
[*]
Ha én fájdalmasat kiáltok.
[**]
(Az ilyen vagy-vagy jövendölés, mint jövendölés elég értéktelen volna.)