Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám
Rettenetes elgondolni.
Meghamisíthatják
életed minden jelentését.
A kihullott karddal főbeverik
a kard kovácsát.
A visszahozott zászlót feltűzik
a döngetett vár fokán.
Nevedre, halott, rámumiázzák
stereotip frázisaikat.
Lélek, aki szállsz az űrben örökkön,
mit ír ma holttetemed mithikus póza?
Lélek, aki szállsz a lét fölött határtalan,
mit hagytál nyomot életünk nyomorán?
Lélek, aki szállsz idegeinkben,
mit lüktetsz mindig szíverünkön át?
Óh én sötét kis élet bús gubóssa:
hogy fölpattant lelkem érintetéseden,
hogy megnyíltak nekem új horizontok,
hogy elvesztek mögöttem avult cicomák,
hogy kiteljesedtem a Lét szépségeiben,
hogy föllobogtam a Tűz akarásiban,
hogy lettem ember, emberek fölött,
hogy lettem isten, istenek között,
hogy nőttem végig, a Kosmos határaiglan
s maradtam kis ártatlan szűzi sejt...
Tág tüdővel hadd messzi kiáltom,
zengjen a hangom, dördüljön a szóm
a magyar pusztákon, a magyar szíveken,
hogy visszazengje a Kárpát
és tovazúgja Ádria
és minden élet itt:
hogy mi vagy, nékem:
magyarnak: embernek: sejtnek
ó, fölszabadító! Fölszabadító