Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Figyelő
Cholnoky László kis regénye, mire végére jut az ember, egy lírai verskötet szomorkás édességét gyűjti fel emlékezésünk kaptárjában, mint valamely méla arany színnel csillogó, nagyon tiszta mézet. Egyes alakok, kiemelkedő helyzetek, el nem felejthető mesefordulatok konkrét, külön emlékképei helyett valamely halk egyetemességű hangulati benyomás az, mely a regény elolvasása után a lélek kedves kincse marad. Ezt a lírai hatást nemcsak az írónak az a kedvenc fogása okozza, hogy állandóan mintegy résztvevő jegyzetekkel kíséri alakjait, gyöngéd humora fényével világítva meg őket, egészen a cipőjük orrán megmutatkozó hajszálvékony kis repedésekig, nem is a több helyen található, első személyben tartott elkalandozások mesterkedik ki a lírai végső eredményt, hanem maga a téma, a regénybe ölelt egész élet-segmentum, a mű csiszolt burája alá sűrített egész élő atmoszféra, ősi, eredendő líraisággal van átitatva. Az "Éducation sentimentale"-lal tart drága rokonságot ez a szép kis új magyar könyv, a nagy flaubert-i regény végtelen síkú, nyugati hullámverésének halk csillogású, magyar partokat tükröző, finom tengerszeme. Az életiskola érzelmi részének bús leckéin veszünk részt Cholnoky művében is, ez is az ifjúság éveinek fájón édes líráját szólaltatja meg.
Az a fiatalember, aki Cholnoky regényének főalakja, csak hangszer, melyet a művész úgy konstruált, mint ahogy az operaszerzők szoktak egy-egy darabjukhoz új instrumentumokat szerkeszteni, hogy ily módon zenei mondanivalójuk megfelelőbb módon jusson kifejezésre. Cholnoky hőse, a lírai muzsika fő megszólaltatója, egyszerű fából faragott hangszer. Ez a fiatalember csak halvány árnyalatokban különbözik az átlagember sémájától. Lelke érzékenyebb, érzései finomabbak, gondolatai komplikáltabbak, de mindezek eredményeképpen céljai homályosabbak, akarata ingadozóbb. Polgári módon magától értetődő pályát nem tud végiggyalogolni, föllendülő ívű röpülésre viszont nincsenek szárnyai, csak a szárnyak helye viszket a fiatal lélekben. Nem képes önmagával szembenézni, az egyik irányú leszámolás elől a másik irányba siklik át, a szürke, huszadik század-eleji lét polgári zakós kis hajótöröttje, akinek fénytelen sorsához azonban tapad valami egy régi-régi, másik egyetemi hallgatónak a romantikus csillogásából, a Hamlet királyfiéból. Az az ide-oda vergődés, az a hangulatokba és filozofálgatásokba menekülő tanácstalanság, a homályos ambícióknak és vágyaknak realitás-képtelen ködgomolygása, egy induló élet lehetőségeinek finom és titokzatos káosza, mely minden férfiúi ifjúságnak közös állapota, kitűnően érzékelhető Cholnoky-teremtette alakon, melynek legfőbb tartalma éppen ez a hamleti rétege az ifjúság érzésvilágának. A konkrét mesefordulatok igen egyszerűek: a fiatalember, aki úgynevezett úriemberi sorból való s családi tradícióihoz híven rendes, előkelő polgári életpályát tartoznék végigfutni, szerelembe keveredik egy primitív, alsóbb osztályból való leánnyal, s a csábítás konzekvenciáit végül is öngyilkossággal vonja le. Ez a szerény mese meglehetősen igénytelenül bonyolódik, az érdekfeszítő technikai ügyesség, legalább ebben a regényben, nem kenyere az írónak. Az a hat-hét alak, aki a mese gombolyagát kezében tartja, javarészt tipikus, gyenge képszerű figura, kevés szóval, kevés mozdulattal. Az egész műnek azonban mélyen művészi becsű a hangulati egysége és teljessége, az édes egyetlenegy, elpazarolt ifjúság lírájának az a hangfogós, csak igazi költő által elővarázsolható fölzendítése, melyből az elbájolt olvasó már nem tudja, vajon tragédiák szomorúságát érzi-e ki jobban, vagy a békélt rezignáció bölcs nyugalmát. Az a mód, ahogyan Cholnoky a legmellékesebb epizódalakokból, a legigénytelenebb helyzetekből és legköznapibb párbeszédekből is gyöngéd, meleg csillogású humort tud ragyogtatni a főmondanivalók fátylas sötétű, bánatos lírájára, legkiválóbb íróink sorába állítja őt s különálló értékké teszi művészetét. A regénye alakjaival szemben való állandó, szinte udvariasan érzékeny, úrias gyöngédség különös varázst ad mondatainak, legszebb példa erre új művében a csábítási jelenet pár sora, ahol Azraelnek, az elalvó őrangyalnak említése teszi könnyes szelídségűvé a szenvedelmes izzásig fokozott helyzetképet.
Cholnoky regényéről szólva, egy és más olyan írói tulajdonságról is említést kell tennünk, melyeket összefoglaló néven "cholnokyzmus"-nak nevezhetnénk, mivel nem hiányoztak a másik Cholnokynak, Viktornak, az írói arcképéből sem. Nem állapíthatjuk meg, vajon e tulajdonságok Cholnoky Lászlónál is a temperamentum mélyéről, primer módon fejlődtek-e ki, vagy pedig az elhunyt nagy novellista hatásának megmaradt jelei a testvér művészetében, de talán nem tévedünk, ha ezekben a vonásokban némi modorosság veszélyét fedezzük fel. Nem csak Cholnoky Lászlónak arra az írói tulajdonságára gondolunk, mellyel különösen szeret Budapest némely városrészének, a Ferenc- meg József-város utcáinak, kisvendéglőinek élete felé fordulni s elkalandozó kedvtöltéssel belefeledkezni az ily miliők lírai rajzába, - ez a vonás nála is rendkívüli szeretetre méltó s regényének több ily részlete igen sikerült. De kevésbé telik örömünk a kicirkalmazott mondatszerkesztés csapongó kedvében, az ötlethalmozásból eredő, olykor tudákosan ható furcsa zsúfolásokban s főleg az idegen szavak nagy bőségű használatában. Sok az új regényben az "exküz", "prepotencia", "kvadrál", "rezultáns", meg "rádiusz"-féle szó s enyhe magyartalanságok is akadnak: "kihagy" a lélegzet s valamely tulajdonság ezt meg azt "kölcsönöz" a szereplőknek.