Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Figyelő
A Nyugat olvasói ismerik Kernách Ilona munkáit: a könyvében megjelent novellák csaknem mind itt e folyóiratban jelentek meg először. Emlékezni fognak alkotása módjára: az életet igyekszik ábrázolni, nem hajlítgatja, csavargatja az élet tényeit egy bizonyos előre megállapított formában, hanem úgy alakítja meg, ahogy szemléletében fölmerültek, jellemző fővonásaikkal és azzal a lírai után-zengéssel, amelyet az emberben fölver minden olyan dolog, amit lelkileg igazán átélt. Ha néha kerek novellává alakul a mondanivalója, jóformán magától alakul azzá, mert olyan a természete, hogy a kerek novella a számára alkalmas közlési forma, máskor csak egy kép, vagy egy hagulatilag színezett jelenet telik a dologból. Ebből az írásmódból magyarázódik, hogy az írónőnek a leggyöngébb oldala a kompozíció; az anyagot nem mindig tudja biztosan összefogni, minduntalan elsiklik kezéből.
A történetek mögött egy asszonyi mosolyt érzünk, néha derültebbet, amikor gyönyörködni tud az élet bohóságaiban: de rendszerint a szomorút, melankóliával teltet, amely legyőzött fájdalmak diadaljele. Kernách Ilonában nincs semmi más írónők lelkendező kapkodásából, amellyel belevetik magukat a dolgok kellős közepébe: ő fölötte marad mindig az élet jelenségeinek, leszámolt velük, mire írásba foglalja őket, elválasztotta őket magától, úgy hogy szubjektivitása sohasem elegyedik bele a dolgokba, nem zavarja értékelésüket, lírája csak mint melankolikus illat kíséri mondanivalóit, nem tolakszik beléjük, teljesen akaratlan, a dolgok természetéből folyó. Ritka jelenség: egy asszony, akinek van határozott, állandó, mert átélt álláspontja a világ dolgaival szemben, akiben az élmény és szemlélet tanulságai lehiggadtak életfelfogássá s aki épp azért mindig biztos distanciát tud tartani a rajta kívül eső világgal, emberekkel és dolgokkal szemben egyaránt.
Regisztere is szélesebb az átlagosnál: az érzelmi elmélyedés, a nőies gyöngédség épp úgy megvan a hangjában, mint a tragikus dolgok szomorúsága és a furcsaságokon való egészséges nevetés. Alaptónusa azonban asszonyosan lágy: írásain egy érzékeny lélek sajgása érzik, amely behegesztette már sebeit, de érintésre még mindig feltámad belőlük a fájdalom. Érzelmessége sohasem zavarja látásának tisztaságát: jó megfigyelő, az emberek beszédét, arcjátékát, mozgását is le tudja rögzíteni, a jellemző, a többi világtól elválasztó vonások hangsúlyozásával reliefet ad történeteinek. Különösen figyelemre méltók a parasztéletről rajzolt képei, amelyek szokatlanul biztos ismeretet és teljes átérzést árulnak el.
Erzsébet és Márta című novelláját, amely a kötetet megnyitja, külön ki kell emelni. Olyan leheletnyi gyöngédséggel rajzolja meg egy anyátlan kisleány tragikumát, aki mostoha-anyát vár az apja házába s oly finom érzékkel keveri bele a leány lelkiállapotának rajzába a természetből vett complementaire színeket, hogy a novella elolvasása után még sokáig fog tovább zengeni emlékünkben a meghatottság húrja, amelyet megütött.