Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Figyelő
"Szocialista író". Annyiszor hallottuk már ezt a kifejezést, sőt talán mondtuk is, anélkül, hogy közelebbről megvizsgáltuk volna, mit is akar tulajdonképpen jelenteni? Nem mondunk-e vele valójában valami "se füle, se farka" értelmetlenséget? Lehet-e írót így specializálni? Megvan-e ahhoz, hogy valakit "szocialista írónak" ismerjünk fel, a megfelelő szemben állás? Van-e nem szocialista író? Vagy egyáltalán, hol kezdődnék egy írónak a szocialistasága? Révész Bélát szocialista írónak szokták emlegetni. De miért? Új könyve kapcsán megint feltorlódnak bennünk ezek a kérdések, amikre egyszer már világos választ kell adnunk.
A szocializmus - sokszor írtam már erről - nem egyéb gazdasági, még pedig kérlelhetetlenül és kizárólag gazdasági elvek rendszerénél, úgy hogy a szocilizmuson csak szakirodalom alapulhat, de sohasem alapulhat rajta szépirodalom. A szocializmus még legelvontabb alakjában is, még akkor is, amikor utópia, amikor tehát leginkább, jóllehet csak forma szerint, közelíti meg a költészetet, - még akkor is csak külső életrendünk változásainak lehet világos számvetése, belső életrendünknek tiszta képét még akkor sem tudja megrajzolni, ha mint következményt, külső életrendünk megváltoztának következményét vizsgálja. A legfőbb és legegyszerűbb ok azonban, amiért a szocializmus sohasem válhatik művészi, elsősorban pedig irodalmi differenciálódás alapjává, az a körülmény, hogy a szocializmus, mint elvrendszer, sohasem tűzi ki az embert önmaga elé elérendő, magasabbrendű ideául, hanem megfordítva: az emberrel mindig, mint alacsonyrendű, tisztán materiális alkotókból álló lénnyel számol. Ebből viszont önként következik, hogy még a legtökéletesebb formájában is csak anyagi megnyugvásnak lehet az alapja, de nem alapulhat rajta az ember intellektuális megnyugvása. Nem keres pozitív erkölcsi tényeket, nincs hitre és odaadásra kényszerítő erkölcstana, sőt egyetlen, szegényes etikai kiindulópontja is egy negatívum: "Az ember alapjában véve sem nem jó, sem nem rossz. Az ember egyszerűen egy lény, aki élni akar."
Ez az intellektuális negativitás az oka annak, hogy művészet és irodalom nem alapulhat rajta. Ismétlem: a szocializmus a legprecízebben gazdasági elvek rendszere, az értelme is ugyanaz. Ebben az értelemben tehát a művészet nem találhat és nem vehet fel kapcsolatot a szocializmussal, mert akkor az elé a paradoxon elé kerülne, hogy mialatt az emberi jövendő számára a magasabbrendű lényt keresi, azalatt a szocializmus ezzel a lénnyel, mint alacsonyabbrendűvel számol.
Arról lehetne tehát szó legfeljebb, hogy az irodalom érzelmi kapcsolatokat keressen a szocializmussal. Hogyan történhetnék ez? Legspontánabbal adódnék, ugyebár, az az eset, hogy mialatt az egyéb irodalom nagyszerű, ideálnak való grófokat és rossz lelkű bérmunkásokat irodalommá, addig a "szocialista" irodalom - megfordítva - nagyszerű bérmunkásokat, de züllött és lelketlen grófokat típusozna. Csak egy pillanatra kell erre gondolnunk, hogy belássuk, mennyire üres és jelentéktelen megkülönböztetés volna ez és mennyire nem múlhatnék rajta a művészet szocialistasága vagy nem-szocialistasága? Hiszen ezen az alapon Herczeg Ferenc, aki sok züllött grófot írt már világgá, - szintén szocialista író volna.
Maradna tehát még az az utolsó szembenállás, mely szerint valakit nacionalista írónak lehet nevezni. Ennek ellentéte lehetne a szocialista író. Nacionalista író volna-e azonban az, aki a faj hagyományait, ideáljait, vágyait stb. vinné állandóan írói szándékai közé s minden, eddig még a fajtól távol állott erők, célok és akaratok ellen elkeseredetten harcolna? Nos, a faj szempontjából épp olyan értéktelen volna az ilyen író, mint amilyen értéktelen volna az úgynevezett "szocialistaság" szempontjából az, aki tűzzel törne a faj féltett hagyományai ellen. Amint az előbbi nem lehet nacionalista, úgy az utóbbi nem lehet szocialista író. A művészet munkatartalma a fejlődés szolgálata. Ha a művészet kitűnő emberi ideálokat teremt, ugyanakkor kitűnő ideálokat teremtett a faj számára is és viszont. Helyiérdekű célok szolgálata túlságosan alacsonyrendű cselédsor volna a művészet számára.
Nincs tehát mélyreható kritérium arra, hogy valakit "szocialista írónak" nevezzünk el. Révész Béla sem az. Révész az utolsó két évtized magyar irodalmának egyik legnagyszerűbb elbeszélője. Szándékosan nevezem "elbeszélőnek" s nem novellistának vagy regényírónak. Ha a magyar elbeszélés hagyományos hangját meg tudta változtatni, akkor nyilván az ösztönökig menőn kellett ismernie ezt a hangot. Ha a magyar nyelvnek új szépségeit tudta megtalálni, akkor ez csak a nyelv régi szépségének biztos ismeretével történhetett.
Van a mi kritikai irodalmunknak egy furcsa és értelmetlen szokása. Ha valakit nem mer, vagy nem akar nagyon megdicsérni, akkor elmondja róla a legnagyobb dicséretek egyikét, mely írót valaha is érhet: "Nagyszerű stiliszta." Nem veszik észre, hogy ez - úgyszólván - egyértelmű azzal, hogy valakit nagyszerű gondolkodónak nevezek, mert ha a nagyszerű gondolkodás nem is von okvetlenül maga után nagyszerű stílust, de nagyszerű stílus okvetlenül csak nagyszerű gondolkodáson alapulhat. Révész Bélát is számtalanszor érte már ez a dicséretnek szánt dicséret.
Írásait, a nemrég megjelent Miniatűröket pedig különösen, valami szokatlanul mély tárgyi szeretet jellemzi. Elbeszéléseinek, mély lírájú mesélésének legfőbb jellemvonása, hogy sohasem a témáját írja, sohasem az eseményeket, vagy a cselekvényt, hanem mindig az alapgondolatot. És ezt mindig akkora erővel tudja csinálni, hogy valósággal eseményeket figyelő izgalmat tud kiváltani az olvasóból. Mindig szegény emberek - pontosabban - mindig munkások a hősei, (tán ezért nevezik "szocialista írónak", valamint azért a határtalan szeretetért, amivel a munkást megírja; ez azonban, mint már mondtam, nem pártszerelem, hanem a szocialistaságot megmélyítő tárgyi szeretet.) Csodálatosan szép, örök emberi belső történéseket ír meg bennük, úgy, hogy egyes munkáscsoportjai valósággal a klasszikus kórusok szépségét és harmóniáit juttatják eszünkbe. "A Marada-vendéglőben" című miniatűrre gondolok: "Dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt, tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfüzérben. Dalolni... nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni, a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni"...
A görög nézte ilyen megmélyült látással a tragédiák kórusait. Révész Béla valóban tudja, mi az:
"ha a zöld mezőn munkásokat lát, amint zsákfutással versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai feltünedeznek és a tánc fuvallatában hajladoznak"...
Nem szeretem, - ügyetlen dolognak tartom írók rokonítgatását, de van Révész Bélának egy frappánsan egybevágó lelki rokona, akinek ugyanilyen örök emberi mély a látása s akinek művészetét ugyanez a már tárgyi szeretet jellemzi és aki még külső körülményeiben is pontosan úgy került a francia irodalom horizontjára, mint Révész a magyaréra.
Romain Rolandra gondolok. Egytestvér Révész Bélával.