Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Fieber Henrik

A leglelkesebb és a legtevékenyebb emberek egyike volt Fieber Henrik. Mint papi férfiú élete feladatául választotta hogy föltámassza és régi hagyományaihoz méltóvá tegye a magyar egyházművészetet. Kevés mai embernek fájtak régi és új templomainkban annyira az anyag és a technika eredendő követelményeinek elhanyagolásából keletkezett stílszerűtlenségek, mint neki. Tárcacikkeinek és egyéb írásainak egész sokadalmával gúnyolta korunk parvernű-műveltségét, a művészek és a laikusok érzéketlenségét a nagy stílus iránt. Rövid élete munkásságának nagy része azzal telt el, hogy művészetre igyekezett nevelni az embereket. Ezért vállalt tanári állást az Iparművészeti Iskolán, melyben, úgy érezte, a jövő iparművészeibe még fogékonyságuk esztendeiben beojthatja az egyházművészet különleges stílusának tiszteletét. Ezért tartott nagyon látogatott és igen népszerű előadásokat a Szabad Lyceumban, hol a nagyközönséget igyekezett tréfásan és komolyan, az újabb művészeti gyakorlat fonákságait nevetségessé téve, tanításainak hozzáférhetővé tenni. És ezért gondolt végig nagy terveket az ifjú papság művészeti nevelésére nézve. Hangosan fájt neki az a barbár mód, ahogyan vidéki plébánosaink nagy része a gondozására bízott templomokkal bánt; ahogyan kegyetlenül lehordatott megrongálódott, de leromlott állapotukban is művészi hatású oltárokat, és vadonatúj, idegen oltárokat építtetett helyükbe; vagy ahogyan a környezet egységes hatását megzavaró módon gyári munkával készült, ízléstelen színes szobrokat állított a megviselt fölületű régiek helyébe. Arról álmodozott, hogy olyan ifjú papságot neveljen, amely önálló ítélettel és mélyen gyökerező ízléssel szeresse a művészetet és tisztelje templomában a műtárgyat. Írásai is mind a nevelés célját szolgálták. Igazi népszerű magyarázói azok az egyházművészet legfontosabb kérdéseinek. E hasznos propaganda közben maga is egyre mélyebbre jutott a művészetek és technikájuk ismeretében. A tanulás vágya vitte olyan művészek társaságába, kiktől céljainak megvalósítására nézve legtöbbet várt. Felfogása közöttük tisztult meg minden elfogultságtól és nyílott meg az abszolút művészi élvezésére. Papi férfiúban csaknem példátlan könnyűséggel tudott elvonatkozni Fieber mindentől, ami nem az anyag és az optikai érzékelés megszabta stílus a művészetben, így mindenekfölött az irodalmi tartalomtól és szemlélési módtól. Szervező tehetsége és egyéb gyakorlati képességei is nagy ösztönzést kaptak művészbarátai körében. Fáradhatatlan volt abban, hogy munkaalkalmakat szerezzen számukra és fáradhatatlan abban, hogy a vagyonosabb alsópapságot és különösen főpapjainkat a művészet pártolására, templomok és egyéb egyházi épületek művészi díszítésére és berendezésére buzdítsa. Egyszerű és kellemes egyéniségével diplomata módra vesztegette meg főpapjainkat és bírta őket áldozatokra is a művészet érdekében. Kapóra jött alkotó vágyának, mikor a közoktatásügyi minisztérium évekkel ezelőtt felszólította, hogy vállalja a művészeti ügyek osztályában az egyházművészeti kérdések referálását. Fieber ily módon összekötő tagjává lett a minisztériumnak és a klérusnak, és nagy tapintattal igyekezett jobbról is, balról is használni a művészet ügyének. Annyi bizonyos, hogy az ő közreműködése, rábeszélő tehetsége és meggyőző érvelése nélkül modern művészetünknek egy sorozatnyi monumentális alkotása máig sem jött volna létre. Csak a temesvári püspöki szeminárium falfestményeit és a lipótmezei tébolyda kápolnájának gyönyörű üvegablakait említjük közülük.

A nagy művészet és az iparművészet kérdései egyformán foglalkoztatták érdeklődését. Kész programja volt arra nézve, hogyan lehessen a legegyszerűbb falusi plébániát is művészi egyházi tárgyakkal fölszerelni és kiszorítani belőlük a jobbára külföldi eredetű gyári munkát. A legapróbb és legjelentéktelenebbnek tetsző tárgyakra is kiterjedt gondoskodása, és nem csekély eredménnyel igyekezett például a szentképes apró medáliák és násfák iparát magyarrá és művészivé tenni. Az iparművészet ágai közül legnagyobb szeretettel az üvegfestésen csüggött, bizonyára azért is, mert ezzel a művészettel érte legszebb sikereit. Egyik utolsó írását is, "Üvegfestészet" című tanulmányát, melyet halálos ágyán fejezett be és alig egy hónappal halála előtt adott ki, ennek a művészetnek ismertetésére és megmagyarázására szentelte.

Ki nem fejlett és meg nem valósult nagy terveivel szállott korai sírjába ez a kitűnő ember. Fényes jövő várt reá az egyházi pályán, és az ő jövője a magyar egyházművészetnek is fényes sorsa lett volna. Csüggedés az ő rugalmas kedélyét és megtörhetetlen akaratát el nem tudta gyöngíteni. Tervezésében a háború és annyi szenvedése sem zavarta meg. Nem zavarta az sem, ami utána következett, mert rendíthetetlen hittel bízott a magyar művészet jövőjében. Akarata erejének és tudatosságának, amellyel hivatásában hitt, megható tanúságai utolsó írásai, melyeket emberfölötti szenvedéseinek nyugalmasabb időközeiben írt vagy mondott tollba. A háború, és korai elköltözése lett az oka annak is, hogy talán legfontosabb írása, a szerkesztésben megjelenő művészettörténetnek az a fejezete, melyben a modern magyar művészet történetét írta meg, immár csak mint poszthumus munka fogja az olvasót Fieber Henrik alakjára és nagy érdemeire emlékeztetni.