Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám
Úgylehet megjárta ő is a hegyet és a völgyet.
- Éjjel a havas lépcsőkön - fahídon naphanyatláskor az őrház előtt. - Lámpás zugban a piszkos szobában, - reggel a délceg hajón...
De lehet, hogy sohase lépte át a küszöbét.
Belefúrta fejét az erdőbe és sokévi bolyongás után járta le a kiálló gyökereket, leste ki az állatok menedékeit, hogy az ijedség kikopott a vacogó állkapcsai mögül - tűnődve temetett és ünnepelt tompa örömben - (karbol és kongó koporsók lidércnyomása) - de lehet, hogy valaki mindig elszenvedte a szenvedései felét és beléje szűrte, hogy neki kamatoztak belátást a mások kínjai is. A nélkülözésben tanulta, vagy fondorul a tartózkodást csak rámérte magára, - de az Irtózatnak, annak a szemébe nézett, amikor rájatorlódott egyszer az éjszaka odvas semmije, a torkára csapódott, hogy kiabálva lelkendezett és darálva variálni kezdett valami mindig egyetlent benne: Vértet faragni a lázálma cikázásaiból, az agya kalimpáló reflexeiből... falat emelni, tornyot emelni!...
Vezér volt-e, aki süketeket vezérelt, asszony volt-e, aki az önös munkában ellökte a vinnyogó porontyát, vagy félember volt és a meddőségben kihamvadt, vagy valami tartotta, valami megtömte az érzékeit, ígérkező öröm, hogy lecsukódtak, mert kívülről már nem érheti semmi! Az események felszívódtak, a kényszerképzetek kergetőzése elült, a durva lökést felfogta valami, a meglepetés elsikkadt, szűzsikoly kiszáradt és a tízezer éves kínfolyam zajlani kezd, árad, hullámzik, a tagjai unott közösségét feszíti -
A hosszú vajúdásban tán megváltás dereng -
- Hunyd le a szemed!
Az ellentétek valahol egyesülnek! És a felfogott otromba lökés feloldódik tágterű, egyenletes mozgásba! Hunyd le a szemed -
- A sötétben botorkáltam az erdőn - a fenyegető erőszakos véletleneket vigyáztam - viaskodtam az ürességgel éjjel, hogy meg ne fojtson - nekem leváltak a szemhéjaim!
- Ereszd el a féket az indulaton! kiálts, bomolj, a fölzaklatott egyensúly egy percre helyre áll. És megszentelt órában a Hiábakeresett egyszer csak az öledbe hull!
- Tudom a jövőt - elkészültem a jövőre - az orv meglepetés, az első fájásom dühét valaki kitombolta - megzaboláztam az ellenséges elemet - az életnek nincs hatalma rajtam! - de a kezem ráfagyott a fékre, a keresés beleállott az ujjaimba, a dolog keserű magvai bolygattak: engem kikezdett az akarás!
- A megszállottak extázisában van a megoldás!
- Utálom a megszállott prófétát, mert idegen nekem és a kérdéseimre ő nem lehet felelet!
Kereshetetlen, mondod? Csak keresni akarok!
Várhatatlan, mondod? Lesni akarom!
és a nyirkos, hideg éjjelben (Irtózat újra, nincs menekvés, hiába, hiába) az ember fulladozva kiáltotta a Mindig Egyetlent:
Hol van a két kezem csodája: a hegy, amit felhánytam, az, ami tartott, hogy meg ne tántorodjam, a Messze, amit értem! -
és
verte konokul a földet.