Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Szini Gyula: A kifeszített íj
A födélzeten nyugodt, kimért lépésekkel járt föl és alá Vendramin. Ő sem tudott aludni.
Talán mindent tudott. Talán utána lopózott a feleségének és megleste, mit csinál. Talán látott engem is. Talán bekukucskált az ajtómon vagy valami kéme lehetett a fülkémben elbújva.
Én megvonultam egy sötét sarokban és onnan vizsgáltam titokban a Vendramin arcát.
- Tud-e mindenről? Megveti-e gyávaságomat? Vagy nevet magában ostobaságomon? Hiszen ostoba voltam... Aki egyszer asszonyt ölt, mint Vendramin, aki egyszer megégette a kezét, nem teszi meg másodszor... Ostoba és gyáva voltam! Gyáva és ostoba! Kalsics az én helyemben... egészen másképp viselkedett volna...
Kínomban odamentem Vendraminhoz és elkezdtem vele beszélgetni: a tengerről, időjárásról, nőkről... és úgy forgattam a beszédemet, hogy kiugrassam belőle, tud-e valamit iménti kalandomról vagy sem. De a legveszedelmesebb kérdések örvénye felett is nyugodtan surrant el... Vagy mindent tudott... vagy semmit sem.
Reggel érkeztünk Velencébe. A társaság, amint kikötöttünk, széjjelszóródott. Mindenki ment a maga külön velencei kedvtelése után és megbeszéltük, hogy éjfélkor valamennyien találkozunk a hajón és hazaindulunk.
Estefelé elcsavarogtam a "mare morto" nevű velencei táj felé, ott akartam gondolába szállni, hogy a temetőbe vitessem magam... Nincs szebb, mint a velencei szigettemető este... és a sziget holdfényes partján... hol a madár sem jár... két embert pillantottam meg, akik szerelmesen összeölelkezve menekültek erre a vad vidékre... Viola és Kalsics.