Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Szini Gyula: A kifeszített íj
Szép májusi napon Vendramin egy sziklán ült és nézte, hogy a sima olajos hullámok mind jobban elöntik a szikla talpát. Tengerdagály ideje volt. Vendramin épp arra készülődött, hogy elhagyja a sziklát, amikor látta, hogy egy fiatal leány kapaszkodik fel egyedül. Vendramin várt, a szikla eltakarta őt, a leány alulról nem láthatta.
A következő percben előtte volt a leány, aki nagy szemet meresztett Vendraminra. Annyira meg volt lepve attól, hogy a magános sziklán embert talált, hogy abban a helyzetben maradt, ahogy a sziklafokra épp föl akart hágni. Rövid szoknyája nem takarta be vakítón fehér térdét és mezítelen lábszárát, amelyen csak rövid harisnya és tenisz-cipő volt. A leány sötétkék matróz-blúzt, hasonló színű rövid, ráncokba rakott szoknyát és nagy, piros matróz-sipkát viselt, amely szőke hajára omlott.
Vendramin akaratlanul is a leány mezítelen térdére pillantott. Erre a forró pillantásra a leány önkénytelenül eltakarta a térdét és vissza akart vonulni.
- Bocsánat, kisasszony - szólt Vendramin és fölugrott ültéből - nem akarom megzavarni... Inkább én megyek el, ha egyedül akar lenni ezen a sziklán.
A leány előkelően, hidegen végigmérte a tekintetével:
- Nem ismerem Önt, tehát nem zavarhat meg semmiben - felelte és könnyed zergelépéseivel fölfelé kúszott a sziklán egészen a tetejére.
Vendramin rejtelmesen mosolygott és visszaült a helyére. Tudta, hogy még csak néhány perc és a sziklát szinte észrevétlenül körülölelik a habok. Akkor aztán nem marad más hátra, mint hogy leány a kiálló kis sziklákon egyik fokról a másikra ugorva érje el a partot, ami nem könnyű dolog, mert ezek a sziklák sikamlósak, csúszósak. De tíz perc múlva ezeket a foltokat is betemeti a víz és akkor...
Vendramin tehát ült és várt. Tetszett neki ez e helyzet, amelynek veszedelmét a leány, úgy látszik nem sejtette. Mert a szikla tetején hasra feküdt, sütkérezett a napon, talán kissé el is szunnyadt. A piros matrózsipkája egészen eltakarta az arcát.
Nincs szebb dolog a világon, mint ilyenkor, májusi déli napfényben a tenger. Szinte mozdulatlan a végtelen víz és testvére annak a ragyogó kékségnek, amely benne tükröződik. A napsugár kicsalja a vízből a halakat, szaporán ütik föl a fejüket és csókoltatják magukat a napsugárral. Pikkelyes hátuk az olvadó ezüst ametisztszínű fényével válik el a tompazöld víz színétől. Delfinek szökellnek és karcsún ívelt testük karikaként táncol a levegőben. Kinn a szemhatár felé foltozott vitorlákkal halászbárkák állnak mozdulatlan sárga pillangószárnyakként. És hogy tud illatozni ilyenkor a tenger! Mintha fenekéről elsüllyedt kertek virágai küldenék ég felé fűszeres lelküket.
A tíz perc eltelt. A sziklafok egészen el volt vágva a száraz földtől. A leány, úgy látszik, elunta a merengést a szikla tetején, jött lefelé, elsurrant Vendramin mellett anélkül, hogy pillantásra méltatta volna és egyre lejjebb ereszkedett. Vendramin utána nézett és látta, hogy a leány meghökkenve veszi észre, hogy fogva van. Ameddig a szeme ellát, köröskörül tenger. Kétségbeesetten futkosott ide-oda és haragjában vagy fejvesztettségében eldobta azt a nyaláb vad ciklamenvirágot, amit a szikla repedéseiben gyűjtött.
Aztán mást gondolt, visszafordult és jött fölfelé a sziklán. Az útja megint elvitte Vendramin mellett és ezúttal sem vetett rá pillantást. De a magatartása már nem volt oly gőgös, mint előbb, látszott rajta, hogy zavarban van, elfogult, aggódik. Fölkúszott megint a szikla tetejére, hasra feküdt és várt.
Mindenre gondolt Vendramin, csak arra nem, hogy őszülő haja már régóta följogosította volna rá, hogy a leányt veszedelmes helyzetére figyelmeztesse és hogy a leány vele mint idősebb, komolyabb úrral bátran állt volna szóba. De hiszen a májusi tenger minden pompája terült el előtte és megfeledkezett évei számáról, amely ekkor már a tekintélyes negyvenkilencedik évszám felé közeledett. Mennél inkább közeledik az ember ez év felé vagy mennél inkább túl van rajta, annál inkább hajlandó ezt a fiatalsága legmagasabb, legvirágzóbb pontjának tekinteni. De egy tizenhét éves leány szemében - és a piros matrózsipkás leány alig lehetett több - mégis csak idősebb úr számba megy az ilyen ember.
Vendramin végre elhatározta magát és fölhágott a szikla tetejére, hol a leány egy könyvet terített ki maga elé és olvasott. Vendramin közeledésére fölpillantott a könyvből. Vendramin megemelte a kalapját. A leány a feje biccentésével fogadta a köszöntését.
- Bocsánat, kisasszony - szólt mosolyogva Vendramin - nem volna szíves megmondani, hogyan juthatunk el erről a szikláról a partra?
A leány fölnevetett:
- Ha én azt tudnám! Én életemben először kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe - felelte a leány.
- És most... mit fog csinálni?
- Nem tudom... Őszintén szólva, az volt a szándékom, hogy megszólítom Önt és megkérdezem, hogyan juthatnék a partra. Azt hittem, hogy jobban kiismeri magát itt, mint én...
- Hát ami azt illeti, én nem vagyok itt életemben először, sőt, hogy őszinte legyek, a tenger mellett születtem és nevelkedtem, de most én is bajosan tudnám megmondani, hogyan jutunk száraz lábbal a partra. Azaz, hogy van ennek egy módja, de...
- És mi az?
- Nem haragszik meg érte?... Ha Ön a vállamra ülne - jelentette ki Vendramin - akkor a partra tudnám szállítani.
A leány fölnevetett:
- Azt hiszi, olyan könnyű vagyok?
- Az imént láttam, amint szikláról-sziklára ugrált. Olyan könnyű, mint a lepke.
- Ó, ha most repülni tudnék!... - felelte a leány, aki folyton azzal a nyílt derűvel nevetgélt, vagy gyermekesen elborult, ami a fiatalságnak legszebb zománca.
- Még jobb volna, ha csolnak közelednék errefelé, de most erre alig van kilátás...
- Én nem is értem, hogyan történhetett ez a dolog - és csodálatosan mély, sötét szeme őszinte, naiv bámulást fejezett ki. - Erre az áradásra nem voltam elkészülve. Csak attól félek, hogy a villánkat is elöntötte a víz és édesanyám egyedül van otthon.
Vendramin nem tudta a mosolyát elfojtani és kérdezte:
- Melyik villában laknak?
- A Melusina-villában.
- Ó, az nagyon magasan van - szólt Vendramin - odáig nem ér föl a víz, egészen nyugodt lehet. Bár nem tudom, mennyire áradt meg a Quarnero. De hát mondja csak, kedves ismeretlen kisasszony, mi volna, ha most beállt volna az özönvíz és az egész emberiségből csak mi ketten maradnánk fönn ezen a sziklacsúcson?
A leány szemében aggodalom jelent meg:
- Kérem, ne mondjon ilyeneket. Úgyis eléggé meg vagyok ijedve.
Vendramin erős, dallamos fiatalos kacagása volt a válasz.
Vendramin kivételes ember volt. Erélye, hallatlan munkabírása, nagyra törő tervei kora fiatalságától fogva annyira elfoglalták, hogy nem törődött egyébbel, mint merész üzleti ötleteinek megvalósításával. Fiumei születésű volt, mint kifutó inas kezdte el az élettel való küzdelmét, aztán matróz lett belőle, majd idővel kereskedelmi tengerész, kapitány, kereskedő, beutazta az egész világot és élettapasztalatokban gazdagon telepedett le Dél-Amerikában, hol mint szerény kávé-exportőr kezdte, hogy bámulatosan rövid idő alatt a világ egyik legnagyobb kávékereskedőjévé váljék. És ez csak úgy volt lehetséges, hogy a világ minden más öröméről és szórakozásáról lemondott, többi közt nőt is alig ismert. Utazott, nyugtalan terveket szőtt, a börzén játszott, hadakozott, részvénytársaságokat alapított és buktatott, közben egyre gazdagabb és gazdagabb lett: mindez olyan munka, amely egy embernek nemcsak minden idejét, testi erejét és szellemét lefoglalja, hanem még ennél is többet követel. Vendramin, aki a világ egyik legtapasztaltabb, legtöbbet utazott embere, egyik legfurfangosabb, legzseniálisabb kereskedője volt, női dolgokban olyan járatlanságot árult el, mint valami érettségiző diák. Így történt, hogy Buenos-Airesben feleségül vette Pepita Romanez táncosnőt abban a hitben, hogy ha nem is testileg, de lelkileg teljesen ártatlan nőt visz a házába. Csalódása szőrnyű volt és ez adta kezébe a gyilkos pisztolyt...
Vendramin most már tapasztalatokban gazdagon és műértő szemmel vizsgálgatta Violát. Elnézte üde, kicsattanó fiatalságát, fiús mozdulatait, fehér, finom arcát, amelyet enyhén kicsípett a tengeri levegő és a szabályos, egyenes orrát, tökéletes rajzú szemöldökét, sötét, elmerengő szemét, amelyből csak néha, észrevétlenül tört elő az a láng, ami később szabaddá válva férfilelkeket tud egy szempillantásra elhamvasztani. Vékony, törékeny ujjai öntudatlan kacérsággal játszottak aranyszőke fürtjeivel, amiket a homlokáról elsimított és amik dacosan visszaugrottak. Szív alakú ajka fölött a gyöngéd pihéket csak gyerekszemmel vagy nagyító üveggel lehetett volna észrevenni.
És mennél tovább nézte őt Vendramin, annál kevésbé tudott betelni a látásával. Egyszerű matrózruhája valami különös, szívet megejtő ellentétben volt egész fiatal női lényének gazdagságával. Vendramin ebből az ismeretlen lánykából, akit úgyszólván a tenger dagálya vetett eléje, kiérezte, mert ki kellett éreznie a magasabbrendűséget, az értékesebb női szépséget.
Egyelőre azonban a kis nő olyan ügyefogyottan hímporosnak, kezdőn naivnak látszott előtte, hogy érezte vele szemben férfiúi fölényét. Vendramin akkor még nem tudta, hogy ezekből a kisleányokból, akik félig fiúsak, válnak a nagy nők, akik a világ tragikumát és fönségét bogozzák szerelmes párka-fonalaikkal. Ha belekacagott a leány villogó fogsorába, nem is sejtette Vendramin, hogy az oroszlán torkába dugja a fejét.
- És át tudna vinni engem a tengeren? - kérdezte a leány és növekvő bizalommal nézett Vendramin széles vállára, izmos karjára, domború mellkasára.
- Nem hiszi? - kérdezte a kávékereskedő és a következő pillanatban... maga is elcsodálkozott vakmerőségén... már az ölében volt a kisleány. Úgy emelte a magasba, óvatos és tiszteletteljes gonddal.
A leány meg volt lepve, szólni sem tudott és ijedten, dermedten megfeszült, aztán elkezdett, mint a hal ugrándozni:
- Tegyen le! Azonnal tegyen le!
Vendramin olyasmit érzett, mintha a tüskés rája villamossága futott volna rajta keresztül. A fiatal, meleg női test, amely ott fickándozott a karjában, hirtelen fölébresztette benne az alvó, lappangó szenvedélyt, amely oly sokáig szunnyadt benne. Úgy érezte, mintha az a szerelmi mámor, mely szinte idegeiből párázott ki, az ujja hegyéig és a haja tövéig csiklandozná, szurkálná, szinte fájdalmas erővel. Mintha valami rózsaszínű láng csapott volna föl a szeme előtt és amerre nézett, bíbortengert látott, a vér valami iszonyatos terjengését és gyilkos ösztönöktől dagadtak izmai. Egyetlen őrjöngő vágy szállta meg: megölelni, agyonszorítani, megfojtani a leányt és beledobni a tengerbe.
Miért nem tette?
A leány, akármilyen tapasztalatlan volt is, érezte a férfi szenvedélyét, amely talán még a ruháján is átsütött és kézzel-lábbal, karommal védekezni kezdett.
Vendramin beleámult a leány szemébe, amely ebben a pillanatban sötéten örvénylett, benne rémület, boszorkányos lidércfény, gyűlölködő, mégis gyújtó szikrák sziporkáztak és Vendramin érezte, hogy a maga kemény, borotvált ajka valami belső láztól szinte megolvad, tűzként égeti és borzasztó forróságát, szomjúságát csak az a szív alakú ajak tudja eloltani, amely hidegen csillogott vele szemben, mint valami rubintkő vagy mint kis jégdarab, amelyet az éjféli nap fest bíborszínűre.
Megcsókolta.
Vendramin arca és homloka tele volt apró körmök vérző karmolásaival, mikor végre észre tért és a leányt visszatette a földre. A leány, amint a lába földet ért, elkezdett futni, leszaladt egészen a hullámokig, ott megállt, tölcsért csinált a két kezéből és elkezdett a part felé kiabálni:
- Halló! halló!
Vendramin úgy érezte, mintha jóvátehetetlen ostobaságot követett volna el és törni kezdte a fejét rajta, hogyan menthetné meg azt, ami még menthető. Az első gondolata az volt, hogy megnyugtatja a leányt, megnevezi magát előtte, elmondja neki vagyoni viszonyait és megkéri a kezét. Ez is mutatja, hogy gazdag tapasztalatai ellenére is milyen járatlan volt a nők körül. Már hozzá akart fogni eme szándéka megvalósításához, amikor egész joggal föltette magában a kérdést, hogy vajon a leány el fogja-e fogadni az ajánlatát. És ha erre gondolt Vendramin, úgy érezte, hogy talán az életébe is kerülne, ha a leány "nem"-et mondana. Mégis azt hitte, hogy viselkedését semmi más módon nem teheti jóvá, mintha feleségül kéri az ismeretlen leányt, akinek még a nevét sem tudja.
- Ha közeledik felém, sikoltok - mondta a leány és a habok már szinte mosták a tenisz-cipőjét.
- Hallgasson meg!
- Ha egyet is lép előre, beleugrom a tengerbe! - mondta a leány és már nyújtotta is előre az egyik lábát.
- Ezen a helyen, ahol vagyok, megállok, esküszöm. Csak ne szaladjon el. Hallgassa meg azt, amit mondani akarok. Ha elutasít, akkor én vetem magam a tengerbe és ez nem csak puszta ígérgetés lesz.
- Menjen vissza három lépést és úgy beszéljen! - parancsolta a leány. Vendramin engedelmeskedett.
- Tudom - mondta, - hogy jóvátehetetlen őrültség az, amit elkövettem. De esküszöm, hogy ennek csakis én láthatom a kárát. Lehet, hogy erőszakos föllépésemért egész életemre megutált engem és akkor egész életemre tönkre vagyok téve. Bármily hihetetlenül hangozzék is, amit mondok, de azzal a csókkal eljegyeztem magamat örökre az ön vőlegényének. Ne higgye, hogy tréfálok vagy az eszemet vesztettem el. Én nem ismerem a maga nevét, azt se tudom, kinek a leánya, de érzem... és a természet szava beszél belőlem..., hogy maga az a nő, akit nekem az élet adott, akire nekem nagyobb szükségem van, mint fényre, levegőre... maga az a nő, akit én örökké szeretni fogok.
Viola... Balló Viola... elmerengve nézett a part felé.