Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Szini Gyula: A kifeszített íj

Szini Gyula: A kifeszített íj
1.

191.. nyarát a Quarnero mellett töltöttem és a legkedvesebb sétautam az a gondosan kiépített út volt, amely Lovrana és Abbázia közt folyton a tenger mellett alacsony parti sziklák közt vonul. Nemcsak a tenger folyton változó képe, a párásan sós levegő és a tengerparti virágok fűszeres illata okozta, hogy néha szinte emberfölöttien boldognak éreztem magam, hanem az a kedves női társaság, amelyben akkor részem volt.

Jókedvű fiatal hölgyek és fiatal emberek, akiket az osztrák és magyar monarchia minden részéből sodort össze az abbáziai szezon, kiránduló társaságot alkottak. Hogy a jókedvünk tartós legyen, mindjárt az elején kimondtuk, hogy házasságról nem szabad beszélni. Mindazonáltal már az első héten kialakultak a párok: minden hölgy kiválasztotta a neki megfelelő fiatalembert, aki hű csatlósa, később esetleg vőlegénye is lett.

Így sétáltunk a tenger partján; bár a társaság együtt maradt, a párok meglehetős távolságban követték egymást, hogy kölcsönösen ne zavarják azokat a beszélgetéseket, amelyek akkor a legédesebbek, ha négyszemközt folynak.

Az a szőke magyar leány, akinek én oly kitartón, de eredménytelenül udvaroltam, magyar származású horvátországi fayence-gyárosnak volt a leánya. Az apja gyártotta azokat a színes cserepeket, amik a horvát házak fedeleit oly tarkává és különössé teszik Balló Viola elfogadott engem az egész szezonra udvarlónak, de kijelentette, hogy a szezon után férjhez megy komoly kérőjéhez egy Kalćič (Kalsics) nevű horvát téglagyároshoz, aki jelenleg Angliában van tanulmányúton és az apja gyárába társnak fog belépni. Természetes, hogy költői hajlamomnál fogva elkeseredett ellensége voltam ennek az üzleti alapon nyugvó házassági tervnek, de sejtettem, hogy többnyire csak papiroson van a költőknek igazuk.

Sétáink nagyon változatosak voltak, mert ha a tenger szépsége már nem kötött le minket, akkor egymással évődtünk vagy a szembejövő embereket bíráltuk, gúnyoltuk.

- Látja ott azt a magastermetű, őszes urat? - kérdezte Viola. - Fogadni mernék, hogy valami unatkozó amerikai, aki idetévedt a Quarnero mellé és nem tudja, hogyan költse el a pénzét.

- Kíváncsi vagyok, - feleltem - hogy mit tud még leolvasni ennek az embernek az arcáról. Megjegyzem, hogy ismerem őt és utólag meg fogom mondani, kicsoda. Folytassa.

- Már többször láttam Abbáziában - szólt Viola. - Mindig egyedül van. A pincérek nagyon figyelmesen szolgálják ki. A legjobb, legárnyékosabb helyet neki tartják fönn. Néha dühös voltam rá, hogy akinek annyi pénze van, miért jön ide Abbáziába, miért foglalja le a legjobb asztalt, a legszebb szobát, a legszebb kilátást, a legügyesebb pincért, holott az arcára van írva, hogy mindez untatja és biztosan csak azért teszi, hogy minket megpukkasszon.

- A híres emberismerete, Viola - mondtam - ezúttal egészen hamis nyomon jár. Az az úr először is nem amerikai, hanem fiumei ember. Fiumei kávékereskedő. Hajói a nagy világtengereket járják. Abban tehát igaza volt, Viola, hogy roppant gazdag ember.

- És mivel minden roppant gazdag ember valami angol flegmával nézi a világot, ezért néztem őt amerikai angolnak - igyekezett Viola az emberismeretét igazolni.

- A kávékereskedőnek Icilio Vendramin a neve - folytattam. - Minthogy Velencében van a Vendramin-palota, amely arról nevezetes, hogy ott halt meg Wagner Richard, ebből azt következtetem, hogy Vendramin úr veneziai származású.

- A külseje nem erre vall. Semmi sincs benne a régi velencei családok szaracén tüzéből.

- Pedig lássa, Viola - feleltem - ennek az embernek a jéghideg külseje mögött regény lappang. Ez a fagyos külsejű úr szerelemből - asszonyt ölt!

- Asszonyt ölt! - kiáltott föl Viola. - Ez igazán nem látszik meg rajta.

És mindjárt más szemmel kezdett ránézni. Vendramin úr nem tudom, mi okból, irányt változtatott, felénk jött és acélkék, hideg szeméből szórakozott, elmélázó pillantást vetett ránk. Viola összeborzongott:

- Asszonyt ölt... Hiszen ez akkor valóságos velencei Othello.

- Megvan benne kétségtelenül Othello tragikus vére - feleltem - de már megszűrve emberöltőkön át. Ez már itt a tipikusan európai ember, aki nem oly ösztönös, mint Othello. Az idegei finomabbak, betegesebbek, de talán épp ezért többet szenvedett, mint a Desdemona férje. El kell mondanom még, hogy az ő regénye Dél-Amerikában játszódott le. A felesége kreol nő volt és féltékenységből ölte meg. Argentina törvényei, úgy látszik a francia "Tue la!" álláspontján vannak, mert Vendramint a buenos-airesi esküdtszék fölmentette és szabadlábra helyezte. Ennek már öt éve és Vendramin azóta él Európában, pontosan: Fiuméban.

Viola, a szép magyar leány különös pillantást vetett Vendramin után, akinek ezüstbe játszó fekete üstöke a naplemente árnyékaiba olvadt a szemhatáron.