Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám

Bálint Rezső: Előhang Nagy Balogh János művészetéhez

Korszerűtlen jegyzetekkel kísérem - hogy Nietzsche szavaival éljek - egy ember elmúlását, aki Kispesten, szegényes odújában, végigzuhant szobája padozatán és kimúlt negyvenöt éves korában, anélkül, hogy a világ tudta volna, hogy valaha élt és alkotott, - ha mi, öt-tíz barátja, nem tudtuk volna már évtizede, hogy az a kis szoba a magyar művészet-történet egy külön fejezetét zárja magába.

Szeretném ezt a kis ismertetést cikornya nélkül, romantika-mentesen úgy megírni, hogy minden túlzás nélkül simuljon emlékéhez. Ez nehéz mesterség annak, ki az íráshoz csak ünnepkor folyamodik, sokszorosan nehéz jelen alkalommal, midőn, - bevallom, - az ismeretlen, romantikus életű Nagy Balogh Jánosról akarok tudatos elfogultsággal jellemzést adni.
 
ˇ

Manetnek van egy mondása, melyben azt kívánja, hogy a festő fesse azt a környezetet, melyben él. Ez, szó szerint értve, a miliőre vonatkozik, de helyesebb értelemben azt is jelenti, hogy a festő azt a világot fesse, amely képzeletében él, tehát élje is azt a világot, melyet számunkra meg akar eleveníteni.

Nagy Balogh János azt a világot festette, amelyben élt. Talán, hogy pontosabban fejezzem ki magam, nagy Balogh János a legszemélyesebb vonatkozásban festette ezt a világot.

Az élete egy kis szoba szögében és Kispest-Budapest körforgásában pergett le. Számára ez a horizont a Horizontot jelentette, az egyformaság a dolgok törvényszerűségéről és egyetemességéről győzte meg. A portréi, melyek számos változatban őt magát ábrázolják, arról a csodálkozásról tesznek tanúbizonyságot, mely az Ember szemléletében elfogta. Ez a személytelen csodálat emeli saját énje fölé és biztosítja számára az örökkévalóságot.
 
ˇ

A rendkívüli művész erejét bizonyítja, ha egy szempontra, az ő szempontjára, bírja érdeklődésünket irányítani. Ez a szempont döntő a művész gondolkodásában. Ezt pedig nemcsak tárgyával, hanem közlő módjával, színeivel, formáival és vonalaival fogadtatja el, tehát stílusával, mely parancsoló erejű, ha olvasni tudjuk.

E rövid írás keretében egy olyan művész jellemzését kell adnom, akinek élete és művészete elválaszthatatlanul kapcsolódott egybe és forrott szerves egésszé. Az ő intimitása melegségében oldódik föl művészetének sokrétűsége, mely különben a monumentalitást kereste. Színei és formái, tárgyainak keresetlen esetlegességei egy bizonyos fokig majdnem érdektelenül személyes vonatkozásokkal függnek össze: szobája gyér, mondhatni sivár bútorzatával, konyhája filléres cserepeivel, melyeknek olcsó patináját a valőr éber latolgatásával tanulmányozta. A szemléletnek ez az igénytelennek tetsző objektumokba való elmerülése, meg-megújuló ismétléseivel, célzatosságról győz meg: arról, hogy a művész anyagfelfogásával a természet egy újabb változatát kereste.

Nagy Balogh János művészete számára a valóság volt, minden naturalizmus vagy verizmus dacára. Nem művészete eklekticizmusában, de puritán érzése csalhatatlanágában húzott a természet felé. A kézírása teljességgel önös, egyéni; úgy kalapálta, simította össze magának ezt a faktúrát, mint a legjobbak a régiek közül. Ha szó lehet kapcsolatról, mellyel művészete találkozik, úgy a barbizoniak közül Millet, a hollandusok közül Rembrandt ötlenek eszünkbe. A kapcsolat azonban sohasem a csinálása módjára, a festése szövetére vonatkozik, mint inkább spirituális vonatkozásban jelent nála találkozást. Millet-t illetőleg szembeötlő a rokonság, mert éppen tárgyában, kompozíciója elrendezésében idézi föl a barbizoni szent festői szellemét. Itt még színeiben is: az aranyzó sárga, az opalizáló zöld és az azúrba olvadó rózsaszín ködében éri el a nagy barbizoni palettáját. Mindez azonban inkább esetlegesség, mint tudatos mérlegelés kérdése nála. Millet kecsessége, bájossága nélkül, - a Nagy Balogh János dolgozó parasztjai, a lomha mozgás darabos, majdnem daumier-i groteszk sziluettben válnak el a millet-i atmoszféra színeitől. Ezek a sziluettek, ezek a mozgások, a rögnek ez az illata a sajátja. Rajzai magyarázzák ezt különösen, azok a rajzai, melyek a színeket és formákat, tehát a megelevenítés egészét jelentik az ő följegyzéseiben.

Színei: az ezüstnek a fehérig, a bitümnek a feketéig való mérhetetlen változata, az ezüst, a szürke, velasquez-i jelentőset nyer nála; a sárgától a bitümig Rembrandt mélysége érzik. A kezelése príma: rögtön egymás mellé helyezi a színeket a formák jelentésében, anélkül, hogy összemosná azokat. Biztos, lapidáris a közlése. Néhol, közvetlenségében, meglepően újszerű a formák kidomborításában. A legmerészebb kéznyomokat írja le, néha minden szándékosság nélkül, az impresszionizmus eszközeivel, hogy egy formát és színt egyszerre fejezzen ki. Ez a törekvése különben is lényeges. Ebben hasonul a régiekhez, akik nem tudtak és nem akarnak absztrahálni sem a formáktól, sem a színektől, hanem mindkettővel a plasztikát fejezték ki.

Ilyen egységbe, színbe és formába olvadnak képei; a mindenből, a levegőből sűrűsödött, préselődött össze itt valami, ami egy adott formában éppen egy kemény homlokot, egy előreugró nehéz orrot, duzzadó ajkakat, húsos, majdnem lomha állkapcsot ábrázol, sok variációban, mindég a Nagy Balogh János önarcképét. Evvel nem tudott betelni. A pszichológiai kényszer, mellyel önmagát fürkészte, lenyűgözően parancsoló lehetett saját magának is. Terhes fejkorona meredezik ki a képből, az orr és a homlok találkozásánál, az árnyékba ültetve, a szem gyémántja ködlik. Nem dacos, nem gőgös, nem engesztelő ez a tekintet, és mégis, mintha mindebből sugározna valamit. Mintha a szigorúság, mely fátyolként uralkodik az egészen, a rendre, az egységre függesztené szemét.

Mi is odanézünk.
 
ˇ

Egy óriásnak a lépteit halljuk. Érezzük, őt magát még nem látjuk. A nyom, melyet lépteivel leír, grandiózus körvonalat láttat. Azt mondhatnám, művészete a művészeknek szóló művészet, majdnem kizárólagosan. Minden képében külön skálát üt meg. Érezzük, külön-külön, a nagy áriát, de az egész, a betetőzés elmarad. Egy-egy önarcképében, mellékesen, remekművet ad a maga eszközeivel; de nem menti át, más, egyéb közléseire a már egyszer kifejezett szín- és forma-remeket: más, újabb egység felé mutat. Ez a szakadozottság, a keresésnek ez a folyton ismétlődő visszatérése kíséri végig egész munkásságát. Nem a keresők közé tartozott a szónak mai értelmében; egész lényével, festői ösztöne minden ízével tradíciót hordott magában. Stílusa, mely felé törekedett, sokkal mélyebb, sokkal átfogóbb volt, semhogy élete delére ki tudta volna azt alakítani.

Ha a Nagy Balogh János művészetét összevetem, a 19. század művészetét jellemző klasszikusnak, Cézannenak stílusával, lehetetlen, hogy bizonyos vonatkozásban az analógiát meg ne állapítsam. Cézanne t. i. mélyen a tradíciókban gyökerezett; nemcsak a rokon szellemű Grecoban, de a tőle kerekdedség tekintetében távol álló Le Nain-ben is. Ilyes kapcsolat fűzi Nagy Baloghot Millet kompozícióihoz, melyekhez az ő munkái úgy viszonylanak, mint Cézanne stílusa Le Nain és Greco modorához. Nagy Balogh azonban a forma tekintetében következetes marad a tradícióhoz; nem bontja föl formáit egy újabb festői nyelv kialakítására, sőt, szinte akadémikusan hű marad tradíciója ideáljaihoz. Formái a nagyításnak azt a mértékét mutatják, amelyek Rembrandtot, Frans Halsot és általában a hollandusokat jellemzik. Művészetének különben minden oldala a hollandusok felé mutat, anélkül, hogy iskolásnak volna mondható. Az élete is, amely akaratlanul ehhez a puritán stílushoz tartozott, nála összefüggően, szervesen egészíti ki művészete sajátosságait.

*

Művészete csupa kézenfekvő egyszerűség, éppen ez teszi problematikussá jelentőségét. Csendéletei, intérieurjei vagy tájképei a közömbösségig személyes vonatkozásúak. Egy-egy konyhaasztal, minden esetleges tartozékával, bögrékkel, tányérokkal, edényekkel megrakottan domborodik ki a kép felületéről; látszólag nincs szó itt kompozícióról, különösebb festői vallomásról; de ez a szigorú, személyes vallomás hozzátartozik egyéb, fontosabb mondanivalójához. Az itt szereplő fehérek, kékek, sárgák és pirosak föllelhetők önarcképeiben, ahol lényeges festői hangsúlyt kapnak. Ha csendéleteiben a laboráns kísérletező kedve nyilatkozik meg, önarcképeiben fölényes öntudatot árul el, szinte akarata ellenére. Ide csúcsosodik ki, önarcképeire, minden erőgyűjtése; önarcképeiben reprezentálja szuggesztív erővel kivételes művészi öntudatát és azt a mértéket, melyet hivatottságával el kellett volna érnie.

Ma már megmérhetjük értékeit: ez nehéz probléma éppen az ő munkásságával szemben, akiről a nyilvánosság élete végéig nem vett tudomást. Igaz, hogy külön érdemeihez tartozik az, hogy kerülte, megakadályozta a szereplést. "Összpontosítanom kell eddigi eredményeimet, hogy a stílust, melyet keresek, kifejezhessem; addig pedig nem léphetek a nyilvánosság elé." A felelősségérzet kérlelhetetlen meggyőződésével mondta ezt, mint aki hivatottsága tudatában, lénye és akarata végzetszerű megnyilvánulásaiban mást nem tehet.

Megérzései beteljesedtek. Élete, mely paraszti életsors módjára tölt el, e várost falunak tudta és taposta: művészete is e tudatában gyökerezett. Munkássága, mely kevés töredék híján kuckója zugaiban várja föltámadását, bizonyára rövid időn belül valóra váltja azoknak hitét, kik az egyszerű életű Nagy Balogh János művészetének Magyarország művészettörténetében külön fejezetet jövendöltek.