Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám
A keselyű az életem unalma,
A torka ásít, hogy mindjárt befal ma,
Nem is csodálnám, ha örvénybe csalna.
Miért dalolod a halál danáit -
Ki nehezül vállamra, mint a gránit?
Felugrom és úgy meredek előre,
Bronz-színű kis zekét visel a dőre,
Gyémántos álom az övén a tőre,
Lázálom? Honnan? Úgy beszél amint mi,
A szavait hűsen tagolva hinti:
«Nem ismersz? Most jöttem a Sziriuszból
Kit földi csókotok a bűnre unszol.
Add nékem! Elloptátok irigyen!
Mert megparancsolták nekem, igyen.»
Mit mondasz? Őrült vagy, szegény barátom?
A rés előtt a karomat kitárom.
«Horzhatsz zsinórt, reteszt és lakatot,
És az, akit megérintek, halott!»
Benéztem a szemének bús fagyába,
Kigyózna hátra, mélyen az agyába.
Ha még tovább nézem, ez lesz a végső
S hallom szavát, mely egyre árad és nő.
Reám hajol. Szivemnek vére sem
S hallom szavát, dalolni csendesen:
«Hogy lányod elhivom, az néki oly jó,
Borzongsz? Figyelj hát a szavamra, golyhó:
A föld csömörletes pöcegödör,
Semmitse ér, csak kínoz és gyötör.
Az élet: az jaj és baj, össze-vissza.
Innen, hol a száj könnyek nedvét issza.
Szavunkra jajgatásotok felel,
Nyújtjátok esdve az éterbe, fel.»
Hallgattam. Hallgatott. A rengetegben
S arcába nézni most sehogyse mertem.
Tovább beszél s a szava borzalom,
És beledermedt az egész valóm:
«Nem értek a vadállatoknál többet,
A kapzsiság a szívetekbe töpped.
Csak hatalom kell nektek és elég,
S a gazdagé a fény, a nőcseléd.
E posványban serdüljön fel az árva?
Engedj! megyek! szobácskájába vár ma!»
Tovább lökött, megadtam így magam,
Én, lenge árny, követtem hangtalan.
Az anyja szendergett már lanyha-tompa,
Csendesdeden folyt vérének biborja.
Gyürt ágyikóján könnyű, halovány
Rózsás angyalka védi tétován.
A lány piheg. Ocsúdik és repes még.
A legpirinkóbb, édes, drága Fenség.
Talán biz az apjának integet?
A fényruhás és furcsa Herceget.
Keccsel hajol előtte meg a kincsem,
Mellére fogja és egy szava sincsen.
A lányomat! Rám néz az idegen,
Nem - nem lehet - s elernyed idegem.
A kardomat! És hörgök, lázba fújva.
Ráugrom - és lehullok róla újra.
Agyam a téboly fogja, mint a pánt,
Hiú a kérés, a harc egyaránt.
Az összes alvókat fölkiabálom,
Megmentem őt, bár jönne a halálom.
De csöndesen halad a vad titán,
Az anya alszik s álma lágy, vidám.
Soká feküdtem eszmélettelen,
És kinyitottam tágra a szemem.
Az ablaknál vigyázok elborultan.
És messze fény remeg a Sziriuszban.
A lelkemen borzalmas nehezék,
Tán megtalálom az erdőbe még.
Lihegve járok a hegyoldalon, jaj
Két halvány márvány-szfinksz, befedve lombbal.
Két tujafa, az ága enyhe, lágy,
Haptákban áll mindkettő, égbe vágy.
Körötte törpe korlát, sűrű fenyves
Hogy erre még a kósza szél se repdes.
Itten virrasztottam sok éjszakát,
És sok mulasztásért ér itt a vád.
A cipruson, szfinkszen tejszínű pára,
Mit enyhít a bokor s a cserje fájva.
Egy furcsa fickó ül merengve lent,
Ki vagy te? kérdem, mért e néma csend?
Ő vigyorog: «Ha tudni vágyol éppen,
A csillagok közt loholok a téren.»
Csillagsürgönyhordó vagy, csakugyan?
A Sziriuszba! Mint a szél suhan.
«Csitt, monseigneur! A nyelved jaj de vagdal.
Sok dolgom addig, várj sorodra, halkal.
Az Óvatosság Csillagát veszem,
S más csillagokat az éterbe fenn.
Ha várni tudsz s kissé lehülni főkép,
S a Sziriuszra is kerül idő még.
De megfogadd, vidéki, jó alak,
S nem orrolsz, hogyha csillapítalak.»
Megigértem, hogy enyhítem e fürge,
Nem sürgetem, ha száguldunk az ürbe.
Máris repültünk, büszkén szabadon,
Melynek körképét ím alább adom.
Zsákokba varrva lógtak itt a lengő
S himbálta őket a langy, könnyű szellő.
A szájokon tiltó ujjuk remeg:
Csupa farsangi tréfa e berek.
Itt csüngött Moltke is, e kajla körbe.
Máskép elveszti a versenyt, letörve.
E csüngés nékem únt és buta koszt,
És vágytam innen más világba most.
A vezetőmet hajszolni se kellett,
Hol a fogak közt locsi-fecsi nyelvek.
Egy szög veri keresztül sorra mind,
Hallgatnak hebehurgya társaink.
Szívük tele méreggel és keservvel,
És ajkukon egy árva szócska sem kel.
Titokszegők e furcsa kóficok,
S a szárnya indul, rebben és riog.
Egy-kettő célhoz érkezünk el, itt fenn
Hol házak állanak, egyforma stilben.
Mindegyik házban egy emberke ül,
S az arcukon közöny, kelletlenül.
Az estbe néztek, búsan és virrasztón,
Elégedettség ült mindegyik arcon,
Szívükbe nincsen érzés, puszta holt,
Még egy kis ábránd szózata se volt.
Tovább repültünk nyüzsgő csillagokban,
Mely hűs tavaszban fürdőzött nyugodtan.
Gót bronz székekbe, melyeknek furán
Sok, végtelen sok kedves, ifju lány.
Halottak voltak. A lágy ajak-íven
S egy elnyomott sóhajtás sír a szíven.
Hajukra lágy mák-koszorú esett,
Csókon merengenek az édesek.
Itt látom a leányt, pünkösdi rózsa,
Koporsójába porladoz azóta.
Mint régen úgy szendergett, álmodón
Érette égtem hajdan, lázkohón.
A homlokát az álomnál puhábban
S a karja átfog és karjába vágy van.
Lassan hanyatlott a pillája le,
Élettelen volt, bús, mint eleve.
Részvéttelen ösztönzött a kisérőm;
S továbbmegyünk az útunkon, sötétlőn.
A mélybe hullunk, hattyúk, vadludak
Hiéna-csillag most felénk mutat.
És a szelid ludak lármája földöng
Ez volt legelső testvéri köszöntőnk.
Hallják a hívást. Tombolás, üröm.
S átok süvölt, alig-alig türöm.
A pára burka oszlik, szerteválva
Egy járda sok-sok apró utcalángja.
Aztán előttünk egy nagyváros áll.
Csap fel reánk kietlen és kopár.
Az új képet mostan szemlélhetem csak,
A vérem elsápad, szegény szívem vak.
El innen, az iszony már átölel!
El innen, el, e szörnyű völgyből, el!
A zaj után csönd dermed észrevétlen,
Poggfred remeg fel csöndes pára-fényben.
A régi mentsvár, édes és örök,
Kezét tördelve sír és könyörög.
Látom haját lobogni szomorúan,
Hallom a hangját, melybe szörnyű bú van.
A vad gomolyból vezetőm kivált,
Szállunk, elhagyva a sebes sirályt.
Csodálatos csillagvilágok ingnak,
Tűzzel sodorva kóbor útjainkat.
Itten megállunk most egy percre még.
Remeg, ki jó volt, jámbor és derék.
Gyermekdeden szolgáltak a szegények,
Szivükbe tiszta, bölcs, nemes hit éledt.
Egymásba bámul álmatag szemök,
Akárcsak egy-egy drága nő előtt.
«Have, pia anima» lelkük álma.
És szürke eső hulldogál szitálva.
Az ember itt mind oly sötét, komoly,
Öröm, vidorság nincs sehol, sehol.
A homlokuk a bánatuktól pompás,
Elmult a jaj, a baj, a földi rontás.
Aztán továbbmegyünk egykedvűleg.
Ó, a sivár és podvás lelkűek.
Sör, politika, kártya. Mit se tisztel
S csupán a bárgyunak jut erre díszhely.
Új csillag, rajta egy új égi had:
A bajvivások és tusák miatt.
Tört szárnyaikkal hulltak le a szentek
Mert utjuk állták aljas regimentek.
Hogy ismerem nemes panasztokat!
S megölt a csürhe, mely komisz, rohadt.
Isten szolgái, akik jót akartok,
És tiszta lángokat gyújt ez a csarnok.
Itt nem gyötör már többé semmi rosz,
Járuljatok az ég kapuihoz!
A napotok dereng az éjbe, részeg
Tán visszaadja lányom e szent fészek.
Megérkezünk. Elámít a csoda,
Ilyet a földön nem láttam soha.
A dombokon szivárvány-iv remeg fel
Imádatos, nyájas mosoly-szemekkel
A kisleányom. Jobbra-balra dől
Hogy fölnevelte e lágy anya-öl!
Csodálatos nép megy a réten által,
Beláthatatlanul sok-sok virággal.
Néztem lányom szemébe, bús fagyába,
Kigyózna vissza mélyen, az agyába.
Ha még továbbnézem, ez lesz a végső
A rém hiába acsarog fel és nő.
Az orrszarvúra ugrom! Végtelen
A tenger! A hercegnő! Jaj nekem --
-----------------------------------------
Felébredek, a langyos kályha öblét
S a szörnyű álmokat vadul ütöm szét.
Halotti csönd. Kapirgál egy egér,
Bolond lázálom, egy batkát se ér.
Felugrom a székemből, és sóhajtok,
Az anya alszik, bámulom az alvót:
És karja közt ott szendereg a gyermek.