Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám

Boda József: Sötétség

Bozontos koponyám mellemre csuklik leszegetten,
Földhöz bakolt a csupa-jaj, szánom-bánom,
ki lendűlni, repűlni termettem.

Szemem a delelő nap pörkölte ki vakká.
Fülem süketre sírja mély-szavú bánat.
Nagy horgadásom kétség csépeli beteg szavakká.

Pedig épűl lettem és célossá róttak
fájdalmak, sebek, vérhullások,
tettre izgatónak, nagy kiáltó szónak.

Szélbeharsogni meg se feszített igazságot.
Teremtő hittel élő Istent semmiből kivájni
lendültem, de valaki elibém vágott.

S amint rimává köpte szűz álmom az érdek,
az új zsoltár átokká veteműlt a számon.
(Siket ég, siket föld, siket emberek, ki ért meg?)

A szenvedés miértje kit mar ki egy fekéllyé?
Látom vonúlni népsorok enyésző útján a fajtám.
Ki érzi: élni nem puszta szeszély-é?

Kinek hazudik hite még igazat?
Ki tesz, művel jövőbe - nevető szemmel?
Ki fúr, ki farag, ki vet, ki arat?

Aggódó gondolat virraszt-e, tud-e még
csalogatni, hívni, elesett, eltiport népet?
- Vagy a céltalan fény a mécsnek is elég?

Dob-e ki új sarjat csak örömre fejlő,
meddő álmú méhe esett magyarságnak?
Keményre duzzad-é a tejtelen emlő?

Anyát szemel-é a férfiszem a nőben?
Apát-é az asszony az ölelgetőben,
kétség és kín között százszor is termően?

Lekopik-e egyszer szívünkről az érdek?
Tetté vált akarat pezsdűl-e a kézben?
Nem aszik-e vénné már a polyásféreg?

S van-e célja: lenni, élni, tenni, marni,
lopva tovacsúszni, sarokkal tiporni
forrongó lelket közönnyel takarni?

Árva Don Quixotte-ok, a mi szívünk vére
nem meddő hullás-e; hasztalan pazarlás?
Tán kész az ítélet? A nagy pörnek vége?

Éltünk ezer évet; adódik-e holnap?
Szennyben, gyűlölségben, véres ököl láttán
ki tébolyodott, ki egyre latolgat?

Mit? Hol? Hogyan? Vaktán előre? Fontolóra?
---------------------------------------------------------
Éj van - és csönd - és rémület a csöndben...
- ...Várjunk az első kakasszóra?

Megállt a falon az óra!

Budapest, 1919 július 17.