Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A két fivér
Épp úgy esett előző nap és éjjel is. Olyankor nem volt elég az ároklakóknak a szolgálatban átázott ruha, mely vacogtatta, útáltatta s súlyával húzta őket, még a cavernában is ömlött a víz rájuk fölülről, alulról. Sőt ott csak akkor kezdett el igazában csurogni, mikor odakünn már elállt, a mészsziklákon később szivárogván át a talajvíz. Aznap pedig odakünn is hol elállt, hol megeredt újra egész nap s a felhők undok, mocskos rongyokként lógtak siralmasan a tájék fölött. A szél minden erejéből cibálta, seperte, kotorta őket, dohogva, sírva mérgében, mint valami kétségbeesett szolga, ki nem megy semmire a takarítással.
A hűléses, csúzos betegek már kettősrendekben bicegtek, nyögdécseltek s köhécseltek alá a segélyhelyre az árkokból. A báty szakaszában is alig volt már ember szolgálatra. Már minden három órában rájok került az őrökre a szolgálat két órája. El volt mindenki csigázva s keseredve. Legfőbb ideje volt már a létszám kiegészítésnek a menetzászlóaljból s vártak is rá eléggé.
A báty is állt már jó nehányszor aznap, mikor estefelé újra fölvezették az őrhelyre. Az őrhelyre, mi épp ott volt a századja végén, oly helyütt, hol az árok egy nagyot kanyarodott föl a hegynek, aztán újra alá.
E kanyarodó képezte félkör közepetáján ugyanis egy óriás, köralakú s meredek mélyület volt. Akár egy roppant kút. Egy dolina, mint hívják. S ennek neve galamb-dolina volt, mivel oldalfalaiban vadgalambok fészkeltek, egyetlen élők az emberek és élősdiek, a tetvek, patkányok, egereken kívül, ez elátkozott kövek között. Galambok, a béke, szeretet, a ragaszkodás madarai! Ott szállongtak néha e szörnyű dombok fölött, ha csönd volt s biztos menedékeikből a legádázabb pergőtüzek sem riasztották el őket. Ó, soknak tanúi voltak már ezek a szelíd szárnyasok! Mikor a szürke sziklákon éppúgy rikítottak a vértócsák, akár az ő hamvas tollaikból piros csőrük és lábacskáik.
Nos, e kör alakú szakadék dróttal volt körítve, hogy arra járók bele ne zuhanjanak. Persze a drótot sokhelyt szétszórták az ágyúlövedékek, aknarobbanások. De hisz a századokbeli bakák úgy ismertek már minden követ a környéken, kellett is nekik a drót. Ha meg olasz bukik bele a dolinába, hát csak inkább ma, mint holnap, - gondolták a bakák, kiknek kötelessége lett volna a drót hiányait pótlani.
Pedig a bakaság mindig ott ment el a meredély mellett az egyik századból a másikba s természetesen éppen nem világos nappal, az olaszok szemeláttára, a szabad hegyoldalon, hanem szürkületben, ködben vagy sötétben, kimászva az árokból, hogy megtakarítsák az abban való végig bukdácsolást a kanyarodón, vagyis a félkör helyett, annak átmérőjén vágva át. Az árokból való kikapaszkodó pedig épp ott volt a sarkon, ahol az őr állt. Ezúttal a bátya.
Ezúttal a bátya, akinek, mintha valóban igaza lett volna ezúttal is, szerencséje felől. Mert még félórája sem állhatott az őrhelyen, mikor egyszerre, a szürkület hamujából az éjszaka korma lett körüle. Mintha a levegő, óriás hályogos szemként, egyszerre végleg elvesztette volna világát. És abban a szemhunyásban rettentő zápor szakadt alá. Akkora váratlan s veszett rugaszkodással zuhant le az égből, hogy minden emberi tapasztalat s észszerűség azt hihette, hogy amily bolondul jött, éppoly gyorsan fog elállni.
Csakhogy ez tévedés volt. Szakadt, szakadt, szakadatlan s egyöntetűen szakadt, szakadt. A báty nem látott orráig sem, sőt ha fülébe ordítanak sem hallja a zuhogástól, mi úgy paskolta sisakját és celtjét, mint a kaszárnya henyéit lasnakolják el pokrócokkal. Vagyis, ha az olaszok odaátrúl, talán a báty fejére lépve ugornak be az árokba, meg sem érzi. Minek is állt ott ilyenkor az őr?
Nos, volt is a bátynak, mozdulatlan gubbaszkodva, gondja a hadászat kérdéseire, olaszostul, mindenestül! Az öcs járt eszében a bátynak, ki talán már valahol mögötte törtet a dombokon át, feléje, ebben az ítéletben s még baja esik gyámoltalan újonc létére s zsebében az órával. Az órával, min valóban, mintha bűvölet volna rajta, hogy utoljára még összefog ellene földön, égen, minden.
Hanem egy idő múltán, bárha az özön nem szűnt meg, csillapulni mégis csillapult valamit. Egyenletes zúgásának most már a szél is segített s egy-egy dühös roham után pillanat hosszat el-elakadt a zápor, mintha kiszusszantva magát, új lélegzetet venne az új száguldáshoz. Az árokban a báty mögött patakzott már az áradat, amint az a kanyarodó kövein alásodródott s csobogása éppúgy segített növelni a csapzás zűrzavarát, mint ostorok szüntelen suhogása közé új ostorok szüntelen pattogása vegyül.
Egyszer mégis úgy rémlett a bátynak: mögötte emberbukdácsolás s lárma tart fölfelé az árokban.
- Héhé! - hallotta most már egészen mellette. - Itt az őr?
- Itt! - felelt a báty. - Kicsodák vagytok?
- Dróttal jövünk a 13-ik századhoz. Azt mondták, itt kell valahol kimászni az árokból. Te vagy az utolsó őr a 12-ik századtól?
- Igen! - felelt a báty. - Mondjátok, nem a menetzászlóaljból valók vagytok?
- De abból! - válaszoltak.
- Abból? - izgult föl a báty. - Mondjátok, nem ismertek egy Borota István nevűt, az öcsémet?
- Nem! - válaszoltak. De egyikük mégis kérdezte aztán. - Hogy? Borota Stefán? De igen, velem van, a második szakaszban, de az magyar.
- Az, az! magyar! nem jön veletek? - faggatózott egészen hátrafordulva a báty.
- Nem! őtet nem láttam! - válaszolt az iménti hang a sötétből.
- Hát azt nem tudod, hogy kérte-é, hogy a 12-ikhez osztsák? Akkor azokkal jön! - tette hozzá megnyugtatólag magának hangosan.
- De tudom, de nem engedték meg. Azok, már fenn is vannak. Mert mi lenn maradunk, csak a drótot hozzuk s visszamegyünk, - tudósította a hang a bátyát.
Akik azonban hátul voltak, zúgolódni kezdtek, hogy az esőben s a terüvel az árokban tartja őket a beszélgetés, kitérniök egymásnak nem lehetvén a szűk sziklafalak közt. És a menet előre nyomakodva, eltuszkolta a bátytól az öccsét ismerő hang a többivel.
A báty dühös volt, hogy bizonytalanban maradt. De a drótszállítókból, az első csoport után egyre újak jöttek, kik a zavarban s éjben lemaradtak a vezetőtől s társaiktól. És a bátynak még több alkalma is lett végigcsinálni velök az iménti párbeszéd mását. Megint akadt köztük, aki tudott öccséről többet-kevesebbet. De hogy az öcs följött volna, akár a drótcipelőkkel, akár a századokhoz osztottakkal, arra mindenik tagadólag, vagy nem tudommal válaszolt. Sőt egyik odanyilatkozott, hogy jött, de visszatért.
Szóval az öcs, ma már nem érkezik meg! Istenem! a bátynak volt szíve csalódás bosszúságára, ahelyett, hogy örült volna, hogy öccsének nem kellett kiállania a zivatart. Azért mégis újra kezdte minden csapatnál a tudakozást.
Már egyesek is, meg kettő-három együtt is törtetett föl a dróttal. Gyengébbek, öregebbek, elszakadva társaiktól s elfulladt, kimerült, kétségbeesett hangokon kérdezték az utat, a kimászót, a 13-ik századhoz.
Hanem a báty már nem kérdezősködött többé. Kedélye, minek addig is csak a hallomások izgultsága adott valami lelket, a csalódáson, hogy az öcs s az óra nem jön, visszaernyedt vigasztalan fásultságba. Tagjait átjárta s vacogtatta a csuromvíz ruha, meg a szél s már környékezni kezdték a kimerültség szédületei. A szolgálat két órája is a végtelenbe nyúlónak tűnt már, de megadó kábulat nyomta. Nem bántotta már zúgolódhatnék sem. Nem bánta már sem öccsét, még az órát sem. Nem volt már más vágya, csak vackára. Hát ilyenkor áros lesz a szó.
De nem is jött már többé fölfelé az árkon senki. Csak egyszer még, nagyon későre a többi után, egy. Ez is a kikapaszkodót akarta tudni.
- Itt van?
- Itt! - mordult oda a báty s tovább gunnyasztott, félig már álomban, dermedt ürességgel lelkében, mibe néha rossz, fakó káprázatok vetültek a valóból, hangtöredékekkel s a sanyargatottság föl-fölsajgó érzeteivel, mik lomhán s tétován ténferegtek érzékein, akár egy romlandó álldogáló óra mutatói.
A későn-jött pedig, még ott állt egy darabig a báty mögött az árokban. Talán nem bírt már tovább vánszorogni. Hisz hangja, mivel imént a bátyát kérdezte, oly koszlottan s vékonyan vergődött elő torkából, mint egy agyonkínzott, irgalmat vinnyogó ebé. Talán nagyon öreg lehetett, vagy nagyon fiatal. Talán hangja hallatára, mozdult valami a báty szívében, miként roskadottak iránt kiveszhetetlen a szánalom az emberből az ember, sorsosból a sorsos, testvérből a testvér iránt, még saját kínok bénultságán át is. Talán mondani akart a báty neki legalább annyit: vigyázz testvér a galambok szakadékára! Vigyázz testvérem az ínségben!
De a későn-jött már tovatámolygott s a báty feltápászkodó jószándéka visszarogyott kietlen lankadásba.
Akkorra már a zápor elállt s a zuhogó sötétségre fekete csönd lett. Egyszerre a báty furcsa csattogást hallott a levegőben, éppolyat, mintha kendőket ráznának s úgy tetszett közvetlen a feje fölött. Denevér lehetett? Vagy inkább a galambokat verte föl valami a szakadékból s azok röpködtek vakon, nem találva vissza fészkükre.
Nos, úgy történt. A báty sohsem kapta meg az órát, mert az öcs belezuhant a galambok szakadékába.