Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám · / · FIGYELŐ
Hogy a további mondanivalók átlászóbbak legyenek, állapítsuk meg azt a két kardinális tévedést, amelyik ezt a pompás kiállítású munkát terheli. Krisztina sorsa nem Krisztina sorsa, hanem Rudolf sorsa, azután meg Krisztina sorsa nem regény, hanem fantasztikusan érdekes riportok sorozata. A munkában itt-ott elszórtan felbukkanó lélektan Rudolf hányódásait illuminálja, az egész eseménycsoportnak a szerelmében csalódott Rudolf mesterien megírt halála vet véget: egészen nyilvánvaló, hogy ennek a történetnek nem a Krisztina hitványsága, hanem Rudolf lelkének bágyadt, szomorú tisztasága az alaptónusa. Nem Rudolf életének eseményei játszanak bele Krisztina sorsába - Krisztinának nincs is sorsa, az ő számára minden úgy van jól, ahogy magától jön, - hanem a leány teljes moráltalansága keresztezi, teszi tönkre, roppantja össze a fiatalember terveit, álmait, életprogrammját. Ami pedig a másodikat illeti: evidens, hogy Nádas mindazt a rendkívül érdekes tapasztalattömeget, amelyet mint újságíró par excellence újságírói szemével meglátott, okvetlen és feltétlenül fel akarja vonúltatni a történet keretei között. A "Viktória" című fejezet a régebbi Budapest titkos szerelmi életének tüneményes rajza, "A vizsgaelőadás" komprimált színházi levegőből van kiformálva ha olvasod, hallod a selyem sziszegését és érzed a ylang-ylang illatát, a "Rudolf barátai" a régi bohémien visszaálmodása, "Az óriás báró" nem fog meghalni soha, "A Maria-Hetzgersdorfi american-barban" magad is szeretnéd képentörűlni a zongorázó tejeskocsist és meginni a téli álmából felriasztott pihent, öreg törkölyt (amit hogy Nádas miért nevez következetesen weintrebernek, még hozzá kis w-vel írva, arról még annyi fogalmam sincs, mint A harmincéves asszony fordítójának a francia nyelről), a "Lebujok" izzadságszagú az eredetiségtól, - hanem mindez úgy következik egymásra, mint a telefonhírmondó jelentései.
Sajnálatos, de nincs időm és módom a műkritika organikus életének minden mozzanatát figyelemmel kísérni, - a kritika nemcsak él, de új életeket is vált ki önmagából, - nem tudom, hogy a műkritika mai megállapodottsága mennyiben maximálta azt a súlyt, amellyel a művész egyénisége ránehezedhetik munkájának relatív értékére, mivel azonban igénytelen meggyőződésem szerint ez a súly szinte maga a pondus specificum: szólok pár szót magáról Nádas Sándorról is.
Nádas a mai magyar közélet legérdekesebb emberei közül való. Egyedül állt mindég egyedűl áll ma is és egészen bizonyosan egyedül fog állani mindvégig. Legegyénibb,...legérdekesebb,...az ilyesmi bizonyos kedvezőségekből, irigylésreméltó előnyösségekből látszik összetettnek, holott a valóságban rendkívül heterogén elemekből alakúl ki, sőt azok az alkatrészei, amelyek a közízlés, közmorál, szóval a közfelfogás szempontjából dícséretesek, szinte mintha kevésbé volnának képesek a javára munkálni, mint a másikak, amelyeket a közfelfogás kissé fanyarúl vesz tudomásul. Sietek azonban megmondani, hogy a közfelfogás, - amint ezt mindenki tudja, de senki sem vállalja még abban milliomodrésznyi töredékében sem, ami mint a köznek részét, őt illetné, - a közfelfogás tökéletlen és kicsinyes, főként pedig falánk: felfalja az egyéniséget, akármely elemekből alakúlt is ki az, legfeljebb annyi különbség, hogy az egyiket humorral körítve, a másikat meg mérges nyálban pácolva falja fel. Ha tudja. Ha pedig nem tudja, a savanyú-szőlő filozófiájával veri el a tulajdon étvágyát. Ezért nem kell megdöbbeni, ha az egyéniségek fürkészője közmorál és hasonló csiklandós szavakat is belekever a mondanivalóiba. Erőszakosság, arrogancia, prepotencia, - ilyesmi ma, a vad tülekedés közepette is olcsó, ha pedig a kedveseddel nyitott kocsin végighajtatsz az utcán, természetesen az kapja el tőled először a fejét, aki tíz perccel azelőtt úgy törte a házasságot, mint a konfizőr a mogyorót. Hanem maradjunk csak a prepotenciánál, a többi nem idevaló, viszont meg, mert ilyesmiről, Nádassal kapcsolatban, valóban lehet egy-két szót ejteni. Amit az is el fog hinni, aki csak látásból ismeri őt: Nádas arca a prepotencia élesen metszett szimboluma, fekete hajának csigái az akarás mirabile unguentumától fényesek, - Terentius lelke ezen a kenőcsügyön, nem az enyém, - hangjából nem a szférák ezüstös zenéje zendül elő és az eleganciája sem olvadékony, mint Monaszterlki árjegyzékének arszlánjaié. Eltekintve azonban attól, hogy az eféle megállapításokra többnyire apróbb irigységek ösztökélik az embert, Nádas valódi vagy látszólagos prepotenciája igazán nem tartozna ide, ha stigmája ott nem volna a Krisztina sorsán is. De ott van. Ott van a sorok, főként meg a fejezetek között is, amely utóbbi helyen azokat a hiátuszokat intézi el hanyag eleganciával, amelyeket félénkebb, vagy mondjuk csak így: lelkiismeretesebb írók gondosan feldolgozott gondolat-matériával szoktak kitölteni. És a mágnási hanyagságok, a tréfás annyi-baj-legyen-ek, amik közül itt van néhány: vaszerleitunkg, - orgazda (orvadász helyett), - ő legyen ma az operettzseni! - coblyot (ami sem kolió sem kébljat, hanem annyit jelent, hogy cobolyprémet), - aztán a leereszkedő humorkák: mintaférj, de minta érték nélkül, - akasztott emberrel találkoztak bár ennek humoros célzatát némi homály fedi), - a kutyának félig tehénarca volt, félig szamárfeje, születésekor az apja egészen jogosan gyanakodhatott. (Amivel be lehet bizonyítani, - amint Nádas mondja könyvének ötvenkettedik oldalán, - hogy mennyire fontos az író egyénisége. A humor szivárványszínét a gyengédség adja meg, a humor az életnek könyök-elintézéseivel szemben való ártatlanul-rafinált rezignáció, a humor tehát nem a bátraké és bajkeverőké, hanem a szelideke) - végül pedig az apodiktikus kijelentések: az íróknál rendesen egyformán beszélnek az emberek. Úgy beszélnek t.i., ahogy az író maga beszél. (Ha nem volna kétségtelen, hogy Nádas szorgalmasan olvas és készséggel vesz tudomásul minden processzust, azt kellene hinnem, hogy esténként még mindég Pekár Gyula vagy Drasche Lázár Alfréd műveit olvassa.)
De persze, a törhetetlen akarásnak éppen az a legelegánsabb sajátsága, hogy minél többször botlik, annál bizonyosabban eljut a céljához. Nádas is eljutott: ez a regény érdekes és fontos, mint ő maga. Megfigyelései, - kár, hogy oly szórványos megfigyelései - szűzien újak és meglepők, pár hasonlata frappáns, meglátásai tökéletesek, aminthogy a Nádas ezervillanású, kiváncsi kék szemével csak tökéletesen lehet meglátni valamit. Annyi egészen bizonyos, hogy magát, mert Krisztina sorsa után feltétlenül jönnie kell az újabb kötetnek, amelyiknek munkaideje alatt Nádas a szerkesztőt majd átküldi a mellékszobába, hogy az írót ne befolyásolja senki.