Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám · / · FIGYELŐ
Mikor tavaly tavasszal a Nyugat írói közül néhányan felolvasó-estet tartani Kolozsvárra érkeztünk, a vasútnál többbek között egy magas, erőteljes termetű, szép öreg úr várt bennünket nagy szívességgel, azon a hangon szólva hozzánk, amely az új ismeretséget azonnal meleg barátsággá teszi. Este aztán sok kérdésünkre velünk együtt kilépett a pódiumra is és fellolvasta néhány szép versét.
Jékey Aladár volt, régi kedves költőnk, aki valamikor igen kedvelt a közönség, megbecsült az irodalom, akit azután meglehetősen elfeledtek, ahogy minálunk igen hamar elfelejtenek mindenkit, aki félreáll a szereplés teréről. Jékey Aladár a hetvenes-nyolcvanas években virágzott mint költő. Csöndes, finom, bensőséggel teljes költészetében tiszta és nemes művészi és emberi kultúra volt, hangos pátosz és erőltetett gesztusok nélkül, mindenekfelett pedig nem más, mint a művész fentartás és fitogtatás nélküli őszintesége. Nem újító, nem feltűnő erejű szellem, azoknak a kisebb költőknek egyike, akik úgy állnak a genie és a közönség között, mint a két partot összekötő, finoman ívelt híd. Annak idején Vadnai lapjának, a "Fővárosi Lapok"-nak volt a kedvelt költője, s összegyűjtött verseinek 1891-ben kiadott kötete (Jékey Aladár költeményei címmel) nagy benyomást tett a közönségre. Előhangjának két verse sokáig muzsikált fülemben:
Egy szomorú réten szomorún arattam,
Aratás után is szomorú maradtam.
Aztán elhallgatott. Kolozsvárott hivatalának élt (telekkönyvi hivatalnok volt, legutóbb telekkönyvi igazgató), csak nagy néha olvasott fel egy-egy verset az Erdélyi Irodalmi Társaságban, Budapesten nem is igen tudtak már róla. Ő azonban lelkileg benne élt az irodalomban s figyelte jelenségeit. Elfogulatlanúl, a művész reagálni tudásával figyelte s ennek kell tulajdonítani, hogy mikor Ady feltünt, ő az elsők közt volt, akik felismerték jelentőségét. Az öreg poéta (Jékey 1846-ban született) és fiatal társa között előbb levelezés, később személyes érintkezés útján meleg baráti viszony keletkezett, az öreg úr teljesen felismerte és megértette Ady nagyságát, meghódolt neki s hódolatát, szeretetét egy-két szép, nemes zengésű versben is megírta. Adynak jól esett a régi generációk emberének ez a hódolota, annyival is inkább, mert kevés alkalma volt hozzászokni az öregebbek megértéséhez és jóakaratához. Jékey egy-két versét örömmel olvastuk a Nyugatban is: megtartotta a maga régi hangját és formáit s ezekkel üdvözölte más hangon s új formákban megszólaló ifjú pályatársait.
Az öreg Jékeynek alighanem a mi kolozsvári estélyünkön volt utolsó szereplése a nyilvánosság előtt. Csakhamar rá is rájött a szenvedések ideje: kedves Kolozsvárát megszállották ellenséges, durva idegenek, megkezdődött a magyarok kinzatása. Szenvedett-e és mennyit közvetlenül a románoktól, azt nem tudjuk, de hogy lelkileg nagyon megszenvedte Erdély katasztrófáját, az bizonyos, mert igaz magyar ember volt és igaz fia Erdélynek. Nem lehetetlen, hogy halálát is ez a szörnyűség siettette, amelyet át kellett élnie.
Még augusztusban halt meg, de halála híre csak hónapok múlva jutott Budapestre. Ha késve is, de le kell tennünk a kedves emlékezés egy szál virágát sírjára.