Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám · / · FIGYELŐ
Emlékezetembe idézem Simonyi Zsigmond vékony, hajlott alakját, amint az egyetemi előadó-asztal mellett ülve, ujjai az apró cédulákat rendezgetik. Azt hihette az ember, öröktől fogva görnyed ott ez a szelíd mosolyú, pápaszemes, szakállas jelenség, egyre légiesebbé váló figurájával már-már maga is elvont, kitapinthatatlan dimenziók lakójává szellemülve, mint életének drága, absztrakt szerelme, örök ideálja: a Mondattan. A homályos egyetemi termeket, a tudománynak ezeket a szürke öbleit váltakozva öntötték el s hagyták újra üresen a tanítványi érdeklődés mohó dagályai s gyors apályai, - Simonyi alig látszott felfigyelni a tompa zsivajra, mely a szemeszterek elején felzúg a zsúfolt padokról, hogy később ismét kongó csönddé részvétlenüljön. Híres polémiáinak hevessége már kihalt csendes mozdulataiból, fakuló, köhécselő hangjából, már nem volt meg benne az a sajátságos, szinte kihívó dacú mozgékonyság, mellyel fiatalabb egyetemi tanárok teszik elevenebbé az unalommal fenyegető nyelvészeti órákat, mikor az előadó-asztal mögött felmagasulva, félig katedra, félig ember-testű kentaurokként pattognak harcot és háborút egymás elméletei ellen. Az öregedő Simonyi már maga volt a tiszta és tökéletes Tudomány, személyéből és szavaiból áldott derű és harmónia áradt, a bejárt horizontok kincses bölcsessége és nyugalma. Ha élő nagy tudóst akartunk látni, az ő óráira látogattunk el.
A nyelvészetet a legszürkébb tudományok közé szokták számítani: akadt modern elmélet, mely még a tudomány-nevet is kész volt elvitatni az emberi szellem nyelvkutató munkásságától. Simonyi pályája egyik leggyönyörűbb cáfolata minden ilyenfajta elméletnek és vélekedésnek: Az ő lelke a Stanley-k és Nansen-ek lelkével rokon: titokzatos, ősi talányok rettenthetetlen kitartású megfejtője volt, s ha csodálatos munkásságához nem is ad kápráztató kíséretet a dzsungelek tigriszenéje s a jégmezők északi fénye, mégis a nagy utazók sorába tartozik ő, aki a nyelv ősrengetegében haladt biztos fejszecsapásokkal titokzatos Nílusok forrásai felé s évszázadok rideg jégmezői fölött kísérte az örök igazságok pólusai felé reszkető érzékeny delejtűt, az emberi lelket. Míg nyelvész-társai a Budenz örökét alakítgatták és tökéletesítgették, vagy a Wundt vívmányait nyergelték át elméleteikre, ő elsősorban mindig a maga nagy, eredeti koncepcióit mélyítgette, a népnyelv és nyelvemlékek anyagából hihetetlen gazdagságú adattárat gyűjtött s évtizedek gigászi munkájával építgette a hatalmas épületet, a nagy magyar Mondattant, mely egyszersmind a magyar Gondolatnak, a magyar Léleknek is monumentális székesházává emelkedett. Mert Simonyi a léleknek is búvárlója volt s az érzéseknek, a fantáziának, a faji sajátságoknak s egyetemes pszicológiai megnyilvánulásoknak is tettenérője a nyelvi alakulatokban. Órákon át foglalkozott a "képes" határozók vizuális mozzanataival, hogy mily különböző beállítású fantáziaműködés okozza a magyar és német vagy latin határozók vonzati viszonyait s heteken át boncolgatta az érzékeny és kényes magyar mondathangsúly keleties színességét, hogy mily sokféle furfanggal csúszik ez a hangsúly előre meg hátra, igekötőket metszve el idéiktől s árnyalatok változatosságát szivárványozva. A nak-nek-rag birtokvonzatainak problémáját, vagy a főnévi igenevek szerkezetének használatát magyarázva korok és lelkek mélyét nyitotta meg a figyelmes hallgató előtt s a Halotti Beszéd helyes olvasásával csodálatos közelségbe idézte hozzánk Jeruzsálemi Endre szögletes beszédű magyar lovagjait. Aki Simonyival járt, nemcsak adatokat szívott magába, hanem horizontjai is nyíltak, önmagát is mélyebben értette, magyarabbá és emberebbé nemesült.
S ez a nagy tudós abban is típusa egyik legkiválóbbja volt, hogy valamely csodálatos szeretetreméltóság áradt belőle. Aki sohasem is érintkezett vele az egyetemi tanszobákon kívül, annak is meleg szeretettel kellett csüggnie rajta. Az Anatole France Bonnard Sylvesteréhez volt hasonlatos, - magánéletének ismerete nélkül is ki kellett találni róla, hogy tudása hatalmas épületéhez az emberi jóság és gyermeki naivság kedves futórózsái tapadnak. Amint tudósi céduláihoz nyúlt, az is a nyájasság gesztusa volt s ahogy egy találó idézetet felolvasott, az is az élet örömeinek készséges megisztását hirdette szelíden felcsillanó szemeiből. Halálával azok is egy hű, meleg, jóságos barátot vesztettek el, akiknek kezei sohasem pihenhettek az ő finom, vékony ujjainak szorításában.