Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám

Prosper Mérimée elbeszélése: AZ ILLEI-I VÉNUSZ

'Ildwz hn d'egw, dan,driazcaihp

iozoutwzandretozwn.

DOUKIANOU FILOYEUDHS

A Canigou-hegység végső lejtőjén ereszkedtem le és noha a nap már lenyugodott, még meg tudtam különböztetni a síkon a kicsiny Ille városának házait, amelyek felé tartottam.

- Tudja, ugye - mondtam a katalánnak, ki előző nap óta vezetőmül szolgált - ugye tudja, hogy De Peyrehorade úr hol lakik?

- Ha tudom-e! - kiáltotta - úgy ismerem a házát, akár a magamét, ha olyan sötét nem volna, innen megmutatnám. Az a legszebbik háza Ille-nek...Pénzes ember ám. De Peyrehorade úr, és a fiát még magánál is gazdagabbal házasítja össze.

- Aztán nemsokára lesz az a házasság? - kérdeztem.

- Nemsokára! úgy lehet, már meg is rendelték a nászra a hegedűket. Még ma este, talán holnap, holnapután, bíz én nem tudom. Puygarrigban lesz, mert De Puygarrig kisasszonyt veszi feleségül az úrfi! Szép lesz bíz az!

Ajánlólevelet vittem Peyrehorade úrhoz P. barátomtól. Igen tanult és tizenhárom próbás régiség tudós az, - mondotta. Örömére szolgál, ha tíz mérföldnyi kerületben minden romot megmutathat. Reá számítva készültem hát szemre venni Ille környékét, melyet ókori és középkori emlékekben gazdagnak tudtam. A házasság melyről akkor beszéltek előttem először, minden tervemet megzavarta.

- Ünneprontó leszek - mondtam magamban. - Dehát várnak, P. bejelentette, most már be kell állítanom.

- Fogadok az úrral - mondta vezetőm, ahogy lenn voltunk már a síkon - fogadok egy szivarba, hogy kitalálom, mi járatban van Peyrerade úrnál?

- Nem nagyon nehéz azt kitalálni - feleltem, és egy szivart nyújtottam oda neki. - Ilyen késő órában, azután, hogy hat mérföldet gyalogolt az ember a Canigouban, a vacsora a fő dolog.

- Igen ám, de holnap? Fogadni mernék, hogy a bálvány kedvéért jön az úr Ille-be. Még akkor kitaláltam, mikor Serrabonában a szentek arcképét rajzolgatta.

- Bálvány! Miféle bálvány?

Izgatta kíváncsiságomat a szó.

- Micsoda? hát nem beszéltek róla Perpignanban, hogyan talált Peyrehorade úr a földben egy bálványt.

- Azt akarja mondani, hogy földből, hogy agyagból égetett szobrot?

- Nem én, hanem rézből valót, nehéz garasokat lehetne verni belőle, annyi rézből valót. Akkorát nyom mint egy templomharang. Jó elül találtuk a földben, egy olajfának a tövében.

- Aztán maga is ott volt mikor föltakarták?

- Ott ám, uram. Peyrehorade úr két hete annak, azt mondta nekünk, Jean Collnak, meg nekem, hogy ássunk ki tövestül egy vén olajfát, amelyik elfagyott tavaly, mert tetszik tudni, komisz egy esztendő volt az. Hát ahogy Jean Coll szívvel-lélekkel nekiesik a munkának, belevág a csákánnyal, egyszer csak azt hallom: bimm...mint amikor harangra üt valaki. Mi az? - mondok. Csak ásunk, egyre ásunk, egyszer csak egy fekete kéz látszik, olyan volt mint egy földből kikelt halott ember keze. Engem elfog a félelem. Megyek a gazdához, mondom neki: - Halottak vannak, gazduram, az olajfa alatt! El kell küldeni a plébánosért. - Miféle halottak? mondja. Avval jön és alighogy meglátja a kezet, elkiáltja magát: - Antik! antik! - Azt hitte volna az ember, hogy kincset talált. Avval neki a csákánnyal, a két kezével, hogy majd megszakadt belé és egymaga csaknem annyi munkát végzett, mint mi ketten.

- Aztán mit találtak?

- Egy nagy fekete asszonyszemélyt, övig mezítelen volt, tisztesség ne essék, és színig réz. Peyrehorade úr azt mondta, hogy a pogányok korából való bálvány ...Nagy Károly idejéből való!

- Ahá, tudom már...Valami szétdúlt zárdának a derék Szent Szüze.

- Hogy Szent Szűz volt! óh hogy is ne...Nyomban ráismertem volna, ha afféle jó Szent Szűz lett volna. Bálvány az, ha mondom, az ábrázatján meglátszik. Nagy fehér két szemével rámered az emberre...Azt hinné, hogy most mindjárt megveri a szemével. Lesüti a szemét, igen bizony, aki ránéz.

- Fehér a szeme? Akkor bizonyosan bronzba berakott szem lesz, talán valami római szobor.

- Római! abbizony. Peyrehorade úr is azt mondta, hogy római. Látom már, az úr is olyan tudós ember, mint ő.

- Aztán egybe van, jókarban?

- Nem hiányzik annak, uram, semmije. Még Louis Philipphenek annál a festett gipsz mellszobránál is szebb és készebb, amelyik a községházán van. De hiába, azért annak a bálványnak az ábrázata csak nem jut az eszembe. Gonosz a képe...de ő maga is az.

- Gonosz! Ugyan mi gonoszat tett kendnek?

- Nem éppen nekem, de majd meglátja. Négyen is nekifeküdtünk, hogy talpra állítsuk, még Peyrehorade úr is húzott a kötélen, pedig a jóemberben alig van több erő, mint egy jércében! Nagy kínnal lábra állítjuk. Fölveszek egy téglát, hogy alája tegyem, hát riccs-reccs! nem hanyatt fordul egész hosszában! Azt mondom: vigyázz! De nem elég gyorsan mondtam, mert Jean Coll-nak már nem jutott elég ideje ahhoz, hogy kihúzza a lábát,

- És megsérült?

- Szegény lába ketté tört, mint a szőlőkaró!...mikor ezt láttam, én bizony dühös lettem. Csákánnyal akartam beszakítani a bálvány fenekét, de Peyrehorade úr visszatartott. Pénzt adott Jean Coll-nak, de az még ma is az ágyat nyomja, pedig két hete, hogy megesett rajta, és az orvos azt mondja, hogy azon a lábán soha sem fog úgy járni, mint a másikon. Kár, mert a legjobb futónk volt és Peyrehorade úr fia után a legfürgébb labdajátékosunk. Búsult is miatta Alphonse de Peyrehorade, mert Coll volt a játékban a párja. Az volt ám a szép, amikor egymásnak visszaütögették a labdákat. Piff! paff! Soha földet nem értek.

Így értünk beszélgetve Ille-be, és nemsokára szemtől szembe voltam Peyrehorade úrral. Még java erejebeli és fürge, piros orrú, hajporos, kedélyes és csúfondáros képű kis öregember volt. Még minekelőtte P. levelét felbontotta volna, jól megrakott asztal elé ültetett és feleségének és fiának mint kiváló régiség tudóst mutatott be, ki Roussillont kirántja magát a feledségből, melyben a tudósok közömbössége hagyta.

Miközben jó étvággyal ettem - mert semmi sem fokozza jobban az étvágyat, mint a hegyek eleven levegője, szemügyre vettem házigazdáimat. Peyrehorade-ról már elmondtam egyet és mást, hozzá kell tennem, hogy maga az elevenség volt. Beszélt, evett, fölállott, a könyves szobájába futott, könyveket hozott belőle, metszeteket mutogatott, italt töltött poharamba, soha két percig nyugton nem volt. A feleségét, ki mint a legtöbb katalán asszony ha negyven éves elmúlt, kissé túlságosan kövér nő volt, igazi falusi asszonynak néztem, kit csupán háztartásának gondjai foglalkoztatnak. Noha a vacsora legalább hat emberre elég lett volna, kifutott a konyhára, galambot öletett, köleskását piríttatott, nem tudom hány befőttes üveget bontott. Szempillantás alatt el volt borítva az asztal tállal és palackkal, és én bizonyára gyomorrontásban halok meg, ha bár csak meg is ízlelem mindazt, amivel kínáltak. És minden tálra, amelyből nem kértem, újabb bocsánatkérések következtek. Attól tartottak, hogy igen rosszul érzem magam Ille-ben. Vidéken olyan bajos hozzáférni valamihez és a párizsiak olyan kényesek.

Szüleinek járása-kelése közepette Alphonse de Peyrehorade annyira sem mozdult meg, mint egy bálvány. Huszonhat éves, szép és szabályos, de kifejezéstelen arcú termetes fiatalember volt. Alakja és atlétai idomai teljesen igazolták fáradhatatlan labdajátékosi hírét, mellyel a környék nagyra volt. Akkor este, pontosan a "Divatújság" legfrissebb számának ábrája szerint, elegánsan kiöltözködött. Nekem azonban úgy tetszett, hogy kényelmetlenül van ruhájában, bársonygallérjában olyan merev volt, mint egy cövek és ha fordult, mindig egész testével tette. Vaskos és naptól barna keze, rövid körmei sajátságos ellentétben voltak ruhájával. Dandys kabátujjából kibújó földművesemberi kezek voltak. Egyébiránt, noha párizsi voltomért tetőtől talpig igen kíváncsian megnézett, az egész estén mindössze egyszer szólott hozzám, akkor is csak azért, hogy megkérdezze, hol vásároltam órám láncát.

- Úgy ám, -mondta Peyrehorade a vacsora vége felé - kedves vendégem, ön most az enyém, az én házamban van. Mostantól fogva el nem eresztem, amíg minden érdekes dolgunkat nem látta, a mi hegyeink között csak van. Meg kell ismernie a mi Roussillonunkat, és igazságot kell szolgáltatnia neki. Nem is sejti, mi mindent fogunk mi önnek megmutatni. Föníciai, kelta, római, arabus, bizánci emlékeket, eleitől végig mindent meg kell látnia. Mindenhová elviszem, egy tégla erejéig sem kegyelmezek!

Egy köhögőroham megállásra kényszerítette. A szünetet arra használtam, hogy megmondjam, mennyire kétségbe ejtene, ha családjának olyan fontos eseménye közben zavarnám. Ha kirándulásaimra, amelyekre készülök, szíves volna kitűnő tanácsaival ellátni, nem lenne szükséges elkísérésemmel fáradnia, én úgy is...

- Ah! a fiú házasságáról beszél! - kiáltott fel szavamba vágva. - Potomság! holnapután túl leszünk rajta. Velünk üli meg a nászt, családi körben, mert a fiam jövendőbelije gyászban van, meghalt egy nagynénje, akitől örökölt. Szó sincsen hát lakodalomról, bálról...Kár...táncolni láthatta volna katalán leányainkat...Szépek, s talán kedve támadt volna, hogy Alphonse példáját utánozza. Egyik házasságból - mondják - lesz a többi...Szombatra azután, hogy a fiatalok egybekeltek, szabad leszek és útnak indulunk. Bocsánatot kérek, hogy falusi násszal untatom. Párizsi embert, ki belefásult az ünnepélyekbe...és méghozzá tánctalan násszal! De legalább mennyasszonyt lát majd, menyasszonyt...és majd újságot mond róla...No de persze, ön komoly férfiú és az asszonyokra már rá sem néz. Annál különb mutogatni valóm is van. Majd mutatok én önnek valamit!...Pazar meglepetést tartogatok holnapra.

- Istenem! - mondtam - nehéz dolog kincset úgy őriznie házában az embernek, hogy hírét ne vegye a világ. Úgy hiszem, kitalálom, micsoda meglepetést készít számomra. De ha a szobráról van szó, akkor az a leírás, melyet kalauzom adott róla, csak arra való volt, hogy fölszítsa kíváncsiságomat és csodálkozásra annál alkalmasabbra tegyen.

- Ah! tehát beszélt önnek a bálványról, - mert annak hívják itt az én szép Venus Tur...no de semmit sem akarok mondani. Holnap meglátja fényes nappal és megmondja majd, igazam van-e abban, hogy remekműnek nézem. Igaz! soha jobbkor nem jöhetett volna! Föliratok vannak rajta, melyeket én, szegény tudatlan, a magam módja szerint magyarázok...de persze egy párizsi tudós!...Talán ki is neveti majd magyarázatomat...mert jelentést írtam róla...én úgy, ahogy itt lát...vidéki vén régiségbúvár aki vagyok, rávetettem magamat...Azt akarom, hogy a sajtó szűköljön belé...Ha lenne olyan szíves, hogy elolvassa és kijavítsa, talán reménykedhetném abban, ...Nagyon kíváncsi volnék például arra, hogyan fordítaná a talpazatnak ezt a föliratát: CAVE...No de egyenlőre semmit sem akarok kérdezni öntől! Majd holnap, holnap! Szó se essék ma a Vénuszról!

- Igazad van, Peyrehorade, - mondá a felesége - hagyd a bálványodat. Nem látod, hogy akadályozod az urat az evésben. Ugyan kérlek, Párizsban sokkal különb szobrokat látott a úr a tiednél. Tucatjával van a Tuileriákban, még bronzból való is.

- No lám, a vidék tudatlansága, a vidék szent tudatlansága! - szakította félbe Peyrehorade. - Egy csodálatos antik szobrot Coustou ízetlen alakjaihoz hasonlítani.

Comme avec irrévérence
Parle des dieux ma ménagčre!

- Tudja-e, hogy a feleségem azt akarta, hogy megolvasztassam a szobrot, azután harangot öntessek belőle a templomunk számára. Mert hát ő lenne a keresztanyja. Egy Myron kézből való remekművet, jó uram!

- Remekmű! remekmű! Szép dolog az, amit remekbe csinált! eltörte egy embernek a lábát!

- Látod ezt, asszony? - mondta határozott hangon Peyrehorade, azzal feléje tartotta tarka selyemharisnyába bújtatott lábát, - ha ezt a lábat törte volna el az én Vénuszom, azt se sajnálnám.

- Jó Isten! Hogyan mondhatsz ilyet, Peyrehorade! Szerencse, hogy emberünk jobban van...Így is rá se tudok nézni a szoborra, amelyik olyan szerencsétlenséget okoz. Szegény Jean Coll!

- Az is huncut - mondta nagyot nevetve Peyrehorade - aki azon panaszkodik, hogy Vénusz megsebezte.

Veneris nec praemia nôris.

- Ugyan kit nem sebzett meg Vénusz?

Alphonse úr, ki franciául jobban értett, mint latinul, csípett egyet a szemével, mint ki érti, miről van szó, azután rám nézett, mintha azt kérdezné: Hát kend, párizsi uram, érti-e?

A vacsora véget ért. Már egy órája abbahagytam az evést. Fáradt voltam és nem sikerült elrejtenem a sűrű ásítást, amely kiszabadult belőlem. Peyrehoradené vette észre elsőnek, és meg is jegyezte, hogy ideje volna aludni térni. Arra újabb mentegetődzések kezdődtek a gyatra éjjeli szállás miatt, amely reám várt. Bizony, úgy nem leszek, mint Párizsban. Vidéken olyan tökéletlenül él az ember! Elnézéssel kell lennie a roussilloniak iránt. Hiába tiltakoztam, hogy a hegyek közt kódorgás után a szalmazsupp is gyönyörűséges fekvőhely lenne, mindegyre arra kértek, hogy bocsássak meg nekik, szegény falusiaknak, ha nem olyan jól bánnak velem, mint ahogy szeretnék. Peyrehorade kíséretében végre fölmentem a nekem szánt szobába. A lépcső, melynek felső fokai fából valók voltak, közepén végződött egy folyosónak, melyre több szobának ajtaja nyílott.

- Jobbra itt - magyarázta házigazdám - ez a lakás, melyet a jövendőbeli Alphonsenénak szántam. Az ön szobája a folyosó túlsó végén van. Tetszik tudni - mondta olyan arccal, mely ravasznak akart látszani - tetszik tudni, az új házasokat el kell különíteni. Ön egyik végében lesz a háznak, ők a másikban.

Benyitottunk egy szépen bútorozott szobában, melyben az első tárgy, amiben szemem megakadt egy hét láb hosszú, hat láb széles és olyan magas ágy volt, hogy zsámolyon kellett fölkapaszkodni reá. Miután házigazdám megmutatta, merre van a csengő és megbizonyosodott arról, hogy teli a cukortartó, hogy a kölnivizes üvegek a toiletta-asztalkán vannak, mint ahogy illik, miután többször megkérdezte, hogy nem hiányzik-e semmi, jó éjszakát kívánt és magamra hagyott.

Az ablakok csukva voltak. Levetkőzés előtt kinyitottam az egyiket, beszívjam az éjjel üde levegőjét, amely hosszú vacsora után olyan jól esik. Szemközt a Canigou látszott, amely bármely időben bámulatos látvány, de amely akkor este, a fényes hold világításában a világ legszebb hegységének tetszett. Néhány percig elnéztem csodás sziluettjét, és éppen betenni készültem ablakomat, mikor ahogy szemem letekintett, - vagy húsz ölnyire a háztól, - megpillantottam talapzatán a szobrot. Az élő sövény sarkában állott, mely egy kicsiny kertet egy tökéletesen sima tágas négyszögű térségtől elválasztott, később tudtam meg róla, hogy a város labdázó tere volt. A területet, mely Peyrehorade tulajdona volt, emez fiának sürgető kérésére a községnek engedte át.

Onnan, ahol álltam, nehéz volt megkülönböztetnem a szobor mozdulatát, csak a magasságát ítélhettem meg, amely körülbelül hat lábnyinak tetszett. Abban a pillanatban két városi suhanc ment végig a labdázó téren, a sövényhez meglehetősen közel és a Montagnes régalades című csinos roussilloni nótát fütyörészte. Megálltak, hogy szemügyre vegyék a szobrot, egyikük meg is szólította hangos szóval. Katalánul beszélt, de én elég ideje voltam már Roussillonban ahhoz, hogy körülbelül megértsem amit mondott.

- Itt vagy most, lotyó! (Katalánul a szó ennél is erélyesebb volt.) Itt van! - mondta. - Te voltál az, ugye, aki Jean Coll lábát eltörte! Csak volnál az enyém, a nyakadat törném el.

- Ajha! Aztán mivel? - kérdezte a másik. - Hiszen rézből való és olyan kemény, hogy Étienne eltörte a ráspolyát, mikor ki akarta kezdeni. A pogányok idejéből való réz az, akárminél keményebb.

- Csak volna itt a hidegvésőm (úgy látszik, lakatosinas volt a beszélő), úgy kiugratnám mindjárt a nagy fehér szemét, mint ahogy a mandulát pattantja ki héjából az ember. Száz sous áránál is több ezüst van benne.

Néhány lépéssel odább mentek távozóban.

- Jó estét kell hogy kívánjak a bálványnak - mondá hirtelen megállván az inasok nagyobbika.

Lehajolt és valószínűleg követ vett föl. Láttam, amint karját kinyújtja, elhajít valamit és rögtön után csengő hang visszahangzott a bronzról. Abban a pillanatban fájdalmában elkiáltva magát, fejéhez kapott az inas.

- Visszadobott vele! - kiáltotta.

És az én két suhancom esze nélkül futásnak eredt. Nyilvánvaló volt, hogy a kő visszapattant a fémről és megtorolta a fickón a sértést, ami az istennőn esett.

Szívemből kacagva tettem be az ablakot.

Egy újabb vandál, akit Vénusz megbüntetett! Bár minden régi emlékünk pusztítójának így törnék be a feje.

Ezzel a kegyes óhajtással aludtam el.

Fényes nappal volt, mire fölébredtem. Ágyam mellett egyfelől Peyrehorade állott otthoni ruhájában, másfelől egy inas, kit asszony küldött és ki egy csésze csokoládét tartott kezében.

- Talpra, talpra, párizsi uram! Nézze meg az ember a lusta fővárosiját! - mondta házigazdám, miközben sebtében felöltöztem. - Nyolc órakor még az ágyban! Én már hat óra óta fenn vagyok. Most jövök föl harmadszor: lábujjhegyen közeledtem ajtajához: senki, semmi életjel. Az ön korában megárt a sok alvás. Pedig még a Vénuszomat se látta! Gyerünk, hajtsa föl hamar ezt a csésze barcellonai csokoládét...Valódi csempészárú...Párizsban sincsen ilyen csokoládé. Gyűjtsön erőt, mert ha a Vénuszom elé kerül, el nem tudjuk szakasztani tőle.

Öt perc múltán készen voltam azaz hogy félig borotváltan, rosszul begomboltan és a csokoládétól, melyet forró állapotában nyeltem el, összeégetve. Lementem a kertbe és egy bámulatos szobor előtt álltam meg.

Igazi Vénusz volt, még pedig csodás szépségű. Testének felső része mezítelen volt, ahogy a régiek a nagy istenségeket rendszerint ábrázolták, jobb keze, melyet a kebel magasságáig emelt tenyerével befelé volt fordítva, hüvelykujja és két első ujja kinyújtva, a másik kettő könnyedén behajlítva. Csípőjéhez szorított másik keze a drapériát tartotta, mely a test alsó részét födte be. A szobor mozdulata a Morra játékosára emlékeztetett, amelyet, nem nagyon tudtam miért, Germanicus néven neveznek. Talán morra-játék közben akarták ábrázolni az istennőt.

Akárhogy is, lehetetlen tökéletesebb valamit elképzelni annak a Vénusznak testénél, kecsesebbet, kéjesebbet a körvonalainál, elegánsabbat, nemesebbet a drapériájánál. Valami kései császárság idejebeli munkát vártam, a szobrászat legjava idejéből való remekművet kaptam. Ami leginkább megragadott az idomoknak gyönyörűséges igazsága volt, úgy annyira, hogy természet után készült öntvénynek nézhette volna az ember a szobrot, ha ugyan a természet olyan tökéletes mintát alkotni tudna.

A homlokon hátrasimított haj úgy látszott, valamikor aranyozott volt. A fej, mely kicsiny volt, mint csaknem minden görög szoboré, könnyedén előre hajlott. Ami az arcot illeti, soha sem fog különös jellegét kifejeznem sikerülni, típusa nem hasonlított egyetlen olyan ókori szoboréhoz sem, melyre emlékezem. Nem a görög szobrászok nyugodt és szigorú szépsége volt, kik mintha rendszeresen tennék, minden vonásban valami fenséges mozdulatlanságot vittek. Szobrunkon, ellenkezőleg, meglepődve figyeltem meg a művésznek azt a határozottan éreztetett szándékát, hogy a gonoszságig fokozódó rosszaság indulatát fejezze ki. Az arcnak valamennyi vonása könnyedén össze volt húzódva: a két szem kissé rézsut állott, az ajak az szájszögletein túl fölvetett, az orrcimpák némi képpen duzzadtak. Megvetést, gúnyt, kegyetlenséget olvasott le az ember arról a mindazon által hihetetlen szépségű arcról. Mennél tovább nézte azt a bámulatos szobrot, annál inkább bántotta annak fájó érzése, hogy olyan csodálatos szépség az érzésnek teljesen híjával lehet.

- Ha ennek a szobornak mintája valaha élt - mondám Peyrehoradenak - már pedig kételkedem benne, hogy az ég valaha ilyen nőt alkotott volna, mennyire sajnálom azokat, kik szerelmesek voltak belé! Abban kellett kedvét lelnie, hogy kétségbeestükben haljanak meg. Van a kifejezésében valami vad kegyetlenség, - és még sem láttam soha ehhez fogható szépet.

C'est Vénus tout entiére sa proire attachée!

Kiáltott föl Peyrehorade lelkesedésemmel elégedetten.

Fokozta talán a pokoli gúnyosság kifejezését ezüsttel berakott és igen fényes két szemének ellentéte azzal a feketés zöld patinával, mellyel az idő vonta be a szobrot. A fényes két szem bizonyos illúziót keltett, mely a valóságra, az életre emlékeztetett. Eszembe jutott amit a kalauzom mondott, hogy a szobor előtt mindenkinek le kell sütnie a szemét, aki rá néz. Csak nem igaz volt ez, és nem tudtam megakadályozni haragom fölgerjedését önmagam iránt, amiért némiképpen rosszul éreztem magamat a bronzábrázat előtt.

- Most pedig - mondta házigazdám - hogy mindent apróra megbámult kedves kartársam az ószerességben, fogjunk hozzá, ha úgy tetszik, egy kis tudományos tanácskozáshoz. Mint vélekedik erről a feliratról, amelyre eddig ügyet sem vetett?

A szobor talapzatára mutatott és ezeket a szókat olvastam el rajta:

CAVE AMANTEM.

- Quid, dicis, doctissime? - kérdezte kezét dörzsölve. - Lássuk, hogy megegyezünk-é a cave amantem értelmére nézve!

- De hiszen két értelme is van - feleltem. - Fordíthatja az ember úgy is, hogy: "Óvakodjál attól, aki szeret, őrizkedjél a szerelmesektől". Csakhogy ha így értem, nem tudom, hogy cave amantem jó latinsággal volna-e mondva. Az asszonyság ördögi ábrázatának láttára inkább azt hinném, hogy a művész óvni kívánta a nézőt ettől a rettenetes szépségtől. Így fordítanám tehát: "Vigyázz magadra, ha ez szeret."

- Hm! - mondta Peyrehorade - csakugyan, bámulatos így az értelme, de, ne vegye rossz néven, többre becsülöm az előbbi fordítást, melyet azonban tovább fejlesztenék. Hiszen tudjuk, ki volt Vénusz szeretője?

- Volt olyan több is.

- Igaz, de az első az Vulkán volt. Nem azt akarták mondani a fölirattal: "Hiába minden szépséged, megvető arcod, azért a szeretőd egy kovács, egy csúf sánta leszen?" Mély tanulságú lecke a kacéroknak!

Meg nem bírtam állni mosoly nélkül, annyira hajánál fogva előrángatottnak tetszett a magyarázat.

- Szörnyű egy nyelv a latin a tömörségével, - jegyeztem meg, hogy mereven ellent ne kelljen mondanom régészemnek, azzal hátra léptem néhányat, hogy jobban szemügyre vegyem a szobrot.

- Egy pillanatra kolléga! - mondta Peyrehorade, és karomnál fogva megállított, - még nem látott mindent. Van egy másik felirat is. Tessék a talapzatra lépni és a jobb kart megnézni.

Miközben beszélt fölfelé segítetett.

Teketóriázás nélkül ráakaszkodtam a Vénusz nyakára, mert kezdtem már összeotthonosodni véle. Még egy pillanatra a kalapja alá is néztem, és közelről még gonoszabbnak és még szebbnek láttam. Majd észrevettem, hogy karjára néhány - úgy láttam - dőlt írású antik betű volt rávésve. Szemüvegem segítségével az alább következőket betűztem ki, miközben Peyrehorade minden szót, alighogy kiejtettem, megismételt és taglejtésével, meg hangjával helyben hagyott. Ezt olvastam tehát:

VENERI TURBUL...
EUTYCHES MYRO
IMPERIO FECIT.

Az elős sor TURBUL szava után, úgy tetszett, hogy néhány eltörlődött betű következett a TURBUL azonban tökéletesen olvasható volt.

- Ami annyit jelent?...- kérdezte házigazdám sugárzó képpel és ármányosan mosolyogva, mert úgy gondolta, hogy nem egykönnyen boldogulok a TURBUL-lal.

- Egy olyan szó van, amelyet még nem tudok megfejteni, - mondtam, - a többi mind könnyű. Eutyches Myro ajánlotta föl Vénusznak az ő parancsára ezt a fogadalmi ajándékot.

- Kitűnő. De hát a TURBUL-t, azt hová teszi? Mi az, hogy TURBUL?

- A TURBUL nagy zavarba ejt. Hiába keresem Vénusznak valami olyan ismert jelzőjét, mely segítségemre lehessen. Lássuk csak mit szólna ön a TURBULENTÁ-hoz? Vénusz, aki megzavar, aki fölkavar...Láthatja, egyre foglalkoztat arcának gonosz kifejezése. TURBULENTÁ, nem is olyan nagyon rossz vénuszi jelző, - jegyeztem meg szerényen, mert magyarázatommal magam se voltam nagyon elégedett.

- Turbulens Vénusz. Csetepatézó Vénusz! Ejnye, hát azt hiszi ön, hogy az én Vénuszom holmi kocsmai Vénusz? Szó sincs róla, uram, jó társaságbeli Vénusz ez, kérem. De majd megmagyarázom önnek mindjárt a TURBUL-t...Csak ígérje meg legalább, hogy nem terjeszti hírét fölfedezésemnek, amíg ki nem nyomattam jelentésemet. Mert hát, tetszik látni, nagyra vagyok a fölfedezésemmel...Úgy való, hogy néhány fölszedni való kalászt nekünk is hagyjanak, vidéki szegény ördögöknek. Amúgy is olyan gazdagok önök, párizsi tudósuraim!

A talpazat tetejéről, ahol kuksoltam, ünnepélyesen megígértem neki, hogy soha arra a méltatlanságra nem vetemedem, hogy ellopjam felfedezését.

- A TURBUL-t...- mondta felém közeledve és meghalkítva a hangját, attól való féltében, hogy más valaki is meghallhatná, mint én - olvassa TURBULNERAE-nak.

- Úgy sem értek belőle többet.

- Tessék jól ide figyelni. Egy mérföldnyire innen a hegység tövében van egy falu, Boulternére-nek hívják. Neve megrontott alakja a latin TURBULNERA szónak. Semmi sem közönségesebb az ilyenféle elforgatásoknál. Boulternére uram, római város volt. Mindig is sejtettem, csak soha sem volt meg hozzá a bizonyítékom. A bizonyíték most meg van. A mi Vénuszunk helyi istensége volt Boulternére városának, és a Boulternére-szó, melynek ókori eredetét kimutattam, jóval érdekesebb dolgot bizonyít, hogy Boulternére minekelőtte római város lett volna, föníciai város volt!

Megállt egy pillanatra, hogy lélegzetet szedjen és hogy meglepődésemet kiélvezze. Sikerült elfojtanom hatalmas kacaghatnékomat.

- Valóban - folytatta - TURBULNERA tiszta föníciaiul van, TUR és SZUR egyazon szó, ugye? SZUR a föníciai neve TYRUSNAK, értelmét nem szükséges emlékezetébe idéznem. BUL annyi, mint BAAL, BÁL, BEL, BUL, kiejtésbeli csekély eltérések. Ami NERÁ.-t illeti, az egy kis fejtörést okoz. Föníciai szónak híján azt vagyok hajlandó hinni, hogy a görög nhrdz-ból, nedvesből, mocsarasból származik. Korcs szó volna tehát. A nhrdz igazolásául megmutathatom majd önnek, hogyan alkotnak a hegység patakjai Bulternéreben dögleletes mocsarakat. Másrészt a NERA végződést sokkal később is hozzátoldhatták Tetricus hitvesének, Nera Pivesuviának tiszteletére, ki egy és más jót tett volna Turbul városával. De a mocsarak miatt előnyben részesítem a nhrdz etimológiáját.

Elégedett arccal szippantott egy csippenetnyi dohányt.

- No de hagyjuk a föniciaiakat, és térjünk vissza a fölirathoz. Így fordítom tehát: "a boulternérei Vénusznak ajánlja parancsa szerint munkáját, ezt a szobrot, Myron."

Óvakodtam tőle, hogy megbíráljam szófejtését, de másrészt a magam éleslátásáról is bizonyságot akartam tenni, azért így szóltam hozzá:

- Megálljunk jó uram. Myron az istenasszonynak szentelt valamit, de sehogy se látom, hogy ez a szobor lett volna az.

- Micsoda! - kiáltotta - hát Myron nem híres görög szobrász volt? Tehetsége bizonyára megörökösödött családjában, valamelyik sarjadéka készíthette ezt a szobrot. Szent bizonyosan így van.

- De - vágtam vissza - karján egy piciny lyukat látok. Azt hiszem, arra szoltált, hogy odaerősítsen valamit, például egy karperecet, melyet Myronunk engesztelő ajándékul ajánlott föl Vénusznak. Myron boldogtalan szerelmes volt. Vénusz megharagudott reá: Myron megcsillapította azzal, hogy egy aranykarperecet szentelt neki. Tessék számba venni hogy fecit-et gyakran használnak consecravit helyett. Rokonértelmű kifejezések. Idézhetnék több példát is csak a kezem ügyében volna a Gruter vagy az Orelli. Természetes, hogy a szerelemes férfi Vénusszal álmodik és azt képzeli róla, hogy meghagyja neki adjon egy arany karperecet a szobrának. Myron karperecet szentelt neki...Utóbb azután a barbárok, vagy valami szentségtörő tolvaj...

- Ah! Mennyire meglátszik, hogy regényeket írt! - kiáltott fel házigazdám, miközben kezét nyújtotta, hogy leszállhassak. - Nem, uram, ez Myron iskolájából való mű. Csak a munkát nézze meg rajta, mindjárt igazat ád nekem.

Minthogy kötelességemnek szabtam meg, hogy fejes régies búvároknak a végletekig soha ellent ne mondjak, meggyőzött arccal horgasztottam le fejemet és mondtam:

- Csodálatos egy darab.

- Óh! Istenem, - kiáltott fel Peyrehorade - újabb vandálság! Valaki követ vágott a szobromhoz!

Valamicskével a Vénusz keble fölött egy fehér jegyet vett észre. Ahhoz hasonló nyomot fedeztem fel a jobb kéz ujjain is, melyeket, - úgy magyaráztam - röptében horzsolt a kő, vagy hogy odacsapódtában levált róla egy töredék és a kézre pattant. Elbeszéltem házigazdámnak a sértést, melynek tanúja voltam és a gyors büntetést, mely reá következett. Nagyot nevetett rajta, és az inasfiút Diomedeshez hasonlítva, azt kívánta neki, hogy valamint a görög hős, minden társát fehér madárrá változtatva lássa.

Az ebédre hívó harang félbeszakította klasszikus társalgásunkat, és én ugyan úgy mint az előző este, négy helyett voltam kénytelen enni. Majd beállítottak Peyrehorade majorosai, és miközben meghallgatta őket, a fia elvitt, hogy megmutasson egy kocsit, amelyet Toulouseban vásárolt a menyasszonyának, és melyet én, mondani sem kell, megbámultam. Azután bementem véle az istállóba, ahol félóra hosszant azzal tartott, hogy lovait dícsérte, hogy elmondta nemzedék rendi leszármazásukat, hogy elszámlálta a díjjakat, melyeket a megyei futásokon összenyertek. Végül a jövendőbelijét is szóbahozta egy szürke kanca révén, amelyet neki szánt.

- Meglátjuk ma, - mondta. - Nem tudom, szépnek ítélei-e majd. Önök, párizsiak, kényes emberek, de itt és Perpignanban mindenki azt tartja róla, hogy bájos teremtés. Fő dolog, hogy nagyon gazdag. Pradessi nagynénje reáhagyta vagyonát. Óh! nagyon boldog leszek véle.

Mélyen megütköztem rajta, hogy egy fiatalembert szemlátomást jobban megillet jövendőbelijének hozománya, mint a szép szeme.

- Ért az ékszerekhez, ugye - folytatta Alphonse úr - hogy tetszik ez? Ez itt a gyűrű, melyet holnap neki adok.

Ami közben beszélt, kisujjának első ízéről lehúzott egy gyémánttal dúsan kirakott és két egymásba font kéz alakját mutató vaskos gyűrűt, célzás, amely nekem végtelenül költőinek tetszett. A munka régi volt rajta, de úgy néztem, hogy átdolgozták a gyémántok belefoglalása végett. A gyűrű belsejében gótikus betűkkel ezek a szavak voltak olvashatók: sempr' ab ti, azaz mindig veled.

- Csinos gyűrű, - mondtam - csak ezek a rárakott gyémántok elvesznek egy kicsit a karakteréből.

- Óh ennél itt sokkal szebb - felelte mosolyogva. - Ezerkétszáz frank ára gyémánt van rajta. Az anyámtól kaptam. Családi gyűrű volt, igen régi...a lovagkor idejéből való. A nagyanyám is ujján hordta, ő meg a maga nagyanyjától kapta. Isten a tudója, mikor készült.

- Párizsban - mondtam - az a szokás, hogy az ember egészen egyszerű jeggyűrűt ád, rendszerint két különböző fémből, például aranyből és platinából valót. Lám az a másik gyűrű, amit azon az ujján visel, igen megfelelő lenne. Emez itt gyémántostul és domorított két kezével olyan vaskos, hogy kesztyűt sem húzhat fölébe az ember.

- Alphonsené majd eligazodik véle kedve szerint. Azt hiszem, mindig nagyon örülni fog annak, hogy az övé. Kellemes érzés ezerkétszáz frank az ember ujján. Ezt a pici gyűrűt itt ni - és elégedett arccal nézett a teljesen egy darabból való gyűrűre, melyet a másik ujján hordott, egy párizsi nő adta egyszer egy húshagyó kedden. Hej! hogy odavetettem magamat neki, mikor két évvel ezelőtt Párizsban jártam. Ott lehet az embernek mulatnia.

És sajnálkozva sóhajtott egyet.

Puygarrigban kellett vacsoráznunk aznap, a menyasszony szüleinél, kocsira szálltunk és a kastélyba hajtattunk, amely körülbelül másfél mérföldnyire volt Ille-től. Mint a család barátját mutattak be és úgy is fogadtak. Nem beszélek a vacsoráról, sem a társalgásról, mely utána következett és amelyben alig vettem részt. Alphonse úr, ki jövendőbelije mellett ült, negyedóránként egy-egy szót mondott a fülébe. Ami a leányt illeti, az föl sem vetette szemét és valahányszor völegénye megszólította szerényen elpirult, ám azért zavar nélkül felelt neki.

Puygarrig kisasszony tizennyolc éves volt. Hajlékony és finom alakja ellenkezője volt izmos völegénye csontos idomainak. Nem csupán szép volt, hanem elragadó. Megbámultam minden válaszának tökéletes természetességét, és arcának jóságos kifejezése, mely azonban nem volt ment a malíciának egy könnyed árnyéklatától, akaratom ellenére a házigazdám Vénuszát jutatta eszembe. Ez összehasonlítás közben, melyet magamban végeztem, azt kérdeztem magamtól, vajon a szépségbeli fölényt, melyet a szobor javára el kellett ismerni, nem nősténytigrisi kifejezésének köszönte-e nagyrészt, mert az erő, még a gonosz szenvedélyekben nyílvánuló is, mindig csodálkozásra és valami akaratlan bámulatra izgat bennünket.

- Milyen kár - mondtam Puygarrigból távoztomban - hogy az ilyen szeretnivaló teremtésnek gazdagnak kell lennie, és hogy hozománya hozzá méltatlan férfit szabadít reá!

Ille-be visszatérve, nem nagyon tudva, hogy mit mondjak Peyrehoradenénak, akivel - úgy hittem, - illendő néha szóba ereszkedni, így kiáltottam föl:

- Ugyan erős lelküek önök itt, Roussillonban! pénteki napon ülni házasságot! Párizsban mi babonásabbak volnánk, senki fia sem merne pénteken házasodni.

- Istenem! ne is említse - felelte az asszony - hiszen ha csak én tőlem függöt volna, biztos, hogy más napot választottunk volna. De hát Peyrehorade akarta úgy, és engedni kellett neki. Nekem azért mégis fáj. Ha valami szerencsétlenség történne, kell, hogy legyen benne valami, mert különben mért félne az egész világ a péntektől?

- Péntek! - kiáltott fel az ura - az a Vénusz napja. Házasságnak való nap! Lám, kedves kolléga, én csak a Vénuszomra gondolok. Szavamra! az ő kedvéért választottam a pénteket...Holnap, ha úgy tetszik, a nász előtt, egy kis áldozatot mutatunk be neki, két galambot áldozunk föl, és ha tudnám, hogy kaphatnék tömjént...

- Piha, Peyrehorade! - vágott szavába végképp megbotránkozva a felesége. - Tömjént gyújtani egy bálványnak! Szentségtörés lenne! Mit mondanának rólunk a megyében?

- Legalább azt engedd meg - mondta Peyrehorade - hogy rózsából és liliomból font koszorút tegyek a fejére:

Manibus date lilia plenis.

Lám, uram, milyen üres ige a szabadságlevél. Nincsen vallásszabadságunk!

A másnap rendjét a következő módon szabták meg. Mindenkinek készen kellett lennie teljes díszben pontban tíz órára. Csokoládézás után kocsin fölkerekedés Puygarrigba. A polgári házasság a községházán, az egyházi szertartás a kastély kápolnájában. Utána az ebéd következik. Ebéd után az idő eltöltése úgy, ahogy lehet hét óráig. Hét órakor visszatérés Ille-be, Peyrehorade házába, hol a két egybegyűlt család megvacsorázik. A többi magától rendeződik el. Minthogy táncolni nem lehetett, enni akartak mentül többet.

Már nyolc órakor a Vénusz előtt ültem ceruzásan és huszadszor kezdtem újra a szobor fejét, mégsem sikerült kifejezését elkapnom. Peyrehorade járt-kelt köröttem, tanácsot adogatott, elismételte föníciai szófejtéseit, majd bengáli rózsákat rendezett el a szobor talapzatán, és tragikomikus hangon intézte fogadkozásait a szoborhoz a házaspár érdekében, mely az ő födele alatt fog élni. Kilenc óra felé bement a házba, hogy öltözködéshez lásson, és ugyanakkor megjelent új fekete ruhájába jól belesajtolva, fehér kesztyűsen, lakkcipősen, vésett inggombosan, rózsával gomlyukában, Alphonse úr.

- A feleségem arcképét is megrajzolja majd? - kérdezte rajzom felé hajolva. - Ő is szép ám.

Abban a pillanatban kezdődött a labdázó téren, melyről megemlékeztem már egy mérkőzés, mely azon nyomban magára vonta Alphonse úr figyelmét. Magam is, aki belefáradtam és kétségbeestem abba, hogy visszaadjam az ördögi arcot, csakhamar félbe hagytam rajzomat, hogy a játékosokat nézzem. Volt közöttük néhány előző este érkezett spanyol öszvérhajcsár. Aragóniaiak és navarraiak voltak, majd valamennyi csodálatos ügyességű. Így azután az ille-ieket, bár Alphonse úr jelenléte és tanácsai fölbátorították őket, meglehetősen hamar megverték az új bajnokok. A hazai nézők meg voltak döbbenve. Alphonse úr az órájára nézett. Még csak fél tíz volt. Édesanyja még nem volt megfésülve. Nem tétovázott tovább: levetette kabátját, zekét kért és mérkőzésre hivta ki a spanyolokat. Mosolyogva és kissé meglepetten néztem tevés-levését.

- Meg kell menteni a haza becsületét - mondta.

Valóban szépnek tetszett abban a percben. Neki volt szenvedélyesedve. Toilettje, mely még az imént annyira elfoglalta, most már semmi volt neki. Még néhány perccel előbb óvakodott volna fejét megfordítani, attól féltében, hogy rendetlenül áll majd a nyakkendője. Most nem gondolt sem kisütött hajára, sem oly szépen ráncba vasalt ingbodrára. És a menyasszonya?...Istenemre, szükség esetén, azt hiszem az esküvőt is elhalasztatta volna. Láttam, amint sebtében sarut kötött a lábára, visszagyűrte ingeujját és a biztosságnak olyan arckifejezésével állt a legyőzött párt élére, mint Caesar, mikor Dyrrachiumnál összeszedte katonáit. Átugrottam a sövényen és kényelmesen egy fának árnyékában helyezkedtem el, oly módon, hogy jól láthassam a két csatateret.

Az általános várakozás ellenére Alphonse úr elhibázta az első labdát, igaz, hogy a földet súrolva érkezett és hogy meglepő erővel vágta ki egy aragóniai, ki a spanyolok fejének látszott.

Mint egy negyven éves férfiú volt, szikár és csupa ideg, hat láb magas, és oliva színű bőre csaknem olyan sötét színezetű volt, mint a Vénusz bronzájé.

Alphonse úr dühösen vágta földhöz draquette-jét.

- Átkozott gyűrűje, szorítja az ujjamat, miatta hibáztam el egy bizonyos labdát! - kiáltotta.

Lehúzta - nem erölködés nélkül - gyémántos gyűrűjét. Feléje indultam, hogy elvegyem tőle de megelőzött, a Vénuszhoz futott, gyűrűsujjára húzta a gyűrűt, azzal ismét elfoglalta a helyét az ille-iek élén.

Sápadt volt, de nyugodt és elhatározott. Attól fogva egyetlenegyszer sem hibázott és a spanyolok teljesen megverettek. Szép látvány volt a nézők lelkesedése: ki örömkiáltásokat hallatott és a levegőbe hajigálta sapkáját, ki a kezét szorongatta, a haza becsületének nevezte. Ha ellenséges betörést vert volna vissza, nem hiszem, hogy élénkebb és őszintébb szerencsekívánatokat kapott volna érte. A legyőzöttek bosszankodása még fokozta győzelmének fényét.

- Játszunk mi még máskor is, barátom, - mondta fölényes hangon az aragóniainak, - de akkor is rá verem majd a játékot.

Azt szerettem volna, ha Alphonse úr szerényebb, és szinte rosszul esett vetélytársának megalázása.

A spanyol óriás mélyen átérezte a sértést. Láttam, hogyan sápad el belé napbarnított bőre alatt. Fogát összeszorítva, komor arccal nézte raquette-jét. Majd elfolytott hangon ezt mondta igen halkan: Me lo pagarás.*

Peyrehorade hangja zavarta meg fia diadalát, házigazdám, ki igen csodálkozott azon, hogy fiát nem az új kocsi készületei körül elnökölve leli, még jobban elcsodálkozott, mikor megizzadtan, raquette-jét kezében szorongatva látta. Alphonse úr befutott a házba, megmosta arcát és kezét, újra felöltötte új fekete ruháját és lakkcipőjét és öt perccel utóbb sebesen ügettünk a puygarrigi országúton. A város valamennyi labda játékosa és nagyszámú néző is öröm kiáltásokkal követett bennünket. Az izmos lovak, melyek kocsinkat húzták, alig bírták a rettenthetetlen katalánokon szerzett előnyüket megtartani.

Puygarrigban voltunk, és a menet éppen a községházára készült indulni, mikor Alphonse úr homlokára ütött és így szólt hozzám igen halkan:

- Micsoda ostobaság! Otthon felejtettem a gyűrűt! A Vénusz ujján van, hogy az ördög vinné el! Legalább ne szóljon az anyámnak. Talán semmit sem vesz észre.

- Visszaküldhetne érte valakit, - mondtam.

- Ugyan kérem! az inasom Ille-ben maradt. Ezekben itt ennyire sem bízom. Ezerkétszáz frank ára gyémánt! még kísértésbe vinné nem együket. Aztán meg mit mondanának itt a szórakozottságomhoz? Egyre csúfolódnának rajtam. A szobor férjének neveznének...Csak el ne lopják a gyűrűt! Szerencse, hogy a gazfickók félnek a bálványtól. Karhosszúságnyira sem merik megközelíteni. Ejh, semmi az egész, van másik gyűrűm.

A két szertartás, a polgári, meg az egyházi, a szokott pompával ment végbe és Puygarrig kisasszony úgy kapta meg egy párizsi masamod gyűrűjét, hogy nem is sejtette, hogy vőlegénye egy szerelmi zálogát áldozta neki. Azután asztalhoz ültek és ittak, ettek, még danoltak is, mégpedig mindent igen hosszan. Az asszonyka helyett is szenvedtem a nagy vígasság miatt, mely körötte kitőrt, ő azért mégis jobban uralkodott magán, mint amennyire reméltem és zavara sem ügyefogyottság, sem affektálás nem volt.

Talán hogy a nehéz helyzetekkel megjön a bátorság is.

Mire az ebéd valahára végetért, már négy óra volt, a férfiak sétálni mentek a parkba, amely nagyszerű volt, vagy az ékes ünneplőruhás puygarrigi parasztlányok táncát nézték a kastély pázsitján. Ilyen mód eltöltöttünk néhány órát. Az asszonyok közben a menyecske körül sürögtek-forogtak és megbámulták nászkosarát. Az asszonyka azután ruhát váltott, és megfigyeltem, hogy szép haját főkötővel és tollas kalappal födte be, mert az asszonyoknak semmi sem olyan sürgős, mint hogy amint tehetik, tüstént magukra szedjék azokat a díszeket, amelyektől amíg kisasszonyok, eltiltja őket a szokás.

Nyolc órára járt az idő, midőn a társaság fölkészült az Ille-be indulásra. Előbb azonban még egy megindító jelenet játszódott le. Puygarrig kisasszony nagynénje, ki anyja helyett anyja volt - igen idős és nagyon vallásos asszony - nem volt a városba velünk jövendő. Induláskor megható beszédet mondott unokahugának hitvesi kötelességeiről és beszédének eredménye könnypatak és végeérhetetlen ölelkezés lett. Peyrehorade a szabin nők elrablásához hasonlította a búcsúzást. Mégis csak útra keltünk és útközben mindenki az asszonyka szórakoztatásán és megnevetettésén fáradozott, de hiábavaló volt. Ille-ben már várt reánk a vacsora, még pedig micsoda vacsora! Ha a délelőtt vaskos örömén megütköztem, sokkal inkább úgy jártam a kétértelműségeknek és tréfálkozásoknak hallatára, melyeknek az új férj, de kivált az ifjú asszony volt tárgya. A férj, ki minekelőtte az asztalhoz ült volna, eltünt egy pillanatra, sápadt volt és fagyosan komoly. Egyre-másra ivott a colliourei óborból, mely csaknem olyan erős volt, mint a pálinka. Mellette ültem és kötelességemnek hittem, hogy figyelmeztessem.

- Vigyázzon! azt mondják, hogy a bor...

- Magam se tudom, micsoda ostobaságot mondtam neki, hogy a vendégekkel egy nótát fújjak.

Meglökte térdemet, és igen halkan így szólt:

- Majd ha fölkelnek az asztaltól...szeretnék valamit mondani...

Ünnepélyes hangja meglepett. Figyelmesen vettem szemügyre, és vonásainak különös elváltozását figyeltem meg.

- Rosszul van? - kérdeztem.

- Nem.

És ujra ivásnak látott.

A kiabálás és tapsolás közben egy tizenegy éves gyermek, ki az asztal alá kúszott a jelenvalóknak egy csinos fehér és rózsaszínű szalagot mutatott, melyet az ifjú asszony bokájáról oldott le. Ez az, amit az új asszony harisnyakötőjének neveznek. Azonnal darabokra vagdosták és szétosztották a fiatalemberek között, kik egy régi szokást követve, amely néhány patriarchális családban ma is hagyományos, gomblyukukat díszítették velük. Arra való alkalom volt ez az asszonyka számára, hogy a szeme fehérjéig elpiruljon...De zavar akkor ért tetejér, mikor Peyrehodare csöndet kérvén, eldanolt neki néhány katalán verset, - rögtönzéseket, úgymond. Íme az értelmük, ha ugyan jól megérettem őket:

- Mi van velem, barátom? Kettőt látok a bortól, amit megittam? Két Vénusz van itt...

A férj hirtelen hátrafordította a fejét, olyan riadt arccal, mely mindenkit megnevetetett.

- Igen, - folytatta Peyrehodare - két Vénusz van födelem alatt. Az egyiket a földön leltem, mint egy gombát, a másik leszállván az egekből, szétosztotta közöttünk övét.

Harisnyakötőt akart mondani.

- Oh fiam, a római és a katalán vénusz közül azt válaszd, akit inkább kívánsz. A gazkópé a katalán után nyúl és a különbiket választotta. A római fekete, a katalán fehér. A római hideg, a katalán mindent lángra lobbant, ami feléje közelít.

Ez a befejezés akkora hurrázást, olyan zajos tapsot és olyan hangos nevetést kelltett, hogy azt hittem, a menyezet mindjárt a fejünkre szakad. Az asztal körül csak három komoly arc látszott, az új házasoké, meg az enyém. Nagy fő fájásom volt, azután meg, nem tudom miért, minden házasság elszomorít. Emez azon felül egy kicsit undorított is.

Miután az utolsó verssorokat a polgármester segédje dalolta el - és meg kell mondanom, igen csintalanok voltak azok a versek, - a szalonba vonult a társaság, hogy a menyasszony távozását élvezze, kit nem sokára a szobájába voltak vezetendők, mert éjfélre járt az idő.

Alphonse úr az egyik ablakmélyedésbe húzott és félre fordítva szemét ezt mondta:

- Nevetni fog rajtam...De nem tudom mi van velem, megboszorkányoztak! vigyen el az ördög!

Első gondolatom az volt, hogy valami olyanféle szerencsétlenségtől hiszi magát fenyegetettnek, amilyenről Montaigne és Madame de Sévigné beszél:

"A szerelem egész birodalma tragikus történetekkel van tele" stb.

Azt gondoltam, - mondtam magamban - hogy ilyenféle balesetek csak elmés embereket érnek.

- Túlságosan sokat ivott a collióurei borból, kedves Alphonse uram, - mondtam. - Pedig óvtam tőle.

- Igen, meglehet. De valami sokkal rettentőbbről van szó.

Elcsuklott a hangja. Azt hittem, hogy tökéletesen részeg.

- A gyűrűmmel ugye tudja, mi történt? - folytatta egy kis szünet múltán.

- Nos! Elvitte valaki?

- Nem.

- Akkor hát meg van?

- Nincs...nem...nem bírom lehúzni az ördögadta Vénusz ujjáról.

- Ugyan! Nem húzta elég erősen.

- De igen...Csakhogy a Vénusz...összeszorította ujjait.

Merően nézett rám téveteg tekintettel és az ablakkilincshez támaszkodott, hogy el ne essék.

- Mesebeszéd! - mondtam. - Túlságosan hátratolta a gyűrűt. Majd leveszi holnap harapófogóval. Csak azután vigyázzon kárt ne tegyen a szoborban.

- De nem, ha mondom. A Vénusz hátrahúzta, behajlította az ujját, össeszorítja a kezét, érti...Ő a feleségem, nyílvánvaló, mert hiszen neki adtam a jeggyűrűmet...Most azután nem akarja visszaadni.

Megborzongtam hirtelen és egy pillanatra lúdbőrős lett a hátam. De egy mély sóhajtásából borgőz csapott meg, és attól minden fölindulásom elmúlott.

- Tökéletesen részeg a nyomorult - gondoltam magamban.

- Ön régiség tudós, - mondta siralmas hangon az új férj - ön ismeri ezeket a szobrokat...hátha van valami rugójuk, valami ördöngős masinájuk, amiről én nem tudok...Nem nézné meg?

- Szívesen - feleltem. - Jöjjön velem.

- Nem, jobban szeretem, ha egymaga megy.

Kimentem a szalonból.

Vacsora közben megváltozott az idő és nagy erővel rákezdett az eső. Esernyőt kérni indultam, mikor egy gondolat megállított. Nagy bolond volnék, - mondtam magamban - ha részeg ember beszédének akarnék végére járni! Különben az is meglehet, hogy rossz tréfát akart űzni velem, hogy megkacagtassa a becsületes vidékieket, és a legkisebb baj is, ami belőle érhet, az, hogy csontig ázom és jókora náthát szerzek.

Az ajtóból egy pillantást vetettem a víztől csepegő szoborra, azzal vissza se tértem a szalonba, hanem fölmentem szobámba. Lefeküdtem, de sokára jött rám az álom. A nappalnak minden jelenetet megelevenedett elmémben. A fiata leányra gondoltam, ki olyan szép és olyan tiszta volt, és akit egy durva részegnek adtak oda. Micsoda gyűlöletes dolog is - mondottam magamban - a konvenciós házasság! A polgármester háromszínű szalagot vesz magára, a pap stólát és azzal a világ legtisztességesebb leányzója ki van szolgáltatva a minotaurusnak! Mit mondhat egymásnak két lény, ki nem szereti egymást, az ilyen pillanatban, melyet két szerelmes a léte árán vásárolna meg? Szerethet-e valaha is olyan férfit egy nő, kit egyszer durvának látott? Az első benyomások nem törlődnek el, és bizonyos vagyok benne, hogy Alphonse úr rászolgál majd arra, hogy gyűlöltessék...

Monológusom közben, amelyet nagyon rövidre fogok, szakadatlan jövést-menést hallottam a házban, ajtók nyílását és csukodását, kocsik indulását majd úgy tetszett, hogy több nőnek könnyű lépteit hallottam a lépcsőn, amint a szobámmal szemköztes folyosó vége felé igyekeztek. Valószínűleg az új asszony kísérete volt, amely ágyába vezette. Azután lementek a lépcsőn. Peyrehoradené ajtaja becsukódott. Mennyire zavarodott lehet és milyen rosszul érezheti magát - mondottam magamban - a szegény leány! Rosszkedvűen forgolódtam ágyamban. Ostoba a szerepe a legényembernek olyan házban, amelyben házasság megy végbe.

Már egy ideje csöndesség volt, mikor a lépcsőn fölfelé igyekvő nehéz léptek zavarták meg a csöndet. A fából való lépcsőfokok erősen recsegtek.

- Micsoda fajankó! - kiáltottam el magamat. - Fogadok, hogy elvágódik a lépcsőn.

Újra elcsöndesedett minden. Könyvet fogtam, hogy más irányba kényszerítsem gondolataimat. A megye statisztikája volt a könyv, melyet Peyrehoradenak a pradesi járás druida emlékeiről írt jelentése ékesített. Mire a harmadik lapig jutottam elszundítottam.

Rosszul aludtam és több ízben felébredtem. Hajnali öt óra lehetett és húsz percnél régebb ideje ébren voltam már, mikor a kakas kukorékolni kezdett. A nap fölkelni készült. Ekkor ugyanazokat a nehéz lépteket hallottam tisztán, a lépcsőnek ugyanazt a recsegését, mint elalvás előtt. Különösnek tetszett a dolog. Ásítva kíséreltem meg kitalálni, hogy miért kelt föl Alphonse úr olyan jókor reggel. Semmi olyat sem tudtam elképzelni, ami valószínű lett volna. Újra behúnyni készültem szememet, mikor figyelmemet ismét fölélesztették különös lábdobogások, melyekben csakhamar a csengők csengése és a zajosan kinyíló ajtók lármája vegyült, majd zavaros kiáltozást különböztettem meg.

- Az én részegem felgyújthatott valamit! - gondoltam, miközben ágyamról leugrottam.

Gyorsan felöltözködtem és kimentem a folyosóra. Szemköztes vége felől hangzottak a kiáltások és jajveszékelések, és egy hasogató hang minden más hangon túl tett.

- Én fiam! én fiam!

Nyílvánvaló volt, hogy valami szerencsétlenség érte Alphonse urat. A nászszobába futottam: tele volt emberrel. Az első látvány, mely megütötte szememet, a félig felöltözött fiatalember volt, amint keresztben feküdt ágyán, melynek fája össze volt törve. Fakó színű volt, mozdulatlan. Édesanyja mellette sírt és jajgatott, Peyrehorade izgatottan tett-vett, kölnivízzel dörgölgette halántékát vagy szagos sót tartott az orra alá. A fia, sajnos, régóta halott volt. A szoba túlsó végében borzalmasan vonaglott egy pamlagon az új asszony. Tagolatlan kiáltásokat hallatott, és két izmos szolgálóleány csak nagy erőfeszítéssel tudta lefogni.

- Istenem! - kiáltottam - mi történt hát?

Az ágyhoz mentem és megemeltem a szerencsétlen fiatalember testét, már merev és hideg volt. Összeszorított fogai és megfeketedet arca a legszörnyebb rémületet fejezték ki. Meglátszott, hogy halála erőszakos és haldoklása rettenetes volt. Ruháján azonban semmi vérnyom. Félre húztam ingét és mellén szederjes benyomódást láttam, mely oldalára és hátára is áthúzódott. Azt hitte volna az ember, hogy vasabroncsban szorongatták meg. Lábam a szőnyegen valami keményre lépett, lehajoltam és a gyémántos gyűrűt pillantottam meg.

Peyrehoradeot és feleségét a szobájukba vonszoltam, majd az új asszonyt is oda vittem.

- Van még leányuk - mondtam. - Őt kell most ápolniuk.

Azzal magukra hagytam őket.

Számomra nem látszott kétségesnek, hogy Alphonse úr gyilkosságnak áldozata, melynek elkövetői megtalálták a módját annak, hogyan hatoljanak éjjel az új asszony szobájába. A mellén látható zúzódások, körben futó irányuk mégis nagy zavarba ejtettek, mert bot vagy vasrúd nem okozhatta őket. Egyszerre csak eszembe jutott amiről beszélni hallottam, hogy Valenceban az orgyilkosok finom homokkal töltött hosszú bőrzsákkal szokták agyonverni azokat az embereket, kiknek haláláért megfizették őket. Azonnal visszaemlékeztem az aragóniai öszvérhajcsárra és fenyegetésére, mindazon által alig mertem elgondolni, hogy egy játszi tréfáért olyan rettenetes bosszút állott volna.

Bementem a házba, betörés nyomait kerestem minden felé és nem találtam olyat sehol. Lementem a kertbe, hogy megnézzem, ha nem arról hatoltak-e be a gyilkosok: de semmi biztos jelre sem akadtam. Az előző esti eső egyébiránt annyira feláztatta a talajt, hogy valami világosan meg sem őrizhette volna a nyomokat. Mindazon által észrevettem néhány mélyen a földbe vájódott lábnyomot, két ellentétes irányban is látszódtak, de ugyanazon a vonalon, a labdázó térrel szomszédos sövény sarkából indulvást és a ház kapujában végződvést. Alphonse úr léptei lehettek akkorról, midőn a szobor ujján maradt gyűrűjét ment keresni. Másrészt a sövény azon a helyen kevésbé volt sűrű, mint egyebütt, azon a ponton kellett hát áthatolniuk rajta, a gyilkosoknak. Ahogy jövet-menet elhaladtam a szobor előtt, megállottam egy pillanatra, hogy szemügyre vegyem. Ezúttal, megvallom, nem voltam képes megdöbbenés nélkül nézni gúnyos gonoszságú arckifejezését. Fejem még teli volt a borzalmas jelenetekkel, amelynek az előbb voltam tanúja: úgy tetszett, hogy pokoli istenséget látok magam előtt, amint ujjong a szerencsétlenségnek, mely a házra lecsapott.

Visszamentem szobámba és délig benne maradtam. Akkor kimentem és hírekért fordultam házigazdáimhoz. Kissé nyugodtabbak voltak. Puygarrig kisasszony - Alphonse úr özvegyét kellene mondanom - eszméletre tért. Sőt már a perpignani királyi ügyésszel is beszélt, ki éppen körúton volt Ille-ben, és az államtisztviselő a vallomását is meghallgatta. Engem is vallomásra szólított föl. Elmondtam azt, amit tudtam, és nem hallgattam arról sem, hogy az aragóniai öszvérhajcsárra gyanakszom. Megparancsolta, hogy tartóztassák le azonnal.

- Meg tudott valamit Alphonsenétól? - kérdeztem az ügyésztől ami után vallomásom le volt írva és alá is írtam.

- Megőrült a szerencsétlen ifjú teremtés - felelte szomorúan mosolyogva. - Őrült, tökéletesen őrült...Ezt beszélte el:

- Az összehúzott ágyfüggöny mögött feküdt néhány perce, mikor szobájának ajtaja kinyílott és valaki belépett rajta. Alphonsené éppen az ágy és fal közén volt, arccal a falnak fordulva. Meg sem moccant, bizonyos volt benne, hogy a férje nyitott be. Egy másodperccel utóbb megrecsegett az ágy, mintha valami rengeteg súly terhelte volna meg. Nagy félelem fogta meg, de nem merte hátrafordítani fejét. Öt perc, talán tíz perc...nem tud számot adni róla, hogy mennyi idő telt el ilyen módon. Végül akaratlanul mozdult egyet vagy talán az a valaki, aki az ágyban volt, - és ő valami olyan hidegnek érintését érezte, mint a jég...a tulajdon szavai ezek. Minden tagjában remegve az ágy és fal közébe fúrta be magát. Nem sokkal utóbb másod ízben is kinyílott az ajtó és belépett rajta valaki aki ezt mondta: "Jóestét kicsi feleségem." Kisvártatva széjjel húzták az ágy függönyét. Elfojtott jajkiáltást hallott. Az a valaki, aki az ágyban volt, fölemelkedett ültében és előre látszott nyújtani két karját. Ő ekkor hátrafordította fejét...és, azt mondja, férjét látta térden az ágy előtt - feje a vánkossal egy magasságban volt - valami zöldes színű óriásnak karjában aki nagy erővel ölelgette. Így mondta, szegény asszony, és húszszor is elismételte!...azt mondta, hogy ráismert benne...kitalálja? A Bronz Vénuszra, Preyrehorade úr szobrára...Mióta az hozzánk került, mindenki vele álmodik. De folytatom a szerencsétlen őrült nő elbeszélését. Erre a látványra eszméletét és valószínűleg már néhány másodperccel előbb eszét is vesztette. Sehogy sem képes megmondani, hogy mennyi ideig feküdt ájultan. Miután magához tért újra látta a rémet, vagy szobrot - mert egyre annak mondja - mozdulatlanul, lábával és alsó testével az ágyban, derekát és két karját előrenyújtva és karjában az ő mozdulatlan férjével. Kakas kukorékolt odakinn. Arra a szobor lelépett az ágyról, leejtette a tetemet és távozott. Alphonsené a csengőnek esett, a többit azután már ön is tudja.

Előkerítették a spanyolt, nyugodt volt és nagy hidegvérűséggel meg lélekjelenléttel védekezett. Különben nem tagadta elszólását, melyet meghallottam, de megmagyarázta, azt erősgetve, hogy nem akart egyebet mondani, minthogy másnap, majd ha megpihent, ráveri a játékot legyőzőjére. Emlékszem, még hozzá tette:

- Az aragóniai ember, ha megbántották, bosszúra nem várja meg a másnapot. Ha azt hittem volna, hogy Alphonse úr meg akart sérteni, azon helyben hasába döftem volna késemet.

Egybevetették cipőjét a kertbeli lábnyomokkal, cipője jóval nagyobb volt náluk. Végre a fogadós akinél megszállott, kijelentette, hogy vendége az egész éjjelt egy beteg öszvérének dörgölésével és gyógyításával töltötte.

Egyébként az aragóniai jóravaló ember hírében volt, kit jól ismertek azon a vidéken, ahová minden évben ellátogatott üzlete érdekében. Mentegetődzve elbocsátották tehát.

Elfeledtem említeni egy inas vallomását, ki utolsónak látta élve Alphonse urat. Abban a pillanatban történt, melyben Alphonse úr a feleségéhez készült fölmenni, hogy magához hívta az inast és nyugtalanul azt kérdezte tőle, hogy merre vagyok. Az inas azt felelte, hogy nem is látott. Alphonse úr erre sóhajtott egyet és egy percnél is tovább szótlanul állot egyhelyt, azután ezt mondta: Mindegy! az ördög őt is elviszi!

Megkérdeztem emberünktől, hogy mikor Alphonse úrral beszélt, rajta volt-e a gyémánt gyűrűje. Az inas habozott a válasszal, végül azt mondta, hogy nem hinné, és hogy különben egyáltalán nem volt gondja arra.

- Ha ujján lett volna az a gyűrű, - mondta újra meggondolva a dolgot - bizonyosan észre vettem volna, mert úgy tudtam, hogy Alphonsenénak adta volt.

Azonközben, hogy emberünket kikérdeztem, kissé magamat is elfogott az a babonás megrémülés, mellyel Alphonsené vallomása az egész házat megtöltötte. Az ügyész mosolyogva nézett rám, és én óvakodtam tőle, hogy tovább is erősködjem.

Néhány órával Alphonse úr temetése után elhagyni készültem Ille-t. Peyrehorade kocsijának kellet Perpignanba vinnie. Gyöngélkedő állapotának ellenére kertjének ajtajáig el akart kísérni a szegény öregember. Hallgatagon mentünk végig a kerten, ő alig vonszolta magát, a karomra támaszkodott. Abban a pillanatban, hogy válnunk kellett, egy végső tekintetet vetettem a Vénuszra. Előre láttam, hogy házigazdám, jól lehet nem osztozott abban a rémületben és gyűlöletben, melyet a szobor családjának egy részében keltett, szívesen megszabadulna attól a tárgytól, mely szüntelen egy rettenetes szerencsétlenséget juttat eszébe. Szándékom az volt, hogy rábírom, helyezze el a szobrot valamelyik múzeumban. Még tétováztam, hogyan térjek a dologra, mikor Peyrehorade gépiesen abba az irányba fordította fejét, amely felé merően néztem. Észrevette a szobrot és abban a nyomban könnyezve fakadt. Megöleltem és kocsimba szálltam egy szót sem mertem mondani neki.

Elutazásom óta nem hallottam olyat, hogy valami új fény világította volna meg a titokzatos katasztrófát.

Peyrehorade úr néhány hóval a fia után meghalt. Végrendeletében nekem hagyta kéziratait, melyeket egyszer talán közzé teszek majd. Nem akadtam rá közöttük a Vénusz fölirataira vonatkozó jelentésre.

Uróirat: P. barátom az imént írta Perpignanból, hogy a szobor immár nincsen. Férje halála után Peyrehoradenének első gondja az volt, hogy harangot öntessen belőle, és a szobor ebben az új alakjában szolgálja az ille-i templomot. De - teszi hozzá P. - úgy látszik, gonosz sors üldözi annak a bronznak tulajdonosait. Mióta a harang kong Ille-ben, már kétszer is elfagyott ott a szőlő.

Fordította: Elek Artúr