Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám
Abban az időben volt egy asztal a Andrássy úti kávéházban, ahol minden éjszaka, jó későn, két óra után, elbeszélgettünk. Az asztal a sarokban volt, csillogó tükör alatt, ahonnét el lehetett nézni az egész kávéházat, tiszta márványasztalait, aranyos csillárjait, kényelmesnek látszó karosszékeit és a vendégeit is, akik már ilyenkor meglehetősen kevesen voltak. Néhány megrögzött éjszakázó, akik ezalatt az idő alatt olvasták ki a világ összes lapjait, unottan és ásítozva, kivörösödött szemmel, amely csak hajnal felé kezdte érezni az álom gyönge simogatását. Bennünket, akik minden éjszaka ott tanyáztunk a sarokban, észre sem vettek, de mi sem figyeltük őket, legfeljebb rájuk tévedt a tekintetünk, akár a metszett tükörre, mely a kassza felé verte vissza a sok apró lámpa fényét. Jó volt így nézni a kávéházat, a ragyogó világosságot, és a bevont függönyök fölött a sötétlő utcát, ahonnét csak egy-egy elbaktató kocsi tompa zaja hallatszott be. Jól esett a fénye és a csöndje, amelyet néha az a kis csilingelés zavart meg, ahogy a kasszában ülő hervadt kisasszony egymás mellé rakta a cukortartókat vagy a pincér, aki kiolvasott, összekávézott újságot dobott a többi fölé. Ide jártunk hónapok óta minden éjszaka s a pincér már tudta, hogy kinek mit hozzon, teát vagy kávét, de inkább kávét, mert ez valamiképpen csillapította azt az étvágytalan éhséget, amely a nyolc órai vacsorára és néhány órai, unott közönséges szerkesztőségi munka után jött rá az emberre.
Abban az időben sokat beszéltünk az irodalomról. Akik az asztalhoz jártunk, majdnem mindannyian írni próbáltunk s az a titkos reménység élt bennünk, hogy majd egyszer fölszabadulunk a közönséges munka alól s akkor majd kedvünk szerint dolgozhatunk. Addig is hírek és rövid tárcákba írtuk bele gondolatainkat, de lenéztük ezt a munkát, ezt a kávéházak rejtekeiben való kapkodva írást és hosszú, nyugodt regényekről álmodoztunk, melyeket békében, barátságos, meleg otthonban fogunk megírni, talán egy kandalló mellett, amelyben álmatag lustasággal izzik a kemény hasábfa. Ilyen regényekről beszélgettünk éjszakákon át s elmondtuk egymásnak, nem is annyira a saját terveinket, mint inkább azokat, melyeket olvastunk s amelyek emléke, mint valami megdagadt patak úgy ömlött és áradt ki a lelkünkből.
Egy volt csak közöttünk, aki hallgatott és nem beszélt: Cserépi. Cserépi újságíró volt. Éjszaka két órakor végzett és ilyenkor pontosan megjelent a kávéházban, leült az asztalunkhoz és kávét s vajas kenyeret rendelt. Odafönn a szerkesztőségben híreket írt, olyan híreket, amelyek nélkül nem lehet elképzelni az újságot, amelyeknek megírásához nem kell művészi készség, még csak pallérozottabb nyelv sem, csak gyakorlat és judícium. Neki az volt a kötelessége, hogy tudja: miről kell öt sort írni és miről ötvenet, minek kell okvetlenül megjelennie a lapban és minek nem s neki kellett bevezetéseket írnia, tíz vagy húsz világos sorban elmondania az alatta következő sok kusza távirat tartalmát. Negyvenöt éves volt, alacsony, sovány ember, akinek fakó arcán meglátszott az a huszonöt esztendő, melyet éjszakai munkában töltött. Mindig ezt csinálta, ezt a fontos, felelősségteljes, jó újságírót kívánó munkát s huszonöt év óta mindennap elolvasott minden újságot, hogy tudja mi jelent meg s hol. Mindenkit ismert, aki szerepelt, a politikusokat éppen úgy, mint a híresebb tolvajokat, elég volt, ha valakinek a neve kétszer-háromszor megjelent az újságokban, már tudta és számon tartotta. Minden redakcióban van ilyen ember, nem is egy, akit a sorsa arra nevel, hogy haszontalan dolgok élő lexikonja legyen, ilyen volt Cserépi is, aki egyszer, - húsz éves volt - kedvesen gördülő versekkel kopogtatott be a redakció ajtaján, hogy aztán soha többé meg ne találja az összecsengő rímeket.
Azt hiszem, nem is szeretett közénk járni, de már megszokat a kávéházat, a kényelmes sarokasztalt, amelyet tulajdonképpen ő előle foglaltunk el. Nem tudott megválni a kávéháztól, inkább eltűrt bennünket, akik napról-napra arról beszéltünk, ami őt nem érdekelte. Látszott az arcán, hogy bosszantja a sok könyveim, könyvek címe, melyeket ő nem olvasott és a sok név, amelyek közül a legtöbbjét soha sem hallotta. Ha nem volt még közöttünk nem beszéltünk róla, sokkal jelentéktelenebbnek tartottuk s úgy magunkban, anélkül, hogy valaha is említettük volna, meg voltunk győződve arról, hogy soha sem olvasott könyvet. Lassanként megszokta ezt az éjszakáról-éjszakára megismétlődő beszélgetést, már az arcáról eltűnt az idegenkedés, amelyet azelőtt néha az az önkéntelen megvetés váltott föl, melyet sokan az előttük ismeretlen dolgok iránt éreznek és figyelt, sokszor meghatódott szeretettel, révedező tekintettel, mintha egy-egy különösebb mondat vagy lágyabb szó visszhangra talált volna a lelkében. És egyszer - már az ablakfüggöny fölött halvány szürkeséget láttunk az égen - lassan, kissé vontatottan megszólalt:
- Emlékszem egy regényre, amelyet már nagyon régen olvastam. Orosz regény volt...
Ránéztünk. Nem csodálkoztunk azon, hogy megszólalt, de az az érzésünk volt, hogy most igazolni akarja magát: ne gondoljuk, hogy benne nem maradt meg semmi. Vagy talán nem is maradhatott csöndes hallgató köztünk, akik sokkal fiatalabbak voltunk nála, fürgébbek, követelőbbek s talán éreznie kellett, hogy egyszer csak észre vesszük a hallgatását.
- Úgy emlékszem, Kuprin írta és én német fordításban olvastam. Egy férfit rajzolt meg benne, egy férfit, aki valahonnét a messzi vidékről került Pétervárra, az egyetemre és minden áron érvényesülni akart. Egy kis udvari szobában lakott a sötét földszinten, nyomorúságos környezetben, ahol rettenetesen szomorú lett volna az élete, ha nem fűtötte és hajszolta volna a vágy a gazdagság és az érvényesülés után. Orvosnak készült és föltette magában, hogy boldogulni fog, hamarosan és kivételesen. A ház, melyben lakott, egy híres orvostanáré volt, akit az egyetemről ismert. Beférkőzött a kegyébe, nemsokára már járt is hozzá s megállapította, hogy a tanárnak nagyon kevés ideje van hátra az életből. Lázas sietséggel dolgozott ezalatt az idő alatt és nemcsak a maga karrierjét alapította meg, hanem magába szerettette a tanár feleségét, akit aztán el is vett. Így mondotta ezt el, közönségesen, szárazon, keresgélve a szavakat, azután hozzátette:
- Pompás regény volt, kitűnő rajza a nagyváros életének...
Már reggel volt, az utcán szemeteskocsik döcögtek végig s a szomszéd házak előtt barátságtalan, mogorva házmesterek söpörték a gyalogjárót. Kellemetlen így a reggel, tompa szürkesége az éjszaka fénye után és az emberei, akiknek a szemében még ott ül a fáradt álom s arcukra ráncot vet az előttük lévő egész, hosszú nap gondolata. A kávéház ajtajában egymásra néztünk, némán búcsúztunk és mentünk haza, ki erre, ki arra, hogy otthon jól elsötétítsük a szobát, mintha éjszaka lenne tovább is.
Másnap Cserépi sokkal élénkebb volt. Nem igen emlékeztünk arra, amit mondott, de ő emlékezetünkbe idézte:
- A regényben, melyről beszéltem, talán a férfi a legérdekesebb alak. Számító és kegyetlen, erőszakos és önző, de mégis van benne valami naivság, valami szentimentalizmus, amelyet a vidéki emberből nem tudott kiirtani a nagyváros. Nem azért tör a gazdagság után, hogy henyélve élvezhesse, nem csupán azért alakoskodik, ügyeskedik, hogy végre is sok pénze legyen, hanem meg akarja szerezni az eszközöket arra, hogy dolgozhassék és alkothasson. Nagy tervei vannak, kísérleteket akar végezni, amelyek az egész emberiség javára szolgálnának és emellett kegyetlenül, igazságtalanul eltipor mindenkit, aki útjába kerül. Könnyet és fájdalmat okoz, pedig az a célja, hogy sok könnyet fölszárítson és sok fájdalmat lecsillapítson. Aljas és ravasz, emellett igazi szolgálatot akar tenni az emberiségnek. Talán a dicsőségért? Azért is, de nem csupán azért. Valami különös magabízás él benne, hogy különb, sokkal különb a többinél s joga van ahhoz, hogy a mások fájdalmán keresztül érvényesüljön, mert nemcsak magáért dolgozik, a maga kényelméért és karrieréért, hanem az emberiségért is, sőt főképpen az emberiségért...
Cserépi elhallgatott egy pillanatra. Mi csodálkozva néztünk rá: meglepett az a lendület, amellyel a szavakat kiejtette.
- Mint a végzet, olyan volt ez az ember. Akinek a közelébe került, annak tönkretette az életét, ha nem is éppen közvetlenül. A professzor, aki fölfedezte, szívbajos ember volt. Hamar megállapította, hogy az izgalmak tönkretehetik, de várt és szinte konzerválta az életét addig, amíg a hasznára lehetett. Amikor készen volt, amikor többé nem volt rá szüksége, belevitte tudományos vitákba, amelyeknek a professzor nem tudott ellenállni s csúnya jelenetek, heves összetűzések után egyszer csak vége volt a professzornak. Bejutott az egyetemre, tanár lett s körülötte - nem emlékszem, miért - olyan botrány támadt, amely néhány embernek igazságtalanul és megokolatlanul a nyakát szegte. Semmi kímélet, semmi sajnálkozás nem élt benne, csak valami belső ábránd, hogy alkotni fog, valami nagyot, amelyért áldani fogja mindenki a világon. És végül is föltalálta azt a szert, amelytől nyomban elmúlik a fogfájás. Semmi más nem sikerült neki, de ez a szer tökéletes volt. Véletlenül bukkant erre, nem tudományos kutatás eredményeképpen s ügyet sem vetett rá, mert nem ezt akarta, de mégis ez volt életének egyetlen eredménye.
- Érdekes, - jegyezte meg Kemény, egy fiatal és ambiciózus író, aki Cserépi mellett ült. - Szóval az író azt akarja kihozni, hogy egy csomó embernek valósággal bűnhődnie kell, sőt némelyiknek, mondjuk, ártatlanul el is kell pusztulnia, hogy végre is valami tökéletesebb fog csöppet kapjon.
- Azt hiszem...
Elgondolkozott egy kicsit, aztán hozzátette:
- De mégis, ez csak egy keret, hogy fölvonultassa az embereit. És talán nem is a férfi a legérdekesebb, hanem az asszony...
Cserépi köhögött s ezt az alkalmat Kemény fölhasználta arra, hogy elvágja az elbeszélést. Ő kezdett beszélni s Cserépi nem is próbálta meg, hogy még egyszer belefogjon. Elmerülve hallgatott, látszott rajta, hogy csak a tekintete van Keményen, de a gondolatai egészen másutt járnak. És reggel felé, amikor hazamentünk, Kemény nevetve fordult felém:
- Látod, az is kiderült már, hogy Cserépi könyvet olvasott. Igaz, hogy réges-régen lehetett, mert nagyon akadozik s nagyon nehezére esik a visszaemlékezés, de mégis csak elolvasta.
Többet nem is beszéltünk róla. Másnap már el voltunk rá készülve, hogy Cserépi folytatni fogja az orosz regényt - talán az egyetlent, amelyet életében olvasott - s minden különösebb érdeklődés nélkül hallgattuk.
- Az asszony - beszélte Cserépi - vidékről került föl Pétervárra. Szép volt és a szépsége sok volt annak a kis városnak, amelyben született. Minden vidéknek meg van a maga elképzelése a szépségről, az alakban, a formákban, a bőr színárnyalatában, a szem vágásában, szóval minden vidéknek meg van a maga tökéletes szépsége, amelyért rajong s amelyet tiszteletben tart. Hódolattal közeledik hozzá, talán meg is alázkodik előtte, mert tökéletesnek s úgyszólván mintának tartja, amelyhez hozzáhasonlítja a többit. Az asszony szép volt sőt szépség volt, - de nem ennek a vidéknek való. Sok volt benne abból, amit azon a vidéken a tökéletes szépséghez megkívántak, de a tökéletesség hidegsége nélkül, nem volt meg benne minden s éppen ezek az eltérések szabták meg különös sorsát. Ha a szabályos szépség lett volna, vetélkednek érte, hogy ki vegye el és ki pompázzék, ki büszkélkedjék vele a társaságban, de éppen ezek az eltérő vonásai elriasztották mindazokat a gondolatokat, amelyek a férfiakban a házasságról, a családi életről, szóval az élet nyugodt és pontos élvezéséről támadhattak. Vannak nők, akik talán a legerényesebbek s a legtisztább gondolatúak, de a pillantásukban van egy sugár, az arcukon van egy vonás, amely lázít, amely forró vágyakat kelt s olyan szavakat kényszerít a férfiak ajkára, milyeneket másnak nem mernének mondani. Az ilyen nők láttára, akármilyen rendes és erkölcsös családi környezetben pillantsuk is meg őket, nem a szabályos boldogság jut az eszünkbe, hanem éjszakák, vad zene, nemes ital s a szerelemnek olyan élvezete, amelynek a rövidségében, a drága, vissza nem tartható percek rohanásában van meg az igazi íze. Nő, akit akarunk, minden erőnkkel és minden vágyakozásunkkal, de a vágyakozásunkban már benne van az a fájó, nyugtalanító tudat, hogy nem egy férfi számára született. Mondjuk így: szemérmetlen szépség volt...aki kezdetben éppen olyan gondolatok közepette nevelkedett föl, mint bármelyik kisvárosi polgárlány s más külsővel éppen olyan lett volna, mint azok, de a körülmények, a férfiak lihegő bátorsága, el nem titkolható éhségük, a versengésben való aljasságuk korán megtanították arra, hogy lenézze a férfiakat s kellően értékelje önmagát. A nőkben általában egyforma érzések és egyforma indulatok szunnyadnak, attól függ, hogy melyiket ébresztik föl bennük, melyiket nevelik, sőt mondhatjuk így is: attól függ, hogy milyen férfi kezébe kerülnek s olyanok lesznek, amilyenekké a férfiak alakítják őket. Nem öntudatos nevelődés ez, hanem a lélek kisugárzó ereje, amely megingathatatlanul hat, egészen függetlenül a kimondott szavaktól, valami mágnesség, amelynek nem lehet ellenállni, amelyet nem lehet kivédeni, mert észrevétlen.
Cserépi úgy beszélt, mintha mentegetné akarná az asszonyt s mikor elhallgatott egy pillanatra, úgy látszott, hogy keresi a szavakat, amelyekkel tovább és jobban védelmezhetné. Égett az arca s különös fényesség lobogott föl a szemében, amelyben máskor lomha fáradtság szunnyadt.
- Még ott a kis városban - folytatta aztán - elbukott. Így mondom, bár ez nem az a közönséges elbukás volt, amely szerencsétlenné tesz egy tisztességes polgárlányt, ez az elbukás szükségszerű volt, kezdete egy különös életnek, amelynek megindulásához és kifejlődéséhez kellett ez a megrázó, elkeserítő és bosszúra ösztökélő érzés, a társadalomból, a megszokott környezetből való kitaszítottság tudata. Természetesen nem tudott megmaradni a kisvárosban, ahol mindenki ismerte s ahol a történtek után minden férfi jogot formált hozzá. Pétervárra került, ahol egymás után adta oda magát az ismeretleneknek, míg végre olyan valaki kezébe került, akinek meg volt a módja hozzá, hogy illő foglalatot adjon az ő gyémántocskájának. Jó módban élt, palotája volt már és ékszerei, de nem volt megelégedett, valami perverzus vágyakozással azt a tiszteletet szerette volna, amely minden agyondolgozott, csúnya polgárasszonynak kijár, de neki, legalább is ilyen körülmények között, nem lehetett része benne. Ez a vágyakozás minden ilyen nőben felébred valamikor s fájdalmas, kínos nyugtalansággal izgatja folyton minden gondolatát. S mintha a férfiakon akarta volna magát megbosszulni, a férfiakon, akiknek - mondhatni - szerencsés elbukását és nagyszerű életét köszönhette: türelmetlen, álhatatlan, kegyetlen volt hozzájuk, nem hagyta őket gondtalanul elmerülni az élvezetben, ellágyulni és felolvadni a birtoklás biztosságában, mert akkor, amikor végre az övék lehetett, nyugtalankodva, félve, kétségbeesve érezték, hogy már félig elveszítették. Sokszor gondolt arra, hogy egyszer majd találkozik valakivel, akivel szemben nem lesz más, mint engedelmes nő, szerető feleség és hűséges anya, ez a gondolat, mint valami halvány vágyakozás élt benne, sőt néha szinte rá is akarta magát kényszeríteni a szerelemre, de nem sikerült sehogy sem. Mint a tudós, akiben a mikroszkópium nyugtalanító képei után sóvárgás támad a mindenben megnyugtató s az élettel kibékítő hit iránt, de hiába, mert már az első áhítatos fohászt elnyomja és elfojtja a mikroszkópium beidegződött képe, úgy volt a szerelemmel: nem tudott szeretni, mert túlságosan ismerte azokat, akikkel összekerült. Egyszer beteg volt s az orvostanár hivatta, aki megvizsgálta s néhány pillanat múlva nemcsak a szemében, de minden tagjában érezte a testfehérnek azt a színpompáját, amely úgy mámorosít, mint az aszúbor s a vonalaknak azt a harmóniáját, amely előtt még kemény márványba faragva is csak remegve lehet megállni. Nézte, mintha az életnek valami rejtett titkára bukkant volna rá, ami mulatatta az asszonyt, s elhivatta a tanárt máskor is. Később férjhez ment az orvostanárhoz, aki nem akarta elvenni, mert ezzel megalázta s egyúttal bizonyos társadalmi pozíciót biztosított magának és évek múlva, kissé hervadtan és megviselten beleszeretett a férje asszisztensébe. Nem, nem ellentmondás ez: a megöregedés a babonákra való hajlandósággal jár s a babona sokkal erősebb, sokkal lenyűgözőbb, mint a hit. Így, kendőzötten és hervadtan is szép volt: égő fekete szemében ott csillogott a múlt, ingerlően, szinte siettetően, mintha nem sokára minden emlékké válnék. Az asszisztensre azonban nem volt hatással. Mindenkire, csak őrá nem. Az asszisztens kerülte is, de amikor megérlelődött benne a terve, fölhasználta az asszony ideges, türelmetlen szerelmét, amely annak az embernek életéhségéhez volt hasonló, aki sok évi nyomorúság után váratlanul milliós örökséghez jutott.
Cserépi a levegőbe bámult, merően, hosszan, mintha ott a szivarfüstben és a tea gőzében az asszony képe rajzolódott volna ki előtte. A hangjából, amelyen beszélt, valami régen elfojtódott vágyat érezetünk ki, amelynek már csak meleg emléke van, de nincs mámora, mint a pohárnak, amelyben már nincsen benne a százesztendős bor, de még párolog belőle nemes illata.
- Ti mondtátok itt, hogy az a jó regény, amelynek az alakjai, mint tökéletesen kiismert emberek élnek tovább a lelkünkben, nos hát ez olyan regény. Régen olvastam, de úgy ismerem minden alakját s minden gondolatukat, mintha éveken keresztül minden nap láttam volna őket. Élénken és feledhetetlenül él bennem az a küzdelem, amely az asszony és a férfi között folyt - azt hiszem, innen "A párbaj" a regény címe - s amely nem végződhetett mással, mint mindkettőjük túl-boldogtalanságával. Magam előtt látom a férfit, akit gyötrelmes vágyak hajszolnak az alkotásra s e mellett mindig éreznie kell tehetetlenségét, az anyag rettenő makacsságát s a sikertelenségeknek azt a sorozatát, amely már nem pattant új gondolatokat, vakmerőeket és talán őrülteket, hanem üressé, kiszikkadttá teszi az agyat. S ugyanekkor látnia kell a mások kisebb-nagyobb sikereit, éreznie kell a mások lázát, melyben az alkotások fogantak, nos, az ilyen embernek regényen túli hősnek kell lennie, hogy az irigység ne lakozzék állandóan a szívében. S e borzalmas gondok, a terméketlenségnek e sorvasztása közepette ott van az asszony, akinek csak a vagyona kellett s akiről az volt a meggyőződése, hogy csupán a múltját folytatta, amikor még férje életében odaadta magát neki. S az asszony küzdelme a férfiért! Már látta, hogy kicsoda, de annál makacsabbul ragaszkodott hozzá, már tudta, hogy csak egy érzés él benne, az ördögé, aki Istent teremteni látta s félig tébolyodott már a gondolattól, hogy nem tudja utánozni. Asszonyos ösztönnel ezen az érzésen keresztül akart a közelébe férkőzni, segíteni akart neki, úgy képzelte, hogy amint a költőknek múzsájuk van, lehet tudósoknak is, hiszen talán a tudomány sem más, mint poézis, nem a szívé, hanem az agyé. De éppen ellenkezőjét érte el ezzel, mint amit akart, mert a költészet múzsájától elég, ha mosolyog, a tudomány múzsája azonban pápaszemes tündér, akinek legalább is az alaptételekkel tisztában kell lennie. A férfit eleinte bosszantotta a tudatlanság, de elcsitult benne ez az érzés, mert hízelgett neki a csudálat, de később, amikor észrevette, hogy az asszony inspirálni akarja az alkotásra, nem tudta többé elrejtőztetni azt a megvetést, amelyet a korlátoltsága iránt érzett...
Megint reggeledett. A kávéház túlsó sarkában az asztalokra állították a székeket s ez a figyelmeztetés nem szólhatott másnak, csak nekünk, mert rajtunk kívül már senki sem volt a kávéházban.
- Cserépi már megint kibeszélte az éjszakát, - mondta ásítva Kemény. - Mint Seherezáde vagy kicsoda az Ezeregyéjszakában...
- Ne gúnyolódjatok rajta, - szólt egy fiatal barátunk, aki szonetteket írt, kevés szívvel, de pompás rímekkel - senki sincsen közöttünk, aki ennyire magába fogadott volna egy regényt.
A takarítóasszonyok félrehúzták az ablakfüggönyöket s láttuk Cserépit, amint az utcán állt, egy hirdetőoszlop előtt s az egyik orfeum hirdetését olvasta.
S úgy látszik, csakugyan az Ezeregyéjszakához kezdett hasonlítani ez a regénymesélés. Cserépi valósággal beleélte magát abba a szerepbe, hogy ő beszél, mi pedig hallgatjuk.
- El kell képzelni - folytatta másnap - hogy ez a regény Szentpétervárott játszik, az orosz fővárosban, amelynek talán karakterisztikusabb alakjai vannak, mint az orosz vidéknek. Város, amelynek nem nyúlnak távoli időkig a tradíciói, város, amely aránylag rövid idő alatt támadt s így nem is alakult ki benne az a típus, amely megvan minden városban, amelyben sok nemzedék lakott egymásután. Ez a város majdnem mesterségesen született s a lakosai nem egy vidékről valók, hanem az ország minden tájáról. Mintha különböző fajtájú szenet dobnának egy kohóba, az egyik meg sem gyullad, a másik pedig lobogó lánggal ég, az egyik sziporkázik, a másik valósággal nyög és sír a lángok között, az egyiknek tiszta a lángja, a másik pedig haragos füstöt fúj, - és sok, sok időnek kell eltelnie, míg valamennyi összeolvad a parázs égő vörös színében. Nos, ez az idő még nem érkezett el s talán azért látjuk együtt ezeket a fantasztikus alakokat, amelyek közül a legtöbb föltétlenül idegenszerű a számunkra, még ha láttunk is egy-kettőt. Én sohasem felejtem el azt a pompás házmester-alakot, akiben egy vidéki nemes vére folyik s aki atavisztikus ösztönnel úgy bánik a lakókkal, mint az öregapja bánt a jobbágyaival... De élénken az emlékezetemben van az író is, akinek nagy vitája volt a mi alkotni akaró professzorunkkal. Valaha fiatalkorában megírt egy regényt, amely duzzadt volt a tehetség erejétől s amely, mint kezdet, egyike volt a legnagyobbaknak, de később sohasem írt semmit. Örökölt egy kis vagyont, amelyből meg tudott élni s mindenki azt hitte, hogy most, nyugodt és gondtalan éveiben valami hallatlanul nagy alkotásra készül, de nem írt semmit sem. A társaságban, az irodalmi körökben úgy tekintettek rá, mint a legnagyobbra, aki föltétlenül be fogja váltani azt az ígéretet, amelyet első munkájában adott, de néma maradt. A professzor, akiben az alkotni vágyás emésztő tüze hiába égett, kiáltó ellentéte volt az írónak, akiben benne élt a teremtés minden ereje, anélkül, hogy fölhasználta volna. S ettől az ellentéttől sarkalva, erőt véve minden kínján, a professzor megkérdezte, mért nem alkot, amikor nagyobb gyönyörűség nem lehet a teremtésnél? És az író kifejtette a professzornak, hogy a legnagyobb gyönyörűség - nem alkotni. Alkotni tudni és nem alkotni. Úgy emlékszem, elmondotta, hogy szakadatlan tervek és álmok élnek a fejében, nem tud szétnézni és olvasni a nélkül, hogy gondolatok ne rajzanának benne, hogy emberek, képek, mesék ne tódulnának feléje s már igen sok regényt írt gondolatban, önmagának, sétái közben vagy otthon, a karosszékében, amikor az asztalra tette a félbehagyott könyvet s kinézett az ablakon, ahonnét tavasszal virágba borult gyümölcsfákat látott. De ezek közül egyik sem volt kész alkotás, egyiknek sem írta le egyetlen szavát sem, pedig sokszor egész fejezeteket gondolt el. Az érzés, hogy kiváló alkotásokat tudna teremteni, tökéletesen kielégítette és boldoggá tette s szinte félve gondolt arra, hogy valami kisértés támadhatna benne, amely arra ösztönözné, hogy le is írja mindazokat, amiket elgondolt. Nem gyűlölte az embereket, de nem is szerette őket s e közömbösségében, vagy mondjuk pártatlanságában sajnálta az emberektől, hogy az ő gondolatait élvezzék vagy tűnődjenek rajtuk vagy továbbgondolják amelyet szétosztana abban a pillanatban, mihelyt másoknak is betekintést engedne a lelkébe. S azt mondta a professzornak, hogy talán az Isten is sokkal nagyobbnak érzené magát önmaga előtt, ha nem teremtette volna a világot,...De jellegzetes alak az a tanár is, aki még tündöklő ifjúságában találkozott a professzornéval, még abban az időben, amikor senkié sem volt és mindenkié s az asszony akkor neki is odaadta magát. A férfi érezte, hogy hiába az övé, mert soha sem lesz egészen az, pedig már akkor benne élt lelkében a tudat, hogy ezen a nőn kívül soha sem fog mást szeretni. Érezte, sejtette, hogy csak a nő szeszélyétől függ mikor kell mindörökre búcsút vennie tőle s ezért úgy rendezte be ezt a néhány hetét, hogy az emlékeiből élete végéig élhessen. Más, ha szeret, nem törődik a pillanattal s úgyszólván tisztára véletlen, hogy később mi marad meg az emlékezetében, de ő egyenesen mindent emléknek rendezett. Színházi rendező nem tudta volna szebben csoportosítani a szerelmi jeleneteket, amelyeknek nem volt más céljuk, minthogy abban a beállításban vésődjenek bele az emlékezetébe. Ez az igyekezet egészen különös ízt adott a szerelmének, más, ha csókol, úgy érzi, hogy soha sem lehet vége a csóknak, míg az övében már benne volt az emlék bús hangulata, az elmúlás szomorúsága, amelyen pillanatnyilag győzött a jelen, a történés ereje. Még a helyeket is úgy választotta meg, hogy azok lényeges részei legyenek az emlékeinek, amikor már érezte, hogy el fognak válni egymástól, alkonyatkor vezette a hegyek közé, akkor, amikor fölkelőben volt a telihold s a fák árnyékai titokzatosan nyúltak el a földön. Ez a kép elválaszthatatlanul össze volt kapcsolva a szerelmével s hosszú esztendők múlva is érezte a tavaszi alkonyat minden csudáját, a derűs eget, a zsendülő lombok és kipattanó virágok könnyű illatát, amikor a mosolygására gondolt. A nő utálatos romanticizmust gyanított benne s megvetette, de mindvégig barátságban maradtak, akkor is, amikor már másodszor ment férjhez, de anélkül, hogy túlságosan a közelébe engedte volna. S most csakugyan az emlékeiből élt, amelyek a maguk pompázó szomorúságukban olyan élénkek s olyan színesek voltak, hogy csakugyan betölthettek egy életet...Vagy igen jól emlékszem arra az öreg és boldogtalan emberre, akinek az élete a legharmonikusabbnak indult s a véletlen úgy kizökkentette, hogy a legelégedetlenebb, legbékétlenebb élet lett. Pap volt, szerzetes s amikor öntudatosan ezt a pályát választotta, lemondott minden világi örömről. A tudománynak élt, régi írásokat, régi nyelveket tanult s nem volt nagyobb gyönyörűsége mint hogy ha megállapíthatta, hogy a régi szavak milyen magán- és mássalhangzó változásokon mentek keresztül, míg eljutottak a mi nyelvünkbe. Esztendőkön át nem foglalkozott mással, mint régi pergamenek böngészésével s bízvást el lehetett mondani, hogy nem volt nála megelégedettebb és boldogabb szolgája az Úrnak. Egyszer aztán ráakadt a kolostor levéltárában egy pergamenre, amelyet hónapok türelmes és fáradtságos munkájával kibetűzött s amelyben nem volt más, minthogy négyszáz esztendővel ezelőtt, amikor a kolostorra vad ellenség tört rá, a prior biztonságba helyezte a kincseket, melyeket az egész vidék lakossága a kolostorba vitt. A pergamen részletes utasítással szolgált arra, hogy a kincs merre van: a földben, még pedig ott, ahová déli tizenkét órakor a kolostor tornyának árnyéka esik. A barát senkinek sem szólt erről a fölfedezéséről. Abban a pillanatban, amint a pergament fölfedezte és megfejtette, mintha más ember lett volna belőle: határtalan vágyat érzett az élet után, a vidám, dús, nagyszerű élet után, amelynek a kulcsa ott van elásva a földben. Hozzá fogott a kutatáshoz, pontosan kimérte a torony déli árnyéka után a helyet, de hiába, nem találta. A sikertelenség nem kedvetlenítette el, sőt ellenkezően, még merészebbé, még türelmetlenebbé, még vágyódóbbá tette s csakugyan meg is állapította, hogy a kolostor négyszáz év óta jelentős változáson ment át s a tornyot kétszer vagy háromszor újra építették. De hiába túrta föl a földet majd, itt, majd amott, sehol sem találta meg a kincset. Esztendőkig kutatta elvakult szenvedelemmel és kínzó vágyódással s volt már hét, hogy Isten az eszébe sem jutott. Amikor már mindent fölásott, amikor már meg kellett győződnie arról, hogy valaki már föltétlenül megelőzte a kincs megtalálásában, már késő volt: a szeme többé már nem az Isten, hanem az arany fényességét látta. Gazdag szeretett volna lenni, mindenáron gazdag s otthagyta a kolostort, Istent és a régi nyelveket, hogy az arany után fusson. Éppen úgy nem találta meg kint sem, mint a kolostor kincsét. Ott bolyongott a városban, hajszolva minden lehetetlent, minden vad, minden képtelen tervet s míg mások előtt furcsa és torz figurává vált, addig lelkében a kétségbeesés vívta kegyetlen harcát. Nem, nem mese, hogy az ördög leginkább a kolostorok mellett őgyeleg, s mindegy akár női lábat, akár fakó pergament mutat....
Cserépi talán még folytatni akarta, de Nádai - ügyes és kedves riporter - rontott be a kávéházba s diadalmasan kiáltotta:
- Meg van a gyilkos! Szabó Pálnak hívják, húsz éves rézöntő segéd s nyugodtan aludt otthon, amikor a detektívek elfogták. Négy óra után vitték be a főkapitányságra s most hallgatják ki. Látjátok, hiába szidjátok a rendőrséget, mégis kitűnő detektívjeik vannak...
Valamennyien Nádait figyeltük, aki bő részletességgel elmondotta a gyilkos kikutatásának és elfogatásának részleteit. Két nap óta egyébről sem beszélt Budapest, mint erről a rejtelmes gyilkosságról: egy szép és fiatal nőt, akit mindenki ismert az éjszakai világban, borzalmas kegyetlenséggel meggyilkoltak a lakásán s elrabolták minden pénzét és ékszerét. Nádai pompásan értett hozzá, hogy még a jelentéktelen részleteket is érdekesen mondja el s mi sokáig hallgattuk, míg csak bele nem fáradt a sok aprólékosság elbeszélésébe.
Már sütött a nap, amikor kiléptünk a kávéház ajtaján. Az Andrássy úton együtt mentem Keménnyel, aki egyszer csak megállt és felém fordult:
- Nem látom tisztán ezt a regényt. Nem érzem azt az összekapcsolódást, ami egésszé teszi. Azt hiszem, meg van nekem otthon s le se fekszem addig, míg bele nem nézek.
Éjfél felé már ott ültünk a kávéházban.
- Remélem, - jegyezte meg valaki - hogy Cserépi már befejezte azt az orosz regényt. Végre is ennyi ideig egy regényről beszélni...
Kemény mosolygott. Végig nézett rajtunk, aztán halkan, nehogy talán Cserépi túl az utcán, fönn a redakcióban meghallja, mondotta:
- Én még reggel megkerestem azt a Kuprin regényt. Szó sincsen abban professzorról meg démoni asszonyról és mindazokról akikről itt Cserépi beszélt. Kitűnő regény a vidéki orosz katonaéletből, de egyáltalában nem az amit itt nekünk Cserépi elmondott.
Egymásra néztünk s anélkül, hogy egyikünk is szólt volna, valamennyien megéreztük azt a valót, ami eddig talán csak tudaton kívüli sejtéseinkben volt meg. Igen, ez a Cserépi csakugyan olvasta a Kuprin regényt s talán ez volt az egyetlen, melyet életében olvasott és most, hogy éjszakáról-éjszakára hallgatnia kellett, a régi címhez, mely megmaradt az emlékezetében, új mesét álmodott: Nem Pétervár, hanem Budapest! Emberek, akiket valaha látott, megelevenedtek a fejében s úgy léptek elő, mintha más mutatta volna be őket s nem ő formálta volna könnyű vajúdásban éjszakáról-éjszakára...Igen, itt alkotta meg előttünk ezt a regényt, mintha a régi könyvre akarna visszaemlékezni, s a régi könyv lapjairól, öntudatlanul a saját múltjának alakjai lépegettek elő.
- És én fogadok veletek, - mondotta Kemény, mintha a mindnyájunk gondolatát akarná folytatni - hogy Cserépi szentül meg van győződve arról, hogy a Kuprin regényt mesélte el nekünk.
Két óra felé bejött Cserépi. Kávét és vajas kenyeret rendelt, s láttuk, hogy csudálkozik pillanatnyi némaságunkon. Azt hittük, hogy beszélni akar, de intett - tele volt a szája kenyérrel - hogy vége az elbeszélésnek. De mi még sokáig nem tudtunk beszélni. Az arcát néztük, mely szomorúan fonnyadt volt a sok éjszakázástól és csak most vettük észre, hogy a szeme olyan, mint egy gyereké.