Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám · / · CHOLNOKY LÁSZLÓ: FEHÉR TUBARÓZSA
Fütyörészi a fehér tubarózsa nótáját, csak halkan, a szövegét csak elkapkodva szokta énekelni, de azért észrevettem, hogy mindig mást és mást dalol az egyszerű kis áriája, ami különben maga is egyre más lett, ahogy a szerzőjének éppen eszébe jutott. - Egyszer a délutáni előadás után kérdezősködni kezdtem tőle a dolog felől:
- Már régen kifejtettem volna a tubarózsa titkát, de ezek a többiek reménytelenül, kilátástalanul szamarak, ennélfogva azok is maradnak mindig, ezek csak kinevettek volna, te azonban meg fogsz érteni engem. Úgyis együtt megyünk, ha tehát akarod, jöjj el hozzánk, ott majd elmagyarázom neked a dolgot! Megdobbant a szívem, mert itt volt készen a kényelmes kis hazugság és ugyancsak örültem neki. Férfiasan szavamat adtam önmagamnak, hogy elkerülöm Violát, mert éreztem, hogy baj lesz vele is és ezt megalázónak tartottam, most azonban hívnak és - Fütyörészinek mindent megteszek.
Azon a szűk kis lépcsőn jöttünk lefelé a gimnáziumból, amelyik a takarékpénztári völgyet a Horgos utcával összeköti. Amikor leértünk az Anna-térre, a lábamat titkos kis reszketések kezdték táncoltatni, hirtelen, minden átmenet nélkül azt hazudtam Fütyörészinek, hogy azóta, amióta a múltkor ilyesmiről beszélt, engem is elfogott a válás gondolata és ebben a percben nagyon szeretném még egyszer alaposan szemügyre venni a normális iskolát, ami szintén ott áll a téren.
- Ugyan mit nézel ezen a vacak kis sárga házon?...Úgysem ér az ilyesmi semmit, ha az ember erőszakosan akarja felpiszkálni az emlékeit, az ilyesminek magától kell jönnie!
De azért odamentünk és akkor valahogy rájöttem, hogy nem is hazudtam, mert hirtelen eszembe ötlött, hogy pillanatokra valóban fel-felbukkantak előttem a régi dolgok. Az ember sok ilyen furcsa, komplikált ál-hazugságot leplez le életében, de futni hagyja őket, mert nehéz rajtuk kiigazodni.
Az iskola előtt pár apró kis normalista ténfergett, Fütyörészi az egyiknek hirtelen lekapta unalmában a kalapját és felakasztotta egy magas ágra, de nyomban aztán két krajcárt nyomott a kezébe.
- Gyerünk már, már én is elszomorodom! - mondta és megindult.
Szorongva követtem, de Violát nem láttam sehol.
Leültetett, levetette csodálatos kis kabátját és felakasztotta a szobákat elválasztó ajtó szárfájából kiálló kampósszegre, amelyen már ezer más ócska ruha fityegett. Az az ajtó már a lakásba nyílt de le volt zárva, azon szoktak kopogni a lányok, ha hadat üzentek a fiúknak.
- Hát kérlek, - mondta fel-alá járva és a falon függő képeket egyenesre igazítva, - a fő ok, amiért azoka a szamarak a Trillári-nótát meg nem értenék, mindenesetre éppen az, hogy szamarak, van azonban egy másik ok is, ami némileg a mentségükre szolgálna, de amit viszont teljesen hiába magyaráznék el nekik. Te azonban nyomban meg fogsz érteni engem: ennek a nótának állandó, végleg megszövegezett része nincs több, csak ennyi: Trillári, fehér tubarózsa, trillári!...Már most, olyankor, ha jó kedvem van, vagy a lelkemet olyan nagyszerű csapongások viszik magukkal, mint például ily pompás tavaszi reggeleken: mindenféle csodás vidékről, végtelen tengerekről, bátor és szép emberekről, éneklek hozzá részeket, - máskor, ha szorongás fog el, főként amikor attól kell tartanom, hogy a tanár kihív és beszekundázom, vagy más afféle buta kis veszedelem fenyeget, - úgy magamban, csak úgy gondolatban, nagyszerű eseményekről, üstökösök összecsapódásáról, egetrázó viharokról, a csillagok báljáról fűzök hozzá strófákat, ...megénekelem az angyalok karának kettészakadását és világrengető küzdelmét, ...a múltkor, amikor attól féltem, hogy egy szörnyű álmom beteljesedik, pompás rímekben megénekeltem, amint a szélfiókok, Boreász bíztatására, elsöprik a föld színéről Eulosznak, a szelek atyjának barlangját, de ezt már elfelejtettem,...szóval ilyenkor mindig rendkívüli, mérhetetlen veszedelmekről énekelek, hogy annál jobban kitűnjön, mily nevetséges gyerekségek a mi mindennapi, ringy-rongy kis félelmeink. - de a legpompásabb folytatások akkor keletkeznek, amikor a szerelem sanyargat! Olyankor legjobban szeretem a nótámat barkarolává alakítani, amit ott énekelek Ventimiglia vagy Bordighera alatt, a tenger sima tükrén, amíg Viola ott ül velem szemben, ez így van kigondolva, de persze, még nem is mondtam neked, hogy kimondhatatlanul szerelmes vagyok Violába, de te ezt, mint igazi úr, nem fogod elmondani senkinek, - és hát akkor arról énekelek, hogy a tenger síkjának csak a ráhajló csillagos ég szab határt, hogy a mérhetetlenül magas hold tükörképe mily végtelen mélységben ringatódzik alattunk, ...érted ezt?...mindig nagyszerű messzeségekről, mérhetetlen távolságokról énekelek ilyenkor, de nem azért ám, hogy a szerelmemet hozzájuk hasonlíthassam, dehogy!... hisz úgy írózom az ilyen ócska, agyonnyaggatott hasonlatoktól, ...nem, csak nekem olyankor, ki tudja miért, mérhetetlen dolgokra van szükségem,...De várj csak, hol is hagytam el voltaképpen,...no mindegy,...hát végül aztán, amikor kimondhatatlanul szomorú vagyok, amikor Viola a szemembe nevet és átmegy a Becsák Mancihoz, mert annak az ablakából át lehet látni a Robelly vívómester lakásába, - ez gyerekségnek látszik, ugye, pedig ha utána gondolsz, rettenetes valami, - hát akkor gyászos szörnyűségek következnek, a rózsák temetőszagot lehelnek magukból, a baródai maharadzsa holtan találja egyetlen leányát, akinek a születéséért pedig száz dramint áldozott fel máglyán,...a dal végén aztán én is meghalok és huszonnégy szárnyas ló ragadja magával a halottaskocsimat, fölrepítenek a magasba, én visszatekintek onnét és csak hát látom át, hogy a földet megcsípte egy szúnyog,...nem a!...hiszen ez a kis daganat a Himalája, ...valami pajkos kis kölyök feldöntött egy pohár vizet,...nem a!...hisz az a kis pocsolya az Atlanti óceán, és valahogy meglátom azt is, hogy a házalakú fehér kis skatulyák között nevetséges, gonosz kis bogár csetlik-botlik és...nini,...az a gonosz kis bogár a Viola!
Megállt előttem és az arcára valami oly groteszk, csodálatos szomorúság ült ki, hogy nevetnem kellett.
- Mindez igen szép, Fütyörészikém - mondtam, - de hát a tubarózsa?
- A tubarózsa!? - kérdezte és vállat vont. - Hát tudod kérlek, itt megint a nóta története a fontos. Legelőször is, tudniillik, csak ez a sor volt meg: Trillári, fehér tubarózsa!...ehhez illesztettem aztán hozzá lassanként a nagyszerűségeket. Azonban mit tapasztaltam?...Azt, hogy amikor már három vagy négy strófába belefoglaltam a gondolataimat, hirtelen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy ismét csak ezt mondjam: trillári, fehér tubarózsa!...Gondolkoztam a dolgon és rájöttem a titkára. A tubarózsa azoknak a drága kicsinységeknek a foglalata, amelyek körülvesznek. A tubarózsa magában foglal benneteket, jó barátaimat, magában foglalja azokat a gondolataimat, amelyekkel elképzelem: hogyan gördülnek majd a gyorsvonat kerekei, amikor visszavisznek az anyámhoz...egye meg a fene azt a ráncot, ott a hátán, - benne van ez az egész szoba, benne van a pocakos Körmendy, a kocsmáros, mert olyan jó ott ülni nála a hátsó szoba sarkában és karban énekelni hogy: hová lettél, hová tünél, ó lelkem ifjúsága!?...mert érzem, hogy én már elvesztettem a lelkem ifjúságát, akárhogy gyalulom is a Rothfischer púpját...és benne van, ott ül a kelyhe közepében, mint Titánia királyné - Viola!...Most már érted ugye: minden nagyszerűség után is csak vissza kell térnem közétek, a tubarózsához, ez az igazi, mert annak a kelyhe mélyén lakik a titkok titka, amit azonban nem tudok megismerni, mert bármilyen óvatosan nyúlok is utána, eltűnik, elrebbenik előlem. Pedig tudom hogy van, hogy él ez a szent titok, ott kísérti a lelkemet már szerelmes álmok reggelén elfog a gyönyörteljes szomorúság és elérhetetlenül ott van a közelemben, amikor visszamenekülök a tubarózsához, hogy gondolatban letérdelhessek a kis Titánia királynő előtt...A trillári pedig?!...Azt képzelem, hogy itt a közelben valahol egy, a babiloni vizekből eredő kis patak folydogál, annak egyik partján laknak a nagyszerűségek, a másikon pedig a fehér tubarózsa. A patakon pompás, filigrán, aranycsipkézetű hidacska vezet keresztül, - átmegyek a nagyszerűségekhez, ott töltöm el a napomat náluk, egyszer azonban nyugtalanság fog el, hirtelen átszaladok az aranyhídon, visszakiáltom: elég volt belőletek!...és visszatérek a tubarózsához. Hát ez a csodálatos, csipkés, ringó-rengő aranyhidacska a trillári, amint már a nevéből is kihallhatod. A trillári milyen csodálatos félbolond a te barátod, sőt ha többször beszélnénk a dologról, látnod kellene azt is, hogy jóformán már a túlvilági dolgokkal is ismerős vagyok a trillári révén, engem oda már valóban huszonnégy szárnyas ló kellene hogy átröpítsen és milyen furcsa kis tréfa lenne, ha mégis valami suszter-módon pusztulnék el: a fejemre zuhanna valami, agyonvernének a kocsmában, foszfort innék vagy felkötném magam, részegen kitörném a nyakamat, vagy bárhogy másként!
- Bolond vagy, Fütyürészikém! Téged különben akkor is megsegítene a fehér tubarózsa!...De mindez voltaképpen szomorú dolog...miért keversz szomorúságot a fiatalságodba?...Egyébként pedig volt az előadásodnak egy rendkívül megkapó része! Oly meleg közvetlenséggel beszéltél a potrohos Körmendyről meg a kis hátsó szobájáról, hogy most valami ellenállhatatlan vágyat érzek utánuk. Holnap vasárnap, alhatunk sokáig, jöjj el velem egy fél literre a tubarózsa köpcös lakójához!
- - - - - - - - - - - -
Mindketten részegek voltunk, amikor hazamentünk, Fütyörészi hazakísért és amikor elváltunk, arra kért, hogyha előbb nem is, de szerdán okvetlenül látogassam meg, akkor majd együtt átvesszük az úristen kellemetlen alkotmány- és törvénytárát: a fizikát.
- Ötnél előbb azonban ne jöjj, mert délután a fiúkkal kimegyek a Prasli-kerbe és feltétlenül lesz már öt óra, amire hazakerülünk.
Ezen az éjszakán azt álmodtam, hogy Violát ravasz fondorlattal kicsaltam a tubarózsa kelyhéből és elbújtattam a spanyolfal mögé, a Fütyörészi huszonnégy szárnyas lova azonban keresztülgázolt rajtam és én meghaltam. És reggel, amikor felébredtem, már én is kimondtam halkan a Viola nevét és már az én lelkemen is átsajdult a sejtelem, hogy a titkok titka ott lakik a Viola közelében, hogy Viola őrzi a titkok titkát.
Szerdán pedig röviden a következők történtek.
Hiába mesterkedtem, fél ötnél nem bírtam tovább.
Lesiettem hozzájuk, de Violát nem láttam. Amikor azonban a fiúk ajtajának kilincsére tettem a kezemet, belülről hangokat hallottam: Viola beszélt Fütyörészivel. A megcsalt csaló keserű dühe fogott el, kiosontam a kertbe és felálltam a padra, ahonnét közvetlen közelből beláthattam a szobába, de ők engem nem láthattak a lombok miatt.
Fütyörészi ott térdelt a leány előtt és fejét az ölébe hajtva csókolgatta a kezét. A leány mosolygott, mert odalátott éppen a furcsa ráncra és tudjátok, hogy az effajta ádáz kis nősténynek feltétlenül vigyorognia kell. Néha-néha bizonyára ez ügyben járt a Prasli-kerben, - egyszer azonban, ahogy a kavics megroppant a lábam alatt, felugrott és kiszaladt.
Kikandikáltam az utcára és amikor nem járt arra senki, kiugrottam a kerítésen keresztül, bolyongtam egyet és csak negyed hatra mentem oly különös volt ott akkor minden, vissza újra. Egy leheletnyi ottmaradt a leány parfümjéből a szobában, de nemsokára elszállt fölülem a kis kábulat. Fütyörészi tilinkózott, de a fizika már csak a Körmendynél jutott eszünkbe, ahova ezúttal ő hívott el engem.