Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám · / · HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA
A magyar irodalom világrendeltetésének kérdése, sok magyar írót foglalkozatott. De a kérdés nyílt kérdés maradt, eddig még senki sem adott rá kielégítő választ. Ady végre kikiáltotta, hogy minek áltatni magunkat, ez olyan kérdés, amelyre nincs válasz, kevesek nyelvén írni, örök céltalanság, örök kín és örök gyötrelem.
Ebből az következnék, hogy ennek a volt országnak kultúrája fölösleges és céltalan. Rossz szokás csupán, nem egyéb, ha irodalmunkat tovább is műveljük. Itt az ideje, - sohse volt rá alkalmasabb idő - hogy már le kellene róla szoknunk. Ha száz és egynehány esztendőkkel ezelőtt, valami Kazinczy nevezetű, fölöttébb lelkes egyént félrevezetett a lelkesedése, semmi ok reá, hogy tovább is az ő végzetes tévedésének áldozatai legyünk.
Evvel a kegyetlenül igaz tétellel szemben áll a másik ugyancsak megcáfolatlan igazság. Hogy t. i. ki ki a maga életét éli, ki ki a maga tapasztalataival tölt el s ki ki a maga nyelvén szól. Ezért van, hogy aki ír, magát írja meg s hogy minden ember a maga jelenének a szögletéből látja a múltat s a maga honi, szűk szempontjai szerint méri más korok és más tájak távoli tágas körletét. Ez volt Ady világrendeltetési gőgös öntudatának, röghöz kötött magyar mivoltával vívott örök összeütközése, melynek tragikumáról becses és őszinte okmányokat kapunk annyi megrázó énekében.
A magyar bíráló is megvívja ezt a nehéz konfliktust. Ő is a maga tapasztalatainak igazoló kiegészítését keresi könyvben. Természetes tehát, hogy a kritikának, ha ugyan nem doktrinair és nem elfogult és nem rosszhiszemű, hanem igenis a friss életnyomokon járó művészi kritikának, csak is az a könyv lehet igazán kedves, mely úgy szívta föl minden érzésünket és minden tapasztalatunkat, mint agyunknak sejtjei a benyomást, kit a külvilág felénk vet. Ez marad a magyar próza és magyar vers örök létjogosultsága minden olyan ember számára, akinek füle magyar hangokkal s akinek szeme a Tisza-Duna tájának képeivel tölt el. A honi irodalom, melyet akár helyinek is mondhatni, a nemzetközi műveltségben vagy a társadalom nemzetközi hitvallásában, nem hogy meggyöngülne, hanem épp ellenkezőleg, újabb művészi jogcímeket nyer.
Tehát az eddigi magyar irodalomnak, ha világrendeltetése nincs is, faji rendeltetése van, még pedig az egykori Magyarország területén lejátszódó politikai és társadalmi válságoktól független. A magyar irodalom a mi édes magánügyünk, mindannyiunké, kik a magyar nyelvet édes anyanyelvül valljuk. "Kivágyni kész halál", még ma is, most is és mindig, mint Arany a megoldhatatlan kérdés megoldását maga elé állított művészi tilalommal kijátszotta.
A magyar kritikus számára a magyar műveken gyakorolt kritika, olyan szerzők műveinek kritizálását jelenti, akik ugyanazt látták, amit mi látunk, ugyanannak az akácosnak vidám virágba borultát és porba szomorú hullongását, - ugyanazt élték, ugyanazt érezték. A magyar kritikus tehát, aki a magyar íróban leli föl magát legteljesebben, okvetlenül túl fogja becsülni a magyar irodalmat. S leginkább pedig túl fogja becsülni a mai magyar írónak művét. És ez helyes. Ez jól van így. Ez a túlbecsülés az igazság. Holmi abszolút mértékre törekedni, puszta póz és torz affektáció volna.
Archimedes kereshetett mértani pontot, ahonnét a földet sarkaiból kilódítsa, mert a pozitív tudomány megengedheti magának az ilyen nagyszerű álmok fényűzését, - a viszonylagos igazságok területén csak egy igazság van, minden igazságaink viszonylagosságának felismerése. Ehhez az egy szerény igazsághoz ragaszkodni kell, különben fennhéjázó dölyf fog el s mihamarabb elvesztjük lábunk alól a talajt.
Társadalmak alakulnak, országok hullnak szét, mire az igazságok viszonylagos voltának fájdalmas tudatában mégis mind hevesebb szenvedélyes futják be kezeim a könyvek magyar polcát. Ady és Ady és megint Ady. Tíz éve meg nem untam. Tíz éve szélesülök, lélegzem általa s az ő verse is - úgy hiszem, - százezernyi vonatkozással gazdagszik meg bennem. De a jelen poétái mellett, a múlt poétáira és rászorul az ember úgy, mint még soha. Hány estét búsongva mulattam át Csokonaival. Hányszor csenem ki Himfy avult könyvét, hogy "éldeljen" egy-egy andalító verssorának váratlan édességeit. És Berzsenyi Dunántúli beteg gazda, mennydörgő szavak kasznárja hányszor csudáló sikolyom a tiéd. S a beborult kedélyben mily csudafénnyel ég a Vörösmarty-szónak messzi északfénye. Petőfi szilaj pajtás, Arany méla barát, mind sorra, mindennap újra meg újra elő-előkerülnek a könyvesszekrényből. S aztán elindul a téveteg kéz nagy, fölfedező utakra, kinyit egy könyvet, kinyit egy másikat. Hátha ez, hátha az. Milyen kéj, a felfedezés kéje! Nézd csak, ki hitte volna, hogy Kazinczyban ennyi szépet találok?...Lám-lám Dayka Gábor, hogy elbűvöltél...Ezt a Bacsányit igaztalanul feledték el...Milyen érdekes emberek: Vajda Péter, Bajza, mégis ki tud róluk?
Ez az izgalom sarkall. Erről írni kell. Arról szólni kell. Miért nem tudnak erről a szép sorról mások? A műélvező öröme a legönzetlenebb öröm, - úgy nő, ha minél többen megosztják.
Különös, hogy ebben az elfogult szerelmes, örök kutatólázban, mely áldás is, átok is egyszersmind, vannak könyvek, melyek mellett mégis csak mind tova-tova siet az új szenzációt leső szem. Bizony húsz éve nem nyitottam ki Garay kötetét, Czuczorét is messze elkerültem. Tompa Mihály felé se igen nyúltam.
Oh hogyne: egy-két jó versükre emlékszem. Van is valami elképzelésem e keservesen meghurcolt, megható költői figurák felől. De nem kellenek. Nem. Sosem.
Még az ínyemen az émely, melyet hajdani egyetemei diákkoromban ezekkel a derék poétákkal töltött egy-két nap okozott.
S amikor az éve-múlt Tompa-ünnep recsegő szónokai értetlenül szajkoltak, úgy éreztük, hogy az igazán nagyokra, bántalom esik e mérlegelés nélküli kultuszban, mely Beöthy Zsolt nyomán újabb időben Tompát állítja Petőfi s Arany mellé. Ilyenkor mindig Gyulai Pált sóhajtottam vissza, aki egyik nevezetes bírálatában, a két magán nevelt alkotógéniusztól tisztes távolba helyezte el Tompának számos idegen és magyar mustrákon, némi külsőséges könnyű készségre nevelődött, de benső, igaz lénye felé mindvégig oly nehezen tapogatódzó, bár azért magára egészen soha sem lelt, inkább csak vergődésében, mint mondanivalóiban érdekes tehetségét.