Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám · / · CHOLNOKY LÁSZLÓ: REMÉNYTELEN ÖREGEMBEREK ÁLMA
Keszeg csak a temetésre következő harmadik napon költözött vissza, addig a faluban lakott és a szomszédoknál éldegélt.
Péntek volt ismét, a Rézikének holnap, szombaton este kellett megérkeznie. Keszeg már kora délután nekiindult, odakint akart lenni, mielőtt a zápor leesik, mert a falut már beárnyékolta a viharfelhőt és a sötétzöld rét a mennyei vizek gyönyörteljes várásában megborzongott.
Útjának felén járhatott a sváb, amikor villám szaladt át az égen és az eső suhogva aláereszkedett. Keszeg futni kezdett, de mivel a zápor néhány pillanat múlva már szürke fonalakban robogott alá, le kellett vágnia az úrtól és bemenekülnie a réten álló elhagyott kis csőszkunyhóba. Ott lapított térden állva, összehúzódva, de a víz eleinte apró, kanyargós erekben, utóbb nyílt egyszerűséggel befolyt oda is. Látnia kellett, hogy a térde alatt a talaj nyúlós, fekete sárrá hígult és hogy a víz a kunyhó szalmatetején keresztül is odaférkőzik hozzá. És mégsem érzett sem bosszúságot sem félelmet. Kibámult, nézte a víz tomboló táncát és a lelkén inkább valami boldogszerűség ömlött el, amiről azt sejtette, hogy a végtelen szabadságból és a beözönlő illatból fakad, aminek pedig valójában az a tudat volt az anyja, hogy most nem kell szembenéznie a saját félelmével, mert most nálánál nagyobb hatalmak tolták el az időt, amikor majd újra fel kell nyitnia a régi ajtót. Már odabenn a faluban is sokszor megremegett erre a gondolatra, de akkor ott voltak körülötte a régi emberek, a vidám emberek és jóvátettek mindent és az utolsó reggelen már csak a lelkének legmélyebb mélysége rezzent meg néha, mert valami ködszerű zavart font maga köré, hogy hátha a nagy percben is ott lesznek körülötte a jókedvűek?
Most itt volt a nagy perc, ő már ott állt az ajtó előtt de a jókedvűek nem voltak sehol. Nem volt senki sehol, csak ő volt egyes egyedül, és az elvonuló felhőrongyok mögül Rozália lelke pillantott vissza rá.
Amikor az ajtó feltárult és arcába csapódott a nehéz, fülledt sötétség egy pillanatra megszédült és ráncos arcán két könnycsepp siklott alá.
A régi tavaszok lebbentek el a szeme előtt.
De odabenn már szétfoszlott az egész délibáb, a letiport paraszt szomjasan esett neki a szabadságának és részegre itta magát belőle. Szétdobálta az ágyneműt, boldog, értelmetlen suttogások között keresgélt, motoszkált és alkonyatra már minden készen állt a Rézike fogadására.
Akkor bezárta újra a pincét és visszament a faluba. A szomszédok adtak neki vacsorát azután pedig bevette magát a kocsmába.
Ezt a nagy pillanatot már nagyon régen várta. Ezt a pillanatot, amikor ott ülhet ismét a régi helyén és nem kellett reszketnie a múló időtől. Csak az utolsókkal ment el, azok szétoszlottak a faluba, ő pedig dalolgatva megindulta a dűlőúton. A hold teljese fényében úszott a zeniten, a lapályon nedves szél verte szárnyát.
Keszegben akkor egy kissé dolgozott a bor hát eszébe sem volt a félelem. Az ajtót is csak azért zárta be, mert ismerte az arácsi parasztot, de odabenn nem is gyújtott világot, eleget látott a behulló holdfényben is. Ledobálta a ruháit, végig vágódott az ágyon és azzal a boldog tudattal hunyta le a szemét, hogy hajnalban csak akkor kel majd fel, amikor neki éppen tetszik.
Oda kinn egyre erősebb lett a szél és behallatszott, amint meg-megcsóválta a fák nedves koronáját. És a sváb érezte, hogy ennek a suhogásnak a szárnyán közeledik feléje az álom.
Hanem a suhogásba lassan, észrevétlenül új hang vegyült.
Odakinn, valahol a közelben valami elhagyott vagy elűzött kis fickó fütyürészett hol élesebben, hol halkabban, de tisztán lehetett hallani, hogy nem jó kedvében fütyörész, hanem csak hogy a félelmét elűzze. Keszeg eltűnődött, hogy ki lehet az éjszakai bolyongó, de akkor a füttyszó hirtelen elmélyült, vontatottra vált, mint a beteg kisgyerek panaszos sírása. A sváb feszülten figyelt és amikor végül a hang olyanná vált, mint a bölömbika üvöltözése a zsombékok között, szívdobogva felült az ágyában. És ahogy így a helyzetét megváltoztatta, azonnal tudta, hogy sem a kis fickó, sem a csecsemő, sem pedig a bölömbika nincsen sehol, hanem a szelelőlyuk kis bádogkéménye bömböl a szélben.
Keszeg ezt a hangot soha még ilyen tisztán, ilyen élesen nem hallotta. Talán mert eddig még figyelni sem tudott másra, mint Rozália parancsaira.
Megnyugodva feküdt vissza, lehunyta a szemét és gondolkodni kezdett, hogy hogyan vethetné végét a félelmetes muzsikának, ami mégis megzavarta pompás gondolataiban. De erre már nem volt szüksége, mert néhány pillanat múlva az ágya alól, de egyebütt is a padlóból pompás, buja borostyánbokrok kezdtek kinőni és úgy elborították őt, hogy nem férkőzhetett hozzá semmi hang.
Hálásan simogatta a lombokat, nézdelte őket és ahogy egyszer kipillantott a hézagai közül, az a csodálatos dolog történt vele, hogy bár fel sem emelte a fejét, kilátott a holdfényes lapályra és látta amint a messzeségből a Rézike siet feléje, gyorsan emelgetve kékeres, apró mezítlábait, alig érintve a földet, magasabbra lebbentve meg újra aláereszkedve, mintha valami pompás kis gumilabda gördült volna feléje az ezüstöt gyepen. A lányka kezében apró ezüstfejű kalapács volt és Keszeg tudta, hogy a kedves kis vendég azzal kopogtat majd be hozzá.
Boldogan mosolygott, de hogy Rézike kedvét el ne rontsa, úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
Várt.
Akkor az ajtó háromszor megkoppant.
Keszeg bámulva nézdelt erre-arra és rájött, hogy nem is az ajtón kopognak, hanem az ódon szekrény ajtaját verdesi valaki belülről. És azt is kellett hallania, amint a szekrény kettős laza ajtaja meg-megrezzenik. - Abba a szekrénybe rakta bele a sváb a meghalt felesége ruháit.
- Oh édes Jézusom, ...Rozália! Visszajött a Rozália! - rebegte gyámolatlanul ide-oda fordulva, miközben homlokát kiverte a verejték. A szekrény felé lépett, de nem bírt tovább mozdulni. Ott állt sokáig egész testében remegve, amíg a hajnal kéksége el nem ömlött a keleti égbolton. Akkor holtfáradtan visszarogyott az ágyába.