Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám · / · BALÁZS BÉLA: ISTEN TENYERÉN

BALÁZS BÉLA: ISTEN TENYERÉN
REGÉNY
Az indulás.

Amazok mentek az Ürömi utca felé. Klára elegáns és feszes angol kosztümjének kék színe melegen ragyogott a szürke falak mentén, de mégis inkább a tartása miatt volt olyan messzire látható. Mintha az egyetlen kemény egyenes vonal lett volna az utca görbe imbolygó tétovaságában. (Egy kis kék felkiáltójel.) János nagy zilált fejét, hosszú kezét-lábát, akár egy fiatal bernáthegyi kutya, úgy mozgatta, mintha még nem volnának végérvényesen összefűzve és csak a szél lobogtatná. A ruha is leállt róla. (Mintha minden ki lett volna gombolva.) Az Ürömi utca sarkán megálltak.

- Most merre menjünk, János? -

A férfi hirtelen, ideges mozdulattal kapta fel a borzas fejét:

- Milyen furcsán kérdezel - mondta és meglepetve nézett a nagy komoly szürke szemekbe.

- Miért furcsán? -

- Csak - mosolygott János bizonytalanul és elpirult. (Úgy pirult el, mint a gyerekek. A füle volt a legvörösebb.) "Merre menjünk?" -

János kissé szégyenlősen mosolygott. De a nagy szürke szemek szigorúan és figyelmesen csüggtek rajta mozdulatlanul.

- Merre menjünk János? - kérdezte az asszony még egyszer halkan és kis fehér glacé-kesztűs kezével megfogta a férfi nagy szeplős kezét.

- Hát jó! Én nem bánom, - nevetett fel János. - Legyen ez itt a vadon. Ezek a házfalak, a meredő sziklafalak. Hu, hu! Szörnyű vad sziklarengeteg! Sierra Nevada, Colorado! Az utcák mély, halálos szakadékok. Keskeny szikla szorosok labirintja. Hu, nézd, milyen vad!

Nervózus gyorsasággal beszélt és közben fel-fel nevetett. De puha kék szemei nyugtalanul jártak körül és izgatott, vörös haja égnek állt a szélben...

- Most végképp eltévedtünk. Itt vagyunk az óbudai jungle kellős közepében. Merre menjünk? -

Hirtelen elhallgatott. Sápadt, sovány arca elkomolyodott és kis vártatva egész halkan szinte súgva folytatta: - Nem furcsa az, Klára, hogy az ember nem mehet arra, amerre akar? Hogy utcák vannak és kerítések és elő van írva az utunk? Körül vagyunk falazva és nem választhatunk irányt, mert az utcák elhajlítják? Nézd, hogy törik az utcák derékba az irányt. Jobbra, balra, jobbra balra! Hallod, hogy recseg az eltört irány? Én hallom. Pedig biztosan van egy irány, mely kivezetne bennünket innen.

János hirtelen elpirult, aztán hangosan felkacagott: - No nézzük, melyik irány az? Na? Hunyd be a szemed Klára és mutass valamerre. Vagy várj. Tudok egy jobb módszert. Forogni kell becsukott szemmel. Majd én forgok. És te hunyd be a szemed és majd szólj, hogy mikor álljak meg.

És János elkezdett forogni, hosszú karjait szétvetve, mint egy zilált szélmalom.

- Most! - szólalt meg Klára olyan komolyan, hogy János hökkenve állt meg. Az asszony szemei még csukva voltak. Lassan nyitotta őket nagyra.

- Hahaha! - nevetett János hangosan. - Látod éppen falnak fordultam. Hát ez volna a mi irányunk, de nem lehet arra menni. Ha sok pénzünk volna, megvásárolnánk ezeket a házakat és utat töretnénk. Mi? Jó volna most egy kompasz, hogy pontosan megállapítsuk ezt az irányt. Ez roppant fontos adat volna. Azt hiszem észak-észak-nyugat két vonal.

- Merre menjünk? - szólt közbe Klára csendesen.

- Merre menjünk? - nevetett János még hangosabban és nyugtalanul. - Persze az óbudai jungleból ki kell jutnunk, mert különben el vagyunk veszve. De nézd csak, emberek. Emberek laknak ezekben a sziklaodúkban! Ezek bennszülöttek. És mi vagyunk a két fehérbőrű utazó. (Idegesen, izgatottan, és hadarva beszélt.) - Csak hidegvér. Elszántság és hidegvér. Valami jó terv kell. Szellemes és jól, részletesen kidolgozott terv kell, ha ki akarunk jutni. Igaz?

- Igen - felelte Klára egyszerűen.

- Igen - hökkent meg János egy pillanatra és sovány ideges arca megrándult. - Hát csak rajta! Rajta! A fegyvered töltve? Az iránytű kéznél. Hű Néró kutyánkat kellene visszahívnunk.

- Mondjad a tervet - szólt közbe Klára.

- A tervet? Hát nézzük, nézzük mit lehet csinálni - feszengett János kissé megzavarodva a szürke szemek változatlanul komoly nézésétől. - Tehát a tervet.

- Hát...hát...felmegyünk ezen az utcán és az első sarkon balra fordulunk. Megyünk a következő első sarokig és ott jobbra fordulunk. A következő első saroknál megint balra és így. Minden első saroknál fordulunk: egyszer jobbra ,egyszer balra. Mert csak igazán végig kell valamit csinálni, akkor talán kijutunk. - János nagyon hangosan nevetett.

- Gyerünk - mondta Klára csendesen és már indult is: olyan elszánt mozdulattal, mintha támadásra menne. Egy kicsi, finom, kemény felkiáltójel. János pedig utána mintha csak a szél lobogtatná valami fogason.

- Hát mégis beszéltél a férjeddel?

- Igen.

- Rólam?

- Rólad nem beszéltem János, mert nem ismerlek. Csak magamról beszélhettem.

- Nem ismersz? - kérdezte megdöbbenve János.

- Nem - felelte az asszony egyszerűen.

- Klára!

- Hiszen tegnap láttalak először és tegnap sem néztelek. Bódult voltam és gondolatlan. Még nem is tudom, mi történt. Majd máma. Ma rendet csinálunk...Miért búsulsz János? - kérdezte és megsimogatta a férfi lógó nagy kezét.

- És nem lesz baj belőle, hogy a férjednek mindjárt...- Elhallgatott, mert Klára tiszta, világosszürke szemei tudatlan kíváncsisággal fordultak feléje.

- Hát persze - folytatta elpirulva, - nem lehet hazudni. Hazudni persze nem lehet...És megmondtad, hogy szeretsz?

- Nem mondtam János, mert nem tudom.

A férfi elsápadt és megállt.

Akkor Klára vékony szemöldökei között finom, éles figyelőránc jelent meg.

- Miért ijedsz te meg, János? - kérdezte. - Mitől félsz?

- Nem tudom, hogy szeretsz-e?

- Még nem tudom, János, hogy az mit jelent. Én szeretem Kálmánt is és szeretem anyámat is, meg a kislányomat is. Sokféle érzés van zavarosan és rendetlenül. Csak a fejében van az embernek. Hogy igazodjunk el? Melyik után menjünk? De most vigyázni kell. Nagyon vigyázni János, és figyelni. Mert most meg kell tudnunk, mi van igazán. Most rendet kell csinálni.

- De hát mit mondtál férjednek?

- Csak azt, ami történt. Azt mondtam, hogy tegnap délután Sternbergéknél találkoztam egy Szegedi János nevű fiatal zenetanárral és már abban a percben mikor megláttam mindenféle különös dolog történt, hogy hirtelen és érezhetően megváltozott a többi emberek iránt való érzésem. Az arca változott el teljesen mindenkinek, mintha maszkot vett volna le róla. Elmondtam, hogy csak egymással beszéltünk, és hogy az milyen csodálatos volt, mert minden eszembe jutott, amire eddig soha sem emlékeztem, hogy az egész életemre emlékeztem. Egy egész kisgyerekkori álomra is egy kék tóval és sok naranccsal, ami nem tudom miért? nagyon fontosnak látszott nekem. Aztán, hogy az a piros fotel, amelyben ültél, egyszerre az az alkonyat lett, amelyet mindig látni szoktam, ha valami történni fog. Azután, hogy kitaláltam, hogy Jánosnak hívnak. Mindent megmondtam. (A férjem idegorvos és ilyen részletek érdeklik.) Azt is megmondtam, hogy Sternbergné arca is egész más lett és én megszerettem, mielőtt te mondtad, hogy szereted és hogy odamentem hozzá és bocsánatot kértem és sírtam. Azután, hogy egyszerre észrevettem magunkat az utcán, hogy sétálunk és tegeződünk, hogy aztán hirtelen megláttam az arcodat egy lámpa alatt és ráismertem. És hogy akkor megcsókoltalak...Ezt mondtam.

János megfogta Klára kezét, a szemei könnyesek voltak.

- És a férjed - kérdezte egy idő múlva halkan.

- Kálmán? Mosolygott. Ő mindig mosolyogni szokott, ha így beszélek neki. Ahogy a páciensek panaszát hallgatja: mosolyog és a szemüvegét törölgeti. Nagyon szomorú volt. Csak annyit felelt, hogy nyáron majd elmegyünk utazni a tengerre. De én megmondtam neki, hogy ma délután elmegyek veled és hogy estig eldől minden és rend lesz.

Mindezeket valami indulattalan szinte száraz pedantériával mondta. Csendesen, egyformán, mintha csak arra vigyázna, hogy valami ki ne maradjon.

- Én nem tudom, hogy minek kell még itt eldőlni, - szólalt meg egy idő múlva Szegedi János gyámoltalan, félénk gyerekszomorúsággal.

Klára megfogta a kezét: - Ne gondolj rá. Mi csak sétáljunk most. Majd megmutatkozik, ami van. Mi csak sétáljunk. Annak úgy kell megmutatkozni.

A férfi hirtelen erős szorítását érezte a kis galcé-kesztyűs kéznek, mint a villanyütést.

- Vigyázz János, itt jobbra kell menni - mondta Klára, mikor a sarokra értek.

- De itt lépcsők vannak.

- Itt most jobbra kell fordulni - ismételte Klára.

- Miért másszak lépcsőt ha nem muszáj? -

A világosszürke nagy szemek csodálkozva fordultak János felé: - De hiszen muszáj. Azt mondtuk, hogy minden sarkon fordulni kell, egyszer jobbra, egyszer balra, nem?

És már indult is a lépcsőnek, pedáns buzgósággal, mint egy lelkiismeretes iskolás lány, aki feladatát végzi. (Volt valami kislányos benne.)

Jánosnak mosolyognia kellett. - Hogy meg fogsz minden bolondságot - mondta - ami az embernek eszébe jut.

Akkor Klára hirtelen megállt a lépcső közepén és szeme között újra megjelent a finom figyelő ránc.

- Te azt hiszed - kérdezte - hogy azok bolondságok, amik neked eszedbe jutnak?

János elpirult. - No, talán nem minden.

- És akkor honnan lehet tudni, hogy melyik a bolondság és melyik nem? - kérdezte tovább Klára mindig szembenézve.

- Azt érzi az ember - mondta János. - De nem mindig lehet tudni - tette hozzá lesütött szemmel, halkan.

Álltak a lépcsőn. Klára ráncolt homlokkal gondolkozott.

- Mi az, hogy "bolondság"? - kérdezte egy idő múlva. - Ha olyan gondolunk, amit nem lehet megcsinálni, vagy ha olyat gondolunk, ami nem igaz?

János elfordította a fejét, mint egy markolás elől. De Klára keskeny, fehér szigorú gyerekarca utánafordult.

- Mi a bolondság?

- Talán csak az ami nem igaz, - felelte János lesütött szemmel, halkan.

Klára némán, figyelmesen nézte még egy ideig. Aztán megfogta a kezét: - Ne féljünk János - mondta és mint a harang olyan volt a hangja.

Aztán így sétáltak, kézenfogva, némán az óbudai kis utcákon és az egyik sarkon jobbra fordultak, a másikon balra. Kis boltok mellett mentek el és nyitott pinceműhelyek mellett, melyekbe beláttak, mint a homályos barlangokba. Kicsi kávémérések ablakára nagy kalácsok és kiflik voltak festve. Félmeztelen, szurtos gyerekek ültek az utca közepén.

Így sétáltak lassan és János szemei nyugtalanul jártak körül. Nem tréfált már és nem mosolygott. Sovány szeplős arcán valami halk vibrálás remegett szakadatlanul, mintha a bőrét rezzentette volna meg minden, ami szemébe ötlött, érzékeny, védtelen kiszolgáltatottságban.

Csinos vörös kerítés mellett haladtak el, éppen mikor János halkan megszólalt.

- Te, nézd a kis házat ott, a kertben.

- Már én nézem - súgta vissza Klára.

- Hogy les reánk a tujafák mögül - súgta János. - Mintha már rég lesne itt ránk. Ugye?

Kis piros fatornác látszott csak ki a kertből. Dús vadszőlő futott fel rajta és egy égszínkék függő cseréplámpa csillogott ki. Megálltak és sokáig nézték.

- Ha egy ember nézne így rám, ugye megszólítanám? - mondta János.

- Igen.

- Miért van az, hogy házakban csak lakni lehet?

- Tányér csörömpöl - mondta Klára - hallod?

- Talán bennünket várnak vacsorára? Itt minden este kicsillogott a kék cseréplámpa az útra és csörömpölt a tányér. És most végre erre jöttünk. Talán vár bennünket valaki?

- Gyerünk tovább - rezzent fel hirtelen Klára - gyerünk, sétáljunk. Még nem lehet nekünk.

De János szemei odaragadtak és tágultak. - Várj még - mondta. - Várj még. Csináljunk emléket magunknak. Ha nem is megyünk be, mégis legyen emlékünk. Nézz oda. Este van. Látod? A kék lámpa ég és ernyő van rajta. Sárga petróleumfényben ülünk ott ketten. Látod?

- Látom.

- Mély árnyékot vetnek a pillák és árnyékok himbálnak a vörös csíkos abroszon. Virágos kőkorsó, poharak. Kint a sötétben bokrok suhognak. - Valaki ül ott még. Látod? Egy asszony. Egy szomorú asszony...Meg egy gyerek.

Beszél...Már régóta beszél...hallgatjuk...

Egy hely üres...valaki nincs ott...De terítve van neki...

Róla beszél az asszony...hogy elutazott...eltűnt talán Amerikába...

Klára megmozdult, mintha álomból tépte volna fel erőszakosan magát. - Gyere, János, - mondta türelmetlenül. - Gyere, sétáljunk. Még nem lehet nekünk.

És tovább mentek az óbudai utcákon, melyeken szándéktalan pihenő fényléssel ragyogott a délutáni nap. Bedőlt kerítések mögött, bozontos telkeken, szemétdombok voltak és csillogó sokasága a hó alól visszajött tavalyi dolgoknak. Rozsdás bádog edények, füstös kályhacsövek, fehér tányércserepek és egy rongy kalap fiatal fagyallevelek között, lábatlan szék tépett nádfonatán egy kövér szőrös hernyó melegedett. Egy talpatlan cipő mellett fényesre kopott régi rézkrajcár sugárzott és tündökölt a napban boldogan.

Az utcák végén már benézett a zöld mező. Csudálatos volt, hogy még mindig lehetett előre fordulni, jobbra és balra. Már fogytak a falak és kerítések következtek, korhadt, ferde kerítések, melyeken rozsdás nagy vasszögek meredeztek, hogy a gyerekek ne mászkáljanak rajtuk. Néhány értelmetlen árva házszám lógott üres kapufélfákon.

Elérkeztek egy tiszta kis fehér házhoz. Széles, kerek kapuja fölött nagy cégtábla ékeskedett:

GÁCS IMRE ASZTALOSMESTER

Új, modern betűs, finom cégtábla volt. Csak fiatal emberé lehetett. A nyitott ablakon kopácsolás hallatszott ki és gyalu suhogása a jó keményfán. Kellemes bariton hang énekelt:

Ki tanyája ez a nyárfás?
Nem hallik be a kurjantás.
Vagy alusznak vagy nem hallják,
Vagy talán nem is akarják.

A nagy zsindelyes tetőről, mint valami külön kis házikó házon, egy emeletre toldott formás kis mansard könyökölt le. Tiszta nagy ablakában frissen vasalt sárga batisztfüggöny lengett.

- Nézd Klára azt a kis galambdúcot odafenn.

- Szép.

- Milyen büszke kis toronyszoba. Éppen nekünk való volna. Hogy lehetne ott uralkodni, mi? És kilátnánk a Szemlőhegyre. Esténként lesétálnánk a hajógyárig. Ott annál a fűszeresnél, nézd, a Braun Károlynál vásárolnánk a vacsoránkat és jóban volnák Gács Imre asztalosmesterrel, János szeme csillogott. - Volna egy csónakunk...vitorlás csónakunk és zászlót...

Hirtelen elhallgatott. - Klára - mondta egy idő múlva halkan, nyugtalanul. - Mentél már el úgy idegen ház előtt, olyan szorongó érzéssel, hogy saját otthonod előtt mégy el?

- Nem. Nekem mindegy volt mindig, hogy hol lakom. De talán az sem mindegy.

- Mindegy? Hát akkor miért vannak helyek, amikre ráismer az ember, mintha tükörbe nézne? Mert vannak helyek, ahol a dolgok bennünket mutatnak? Ott nem élne az ember levegőben.

- Mi a levegőben élünk?

Hát rendben van az, hogy mi keressük a lakásunkat? Hogy válogatunk, szép, nem szép, fürdőszoba, kilátás? Hát nincs hely, ahova tartozunk? Mert ugye testet se keresünk magunknak. Pedig vannak helyek, melyekre ráismerünk, ahol már ott van az ember élete, mint a fák és bokrok. Az életemre ismerek rá, a saját életemre, mely ott él egy helyen és én nem veszek részt benn, hanem megyek és lakást keresek. Teszem, én most itt járkálok Budapesten és csak néha, néha érzem egy percre, hogy ugyancsak most valahol északon, egy tengerparton, ott ülök egy felfordított csónakon. Az ám, egy felfordított csónakon, pipával a számban és...

János már mosolygott, már bolondozni akart, de Klára közbeszólt csendesen, komolyan.

- Láttál már ilyen helyet, ahol így ráismertél az életedre?

János elpirult és lesütötte a szemét.

- Láttam - felelte halkan. - Egyszer...egyszer egy firenzei San Marco kolostor udvarán álltam és meg voltam hatva, mert hát az szép és tetszett. De mikor fordultam, hogy kimenjek, hirtelen megláttam magamat az egyik árkád alatt. Én álltam ott a csuhában az egyik oszlopnak támaszkodva. És a csuha szomorú mosollyal nézett utánam: "hát elmégy"? Akkor láttam annak a csuhásnak életét azon a helyen, a napjait, éveit mint egy hosszú oszlopos folyosót. Az én életemet amely odatartozott.

- És elmentél?

- Persze.

- Miért nem maradtál ott?

- Mit csináltam volna ott? Hiszen az múzeum egy líra belépti díjjal. Különben szolgának beállhattam volna az igaz. De azok nem hordanak csuhát.

- Máskor is ráismertél már valami helyre?

- Igen. Két évvel ezelőtt Norvégiában utaztam. Egy éjszaka hegyek között vitt a vonat. Aludtam. Hirtelen felriadok és kinézek az ablakon. Nem is voltam egészen ébren. Tengert láttam, sápadt holdfény rajta. Fekete sziklák, fekete óriásfenyők egy keskeny fjord felett, melyen csillogott a hold. Egy kis magányos házat láttam.

- Hol volt a ház? - kérdezte Klára. - A parton volt?

- Nem, magasabban, a hegyoldalban. Kis ablakában sárga lámpafény. Ennyi az egész. Egy percig láttam csak. Nem is egy egész percig. És mint a kés vágott szívembe a honvágy. Igen, a honvágy.

- Leszálltál?

- Mondom, a robogó vonatról láttam csak, nem is egy egész percig.

- A következő állomáson leszállhattál volna és visszamehettél volna, nem?

- Annyi pénzem volt akkor, hogy éppen csak haza juthattam valahogy.

- Még máskor is volt így? - kérdezte Klára szigorúan.

- Igen. Egyszer egy régi német kisváros képét láttam valami albumban. Keskeny, nagytetejű, görbe házak, sok lépcső. Nagy kockakövekkel kirakott, kis hársfás tér.

- Faragott kőkút egy szoborral és galambok - folytatta Klára.

- Honnan tudod?

- Én is láttam azt az albumot. Mondj még.

- Azután a Tiszaháton. Tápé felett. A sík róna közepén a Tisza, alkonyatkor. Négy gólya magasan és egy ladik kikötve egy fűzfabokorhoz. Ennyi. Még kétszer vagy háromszor volt így, hogy azt hittem, ha még egy félóráig ott maradok, akkor becsukódik valahol egy nagy kapu és sohasem jövök ki többet onnan.

- Miért van több ilyen hely János?

- Nem tudom.

Hallgattak egy ideig. Klára ráncolt homlokkal gondolkodott. Gyenge szél birizgálta hamuszőke, hullámos haját.

- Erre a házra is ráismertél most? - kérdezte hirtelen felvetett fejjel.

- Te nem?

De igen. Gyerünk.

- Hova?

- Oda, abba a kis szobába - mondotta Klára.

- De hiszen laknak benne.

- Mégis fel kell menni, ha ráismertünk? Nem?

És elindult a széles, kerek kapu felé, mely fölött Gács Imre asztalosmester cégtáblája fénylett.

János kissé zavartan és szégyenkezve indult utána, de hirtelen nagyot tapsolt.

- Nézd, te, cédula van a kapun! - kiáltott fel nagy örömmel.

- Biztosan a mi szobánk kiadó. Gyere, gyere, gyorsan.

A kapura valóban fél ív rózsaszín levélpapír volt szögezve két rajzszöggel és hosszú esetlen betűkkel rá volt írva, amint következik:

Tiszta bútorozott szoba
kiadó első májusra
Dorn Lujza műhímzőnő.

A napfényes utcáról a kapualjba, mint valami sötét barlangba léptek be. A locsolt földszagú homályban fantasztikus dolgok derengtek. Balról egy nagy mángorló meredő óriás kövei, jobbra tetőig érő gerendák és deszkák sűrűsége. De az alagút túlsó nyílásán valami nagy fehérség világított be az udvarról és a kellemes bariton szólott:

Nem zörög a zúgi malom,
Mert a zúgását nem hallom.

- Gyere Klára, gyere gyorsan - örvendezett Szegedi János.

És beléptek a nagy fehérségbe. Az eresz alatt végig a falhoz támasztott gyalult fehér deszkák vakítottak és sűrű fenyőillat füstölgött belőlük a napban. Csillogó gyaluforgácstól volt fehérbabos hófehér a föld is. Az udvar közepén pedig egy nagy cseresznyefa állott teli virágjában.

- Van szerencsém hölgyeim és uraim. Mivel szolgálhatok?

Az illatfelhő közepéből a bariton hang köszöntötte őket és hunyorgó szemmel akkor láttak meg egy zöldkötényes fiatalembert a gyalupadnak támaszkodva. Jól táplált, erős, nagy ember volt az. Pomádés fekete haja gondosan frizurába kenve, bajusza angolosra nyírva és szájába aranyvégű cigaretta. Magabiztos, jóindulatú testi gyönyörűség szélesedett mosolygó csinos arcán.

- Szolgálhatok valamivel, hölgyeim és uraim - ismételte pincér-udvariassággal és fölényes barátságosan szemlélte a jövevényeket, különösen Klárát méltányló szakértelemmel.

- Ön az asztalosmester? Ugye? Gács úr? - kérdezte János.

A pomádés hajú csinos fiatalember összecsapta bokáját és táncmesteri meghajlással bemutatkozott:

- Gács Imre asztalosmester.

És külön Klára felé könnyed bókkal: - Gács - mondta kurtán.

- Szegedi János tanár vagyok - örvendett János és kezet nyújtott.

- Oh kérem, pardon, mesterember vagyok, nem szégyen, de piszkos a kezem.

- Nem baj az Gács úr, nem baj.

Akkor Gács úr leoldotta a kötényt, mely alól élesre vasalt nadrág derült ki és megtörülte a kezét.

- Parancsolnak hölgyeim és uraim. Szolgálatjára.

- Milyen erős szaguk van ezeknek a deszkáknak - csudálkozott János.

- Ez boróka fenyő, kérem szépen.

- És evvel a szaggal így bejön az erdő a szobába? Nem borzasztó, hogy az ember a bútoraiban mindig a megölt, megcsonkított fákat szagolja?

- Na ja, na ja, - mondotta Gács úr egy oldalpillantást vetve Klára kócsagtollaira, miheztartás végett.

- A kiadó szobát szerettük volna megnézni - igazította helyre a beszélgetést Klára.

- Ú-ú-úgy? Ja ú-ú-úgy - kiáltott fel Gács úr és nagyot csattantva combjára nevetni kezdett.

- Miért nevet? Talán nem kiadó a szoba?

- Oppardon, oppardon hölgyeim és uraim. Majd meg tetszik tudni. Kiadó kérem, hogy ne volna kiadó, ha Lujza kisasszony kiadja. Máma ketten is voltak itt. Majd meg tetszik látni. Hahaha.

Szép fekete szemeiben huncut jókedv csillogott és piros ajkai közül erős nagy fogak fehérlettek ki, mint a jó keményfa.

- Nem ön adja ki a szobát?

- Hát ha az enyém volna a ház, enyém volna a szoba is. Enyém a szomszédház is, meg a kert is, minden. De csak tessék megtekinteni hölgyeim és uraim, ha Lujza kisasszony kiadja. Majd ő megmutatja. Csak tessék kérem. Hahaha.

János is nevetett. Elpirult és nevetett az asztalos arcába bámulva, mintha tudná, hogy miről van szó.

- Gyerünk nézzük meg - mondta Klára.

- Tessék parancsolni. Ezen a falépcsőn tessék. Jó lépcső. Ne tessék félni. Én csináltam. Ott azon a zöld kis ajtón tessék kopogni. Csak jól tessék kopogni. Kicsit nagyot hall a Lujza kisasszony. Hahaha.

Míg Klára meg János felkapaszkodtak a meredek lépcsőn, lentről kemény kalapácsütések ritmusára megcsendült a bariton:

Erre gyere, amerre én
Úgy is tudják, hol lakok én
Erre gyere csak
Majd megcsókollak
Úgy is tudják, hogy az enyém vagy.

Gács Imre asztalosmester énekelt és nevetett. A műhelyben pedig szerény füttyel kísérte egy politúros képű suhancinas és alázatosan vihogott közbe.

Odafent a kis ajtó rózsaszínű levélpapíros volt négy rajzszöggel kiszögezve:

DORN LUJZA MŰHÍMZÉS, MŰSTOPPOLÁS

Kopogtak. Nem felelt senki. Megint kopogtak és vártak. Csend.

- Otthon van kérem - szólt fel az asztalos. Tessék csak kopogni hölgyeim és uraim. Ne tessék félni. Hahaha.

De mielőtt újra kopoghattak volna, hirtelen kulcs fordult a zárban. Lépést nem hallottak belülről. Nyílván már rég állt ott valaki az ajtó mellett.

Valami homályos előszobafélébe léptek és nem láttak senkit.

- Jó napot kívánok - köszönt hangosan János, de senki sem jelentkezett.

- Ejnye - csudálkozott - hát valaki csak kinyitotta az ajtót?

- Be tetszik jönni, vagy nem tetszik bejönni?! - csattan fel erre egy haragos gyerekhang a sötét sarokból. Ijedten léptek beljebb és a következő pillanatban bevágódott mögöttük az ajtó, hogy a vakolat porzott a falról és kétszer ráfordult a kulcs.

- Jó estét kívánok, kérem - kezdte a sötétben János, de valaki félrerántotta a függönyt.

- Itt a szoba! - lökte ki a haragos gyerekhang mint egyetlen szótagot.

Akkor aranyszínű levegőbe léptek, mert a mansard földig érő ablakának sárga csipkéin keresztül beszínlett az alkonyat és aranysárgák voltak a falak, a szentképek, az óriási lombfűrész kalitka a sarokban, a gondosan lesimított tiszta ágy, mely fölött nagy barkacsokor volt kötve egy Mária-kép alá. És az asztalon is arannyal hímzett brokátok hevertek a hímzőráma mellett és egy nagy skatulyában haragosan izzó színes selyemgombolyagok katonás rendben sorakoztatva. Szigorú rend, zsarnoki rend volt mindenütt és tiszta hűvös vasalt satinszag az arany levegőben.

János és Klára összenéztek, aztán összemosolyogtak, aztán megfogták egymás kezét és körülnéztek a szobában az ablakig. Ott megálltak és kinéztek.

- Ott nincs mit nézni. Tessék megnézni a szobát és kész.

Meglepetve fordultak meg. Az ajtófélfához támaszkodva állt Dorn Lujza az aranyködben, mint egy hosszú szoknyába öltöztetett gyerek. Gyönyörű kis arcocskája körül haragosan borzolódott a szőke haj és finom ajkait dacosan összeszorította. Klára figyelmesen, hosszan nézte.

- Mit tetszik engem nézni? Kell a szoba, vagy nem kell a szoba és kész.

- Maga haragszik ránk kisasszony? - kérdezte Klára csodálkozva és mint a harang, olyan volt a hangja.

A hosszúszoknyás gyerek arca lángvörös lett.

- Ki haragszik? Mi van nekem haragudni való! Nézd csak! - mormogta lesütött szemmel.

- Mi nem akarjuk kivenni a szobáját, Lujza kisasszony. Mi csak azért jöttünk fel, hogy kissé megnézzük.

- Hát tessék menni.

Akkor Klára odalépett hozzá és megfogta a műhímzőnő finomujjú kis babakezét: - Ne küldjön még el Lujza kisasszony. Engedje meg, hogy kicsit itt maradjunk. Nézze mi erre sétáltunk és boldogak voltunk, azután megláttuk ezt az ablakot és azt gondoltuk, milyen jó volna itt lakni, mert a mi boldogságunk éppen ide való. Maga még nem gondolt ilyet? Azt mondtuk: gyerünk fel és kóstoljuk meg, hogy később gondolhassunk reá. Hogy emlékezhessünk, mintha itt laktunk volna. Van ebben valami rossz, Lujza kisasszony?

A hímzőnő hirtelen felnézett. Ibolyakék szemei riadt csodálkozással izzottak Klára arcába, aztán megint lekapta őket. Nem szólt, csak idegesen szipákolt. Finom rózsaszín orrcimpái remegtek.

Aztán leültek az asztal köré és nézelődtek a szobában.

- Miért üres az a szép kalitka? - kérdezte János. - Nem volt benne kanári?

- Volt. Kidobtam az ablakon.

- A kanárit? Miért?

- Csak - felelte Dorn Lujza és lesütött szemmel szurkálta a tűpárnát.

- Be szép itt - mondta Klára. - miért költözik el? Talán drága a szoba?

- Nem drága.

- Hát miért megy el?

- Csak! - felelte Dorn Lujza és szurkálta a tűpárnát.

- Pedig Gács úr, úgy látszik, nem nagyon törődik a szoba kiadásával.

- Az persze - csattant fel a kis hímzőnő, de nem nézett fel. - Mivel törődik az ilyen lump? Az nem bánná, akármiféle személy gyünne be ide. Az képes. A télen is olyan neki való csirkefogó lakott itt, aki a műhelyből lopta a drága fát. A műhelyből volt képes. Igen, az kellene neki, aki jávorfával fűt. Az.

- Hát Lujza kisasszonynak kell törődnie ezzel?

- Há ki törődik itt vele? Talán az a lump, aki lakkcipőben járkál és sétapálcával? Az egy szolid iparos ember? Nem fog ide bejönni nekem akármilyen személy. Tudom én azt, aki szeretne ide beköltözni. Nem is egy.

- És magának van joga intézkedni?

- Majd én azt kérdezem tőle! Kezét csókolom majszter úr.

Klára mosolyogva figyelte a dacosan biggyedt kis zsarnok száját:

- De ha valaki tőle veszi ki a szobát - kérdezte - akkor mi lesz?

- Ide ugyan be nem jön. Én vagyok a mennyasszonya és kész.

- A mennyasszonya?

Klára átnyúlt az asztalon és megfogta az indulattól remegő kis kezet. - Lujza kisasszony! - Akkor miért megy el?

- Csak!

Klára nem kérdezte még egyszer, csak simogatta a kezét. Így hallgattak és a csendbe beszivárgott a bariton az udvarról. Dorn Lujza arca összerándult.

- Elmegyek én, el én. Énnekem ne énekeljen egész nap szerelemről. Igen, szerelem, szerelem és mindig csak szerelem. Az kell az ilyen lumpnak.

Klára hirtelen elmosolyodott. Figyelmesen és komolyan nézte Dorn Lujza haragos kis babaarcát.

- Miért haragszik a szerelemre Lujza kisasszony?

- Csak!

- Mondja meg nekem Lujza kisasszony. Kérem. Nekem azt tudni kell.

A kis hímzőnő megint felvetette egy pillanatra a fejét riadtan és csodálkozva. Nagy tiszta, világosszürke szemek néztek rá vissza egyszerűen és komolyan.

- Én egy szolid lány vagyok, kérem - dohogott. - Nekem ne jöjjön ilyen élvezésekkel. Mi tízen voltunk és kenyeret vacsoráltunk és semmit, kérem. És minket vasalóval vert az anyánk, ha csak úgy élveztünk, de tiszteltük is az anyánkat. Az én bátyám harminc éves, kérem, de az még nem volt egy moziban, egy kávéházban. Az nem képes. De ez a lump? Ennek kiáll a zsebéből a pénz, kérem. Mert pesti bútorosok is vele dolgoztatnak, mert ilyen műasztalos Pesten sincs, ez Bécsben tanult, kérem, mert ez mindent tud. Kiáll ennek a zsebéből a pénz. De ő azt hiszi, hogy az nekem imponál? Én tizenöt évemtől fogva egyedül élek a munkámból. Nekem nem kell az ő pénze. És hogy én járjak vele bálozni a tánciskolába, hogy nézzem, hogy fut utána az a sok személy? Hogy én vegyem fel az ő selyemruháját, hogy velem hencegjen? Az én anyámnak egy blúza volt, kérem, télen-nyáron. Én egy szolid lány vagyok. Nekem ne jöjjön ilyen élvezésekkel.

- Megbántotta magát?

- Ez kérem? - mondta Dorn Lujza gyűlölettel. - Hiszen ez úgy beszél, mint a méz. Ez mindig: Kezit csókolom kisasszony és parancsol aranyos. Henceg, hogy ő milyen finom. De nekem ne csókoljon kezet. Nem is úgy nevelt minket a mi édesanyánk.

- De hát mi a baj?

- Semmi baj, kérem, semmi baj. Talán ő azt hiszi, hogy mindenki mindjárt meghal érte. Mert mindenki fut utána, kérem, mindenki. Nincs ezekben semmi szégyen. Kiszaladnak a házból, mert olyan gyönyörű ember, mert olyan szépen énekel, mert olyan jól keres, mert olyan kedves, - Dorn Lujza hangja reszketett a gyűlölettől - és mindenki szereti, kérem, ezt az embert, mindenki, mindenki, mindenki!

Két nagy könnycsepp hullott a ölébe:

- Azt hiszi ő, hogy mindenki meghal utána, úgy henceg, hogy már más nem is ember? A Braun úr feljött hozzám vasárnap délelőtt, a fűszeres Braun úr a sarkon, tisztességesen jött fel, kérem, hogy megkérje a kezemet, mert tudja, hogy én egy szolid lány vagyok és tudok a munkához. És mi van ezen nevetnivaló, kérem. Mi van azon csúfolni való, kérem? Hogy a Braun úr kopasz, meg petróleumszagú? Hát kérem, aki egész nap a boltban dolgozik, az petróleumszagú. Az én apám meg csirizszagú volt, mert az cipész volt, kérem. A Braun úr is egy szolid, csendes ember, az nem énekel egész nap a szerelemről. És mit csináljon a két kis árvájával, hogy a felesége meghalt? Hát, ha ő utána nevet a Braun úrnak és azt hiszi, hogy érte mindenki meghal, akkor én sétálhatok a bátyámmal karonfogva, ha egyszer Pestre jön. Mert az az én bátyám. És muszáj azt nekem megmondani? Nézd csak! Ő parancsol nekem? És itt sétálunk a kapu előtt és ő csak nevet? Azt hazudja, hogy tudta, hogy csak a bátyám, pedig nem tudta, mert soha se látta. De ő csak henceg, hogy mással már nem is lehet sétálni? Mert azt hiszi, hogy mindenki meghal utána és csak nevet? Hát majd megmutatom, hogy kidobom az ő kanáriját és elmegyek innen. Gyűjjön ide az a vereshajú. Tudom, az gyünne!

- Hát nem szereti magát Gács úr igazán?

- Mit bánom én, szeret vagy nem szeret?

Klára mosolyogva nyúlt át megint az asztalon: - De mikor maga is szereti, kedves Lujza kisasszony!

- Eh mit, szerelem! Az csak olyan élvezés!

Klára megdöbbenve állt fel, elhalványodott.

- Csak élvezés? - ismételte halkan. - A szerelem csak élvezés? - Aztán Jánosra nézett.

- Klára - felelte János szomorú szemrehányással a néma tekintetre. - Klára!

De Klára ráncolt szemöldökkel nézte mozdulatlanul és János a hímzőnő felé fordult, hogy védekezzék.

- Lujza kisasszony - kezdte - egész élete boldogságát.

- Boldogság, igen - vágott közbe Dorn Lujza. - Szegény embernek dolgozni kell. Mi tízen voltunk testvérek, mi nem élveztünk boldogságot.

- De kedves Lujza kisasszony, ez nem bűn, erről nem tehetünk. Csak azért, mert jó? Ez az Isten ajándéka. Szabad ezt visszautasítani? A természet akarja, hogy szeressünk valakit és az Isten rendel hozzá, hogy ott a helyünk nála. Nem?

Klára most a kis hímzőnő felé fordult:

- És ha Isten rendelte?

- Úgyis elmegyek - szurkálta Dorn Lujza a tűpárnát. - Úgyis elmegyek.

Akkor az udvarról a legújabb kuplé dallama szivárgott be:

Szeretnék ilyenkor ott lenni nálad
Mikor az est mesélni kezd
Hogy álomba én ringatnálak...

Dorn Lujza kék szemeit elfutotta a könny.

- Úgyis elmegyek - szipákolta.

Klára odament hozzá és megfogta a két kezét.

- Hát kiadná ezt a szobát, Lujza kisasszony? mondja. Most nekünk kiadná? Ha biztosan tudja, hogy ez csak élvezés?

Két nagy forró könnycsepp hullott Klára kezére.

- Úgyis elmegyek - ismételgette a kis hímzőnő leszegett fejjel.

- Kiadná nekünk? Nézzen meg, elég rendes emberek vagyunk?

- A nagysága, látszik, hogy egy rendes hölgy - felelte csendesen sírdogálva.

- Hát én - kérdezte János mosolyogva, de kissé nyugtalanul.

- A nagyságos úr az is egy olyan.

- Milyen?

- Olyan - mondta Dorn Lujza a szemeit törölve.

- Lujza kisasszony, mi kivesszük a szobáját. Jó? Mintha a miénk volna, csak nem laknánk éppen benne, mert elmentünk utazni. És néha megnézzük, hogy itt van-e még? Jó?

- Csak tessék, kérem, szívesen - sírdogált Dorn Lujza.

- Isten vele, Lujza kisasszony.

Akkor a kis hímzőnő villámgyorsan lehajolt és megcsókolta Klára kezét, aztán az ablakhoz szaladt.

- Ne tessék annak semmit mondani!

Klára még megállt az ajtóban és visszanézett az alkonyodó szobára, ahol a sárga függöny előtt Dorn Lujza finom kis sziluettje sötétlett:

- Hadd nézzek, még egyszer körül - mondta. - Hiszen hazulról megyek el. A mi szobánktól búcsúzunk. Nézd János.

Az udvaron már csend volt. Fajramt. A kis borzas inas söpörte a gyaluforgácsot és politúros képén ünnepélyes komolyság sötétlett. Gács Imre a műhely ajtajában állt egy esti újsággal a kezében, de nem olvasott. Gallér volt rajta, vörös selyemkravátli és benne aranyozott tű, patkó és jokeysapkát ábrázoló. Igen komoly volt ő is.

- Jó estét, Gács úr, Isten vele - üdvözölték őt elmenőben.

De az asztalos csupán hideg meghajlással felelt.

- Alászolgája - mondta utóbb még kissé epésen és a szem szögletéből megvető gyanakvással nézett a távozók után. De mikor már a sötét kapualjban voltak, köhécselt és utánuk kiáltott:

- Talán hímzést tetszettek rendelni?

- Nem rendeltünk semmit, Gács úr - kiáltott vissza János.

- Mert ugyan sokáig ott tetszette lenni - kiáltotta az asztalos gúnyosan. - Talán bizony a szobát is ki tetszettek venni?

Akkor János visszament az udvarba és megfogta Gács úr kezét az újsággal.

- Kedves Gács úr, higgye el, hogy nincs semmi oka haragudni ránk. Mi nem is akartunk itt lakni. Csak úgy...játékból néztük meg.

- Hát...hm...- köhécselt az asztalos zavartan, - lehet kérem az...és lesütötte a szemét.

De mikor János eltűnt megint a kapualjban, még egyszer utána kiáltott: - Tanár úr kérem!

Azután utána szaladt és a sötét kapualjban könyökkel meglökve Jánost boldogan sugdosott. - Hát csinos a nőcske mi? Hát van annak intelligenciája is kérem, tanár úr. Lehet avval társalogni. Avval lehet kérem, estig is...- és a kapuig kísérte Jánost.

Klára odakinn várt. Lehajtott fejjel állt a kapu előtt mozdulatlanul és rázkódva rezzent föl, mikor János megszólította: - Min gondolkodol, kedves?

- Gyerünk, - felelte, és erősen megszorítva a férfi kezét, elindult. Sebesen, szinte futva húzta maga után Jánost.

Ez az utca már a mezőbe nyílott. Már a városnak a partjára értek és kiléptek a zöldhullámú rétre, melyen a Szemlőhegyről lesikló utolsó napsugár egy távoli fasor hosszú árnyékrácsozatát fektette végig.

Az a rét pedig tele volt a gyermekláncfű kis bolyhos buzogányaival és ezer kis buborék gyulladt ki a sötét fű között a földszínt futó piros napsugárban.

Dűlő úton mentek fel egy dombra. Ott hirtelen megállt Klára és szembefordult. János megdöbbenve látta, hogy elváltozott. Finomhomlokú keskeny gyerekarcáról sugárzott valami, ami sokkal nagyobb volt, mint az arca: valami végső elszántság, valami fehéren világító lelkesedés.

- János mondjad meg nekem, hogy Dorn Lujzának igaza van-e? Braun úrhoz kell-e feleségül menni, anyának a két árvájához?

- De Klára mit akarsz evvel? - kérdezte János szorongva és nyugtalanul. (Klára hangja kemény volt és fenyegető.)

- Mondjad meg János, hogy milyen az a szerelem, amelyik nem csak élvezés, hanem Isten rendelése, melyre életemet kell tennem?

- Tőlem kérdezed? Klára! Te ezt nem tudod?

- Nem tudom, János, ha te tudod, most mondjad meg. Mondjad meg, honnan tudják az emberek, hogy igazi szerelem-e, amit éreznek? Hogyan mutatkozik az meg? Mi a próbája?

Klára hangjában konok és szenvedélyes követelés kényszerítő vad hatalma lobogott. Kis, finom teste keménymereven állt, mintha ágaskodott volna. Keskeny gyerekarca fehéren világított és mozdulatlanul izzó szemmel nézett János szemébe.

- Miért kell annak megmutatkoznia? - dadogta János megzavarodva. - Azt érzi az ember. Az érzés a legbiztosabb.

- Nem tudod, János? - kérdezte egészen halkan, ijedt szomorúsággal. - Akkor most mit csináljunk?

- De hát nem elég az, ha érzed? - erősködött védekezni János. - Micsoda kritérium kell még? Nem elég az, ha világosan, biztosan érzed?

- Nem elég - felelte Klára előre csuklott fejjel, behunyt szemmel halkan. - Nem elég. Akkor mindennek meg kell változnia. Akkor valami egész újnak, egészen másnak kell kezdődnie.

János dermedt rémülettel nézte egy percig az előrecsuklott fejet, melynek hosszú szőke szempillái alól kicsordultak a könnyek és egyforma szakadatlan folyásban csurogtak végig az arcán.

- Klára! - riadt fel végre és két kézzel kapaszkodott az asszony karjába. - Klára! Mi ez? Sírsz?

Klára békítve simogatta a remegő, nagy esetlen kezeket: - Nem baj János. Vissza kell menni a Braun úrhoz...

Csendesen, gyöngéden mondta. Olyan volt a hangja, mint a meleg vér.

- A Braun úrhoz?...- ismételte János kábultan.

- Igen, vissza kell menni a régi életbe. Mert nem jön semmi más. Nem lehet otthagyni egy életet, ha nem jön helyébe valami egészen más. Mert akkor az csak kaland, élvezés. Ezért nem hagyhatom ott Kálmánt és Bocót és az anyámat, akiknek szükségük van rám. Akkor bűn volna elhagyni őket.

- Lehet az bűn, hogy mi szeretjük egymást?

- Nem. De te ugye nem akarsz úgy együtt lenni velem, hogy ne tudjuk biztosan, miről van szó. Akarod mindennap gyanakodva vizsgálni és figyelni a viszonyunkat, hogy igazi-e, komoly-e? Ugye, János, ezt te sem akarod?

Szomorú gyöngédséggel, fájdalmas szelídséggel mondta ezeket és közben mechanikusan simogatta János kezét. Az arcán szakadatlanul csurogtak a könnyek.

- De hát mit akarsz? - jajdult fel János. - Mi legyen? Mi történjék?

- Nem tudom.

Ott álltak egymással szemben és hallgattak. Körülöttük a feketedő budai hegyek éles kontúrral hasadtak le a bronzszínű égről és a két lehorgasztott fejű mozdulatlan alak a dombtetőn, mint két fekete tű szúrt bele az alkonyatba. Sokáig álltak ott némán és mozdulatlanul. Az óbudai templomban úrangyalára harangoztak.

Klára dideregve rezzent össze: - Már harangoznak - mondta fázósan. - Gyerünk haza.

És elindult a város felé. Tisztaszínű gőzbe olvadt bizonytalan puha tömeg füstölgött odalent a völgyben, a Duna mellett: Budapest.

Klára megállott: - Hova menjek, János? - kérdezte halkan rémülten.

De János nem tudott felelni. A feje lógott, a karjai lógtak, a szeme be volt hunyva.

- Hova menjek haza? - Ismételte Klára. - A Dorn Lujza szobájába? Vagy a német kisvárosba a kőkockás térre? Hova haza? - Dideregve kapaszkodott János karjába. - Hova menjek most már?

Klára visszafordult:

- Gyerünk, üljünk le, - mondta és leültek a földhányásra.

Aztán némán összebújva ültek ott. Sötétedett. Egy-két hűvös zöld csillag csillant ki odafent. valahol messze úrangyalára harangoztak. Csak egy agyagos dűlőút izzott még sárgán a sötét mezők között kanyarogva le a síkra és úgy világított, hogy levált a földről és mint égő folyó úszott a levegőben valamerre Szentendre felé.

Ezt az utat sokáig nézte János és így szólott:

- Szeretnélek most kézen fogni és elindulni veled ezen az úton. És csak menni. Nem bánni semmit, csak menni. Kimenni innen.

- Szeretnéd, de nem teszed, - felelte dideregve Klára.

- Ha nem lehet.

- Nem lehet. És most elmegy a lelkünk ezen az úton és mi nem megyünk utána. Mert nem lehet. Sohasem megyünk utána. Mindig cserben hagyjuk. És én haza fogok menni és az hazugság lesz. Hazudni kell mindig, mert nem élhetünk soha a lelkünk szerint.

Úgy borította el Jánost ez a hang, mint a fájó meleg vér.

- De hát miért nem? - kiáltotta hirtelen felugorva.

- Mert nem lehet.

- De hát miért nem, azt mondd meg, hogy miért nem? - kiabálta izgatottan János, nagy ökleit szétcsapva a levegőben. - Ha például...például...miért nem megyünk el ezen az úton, ha szeretnénk ha az volna lelkünk szerint? Miért?...

Klára táguló szemmel nézett fel Jánosra.

- Mert nem lehet - mondta visszafojtott lélegzettel óvatosan. - Mert neked állásod van egy conservatoriumban és holnap tanítanod kell.

- Az semmi. Az már csak néhány hét. És ha beteg volnék.

- El fognak csapni.- mondta Klára halkan. Szemei János arcába kapaszkodtak.

- Hát aztán! Hát aztán! Hát csapjanak el! Az igazgató szerint éljek, vagy a lelkem szerint? Ha muszáj hazugan, valótlanul élnem, mert egy direktor akarja, vagy egy miniszter akarja? És ha én el akarok indulni veled ezen az úton? Ha nekem úgy tetszik?

- De nekem családom van - mondta Klára reszkető hangon...Kötelességeim vannak. Én nagy fájdalmat okoznék.

- A lányodnak gondját viselné az anyád. És a férjed. Majd csak megnyugodnának.

- Nem. Kétégbeesnének.

- De hiszen úgyis elhagytad már őket. Ha szeretnél elmenni, akkor elhagytad már őket. Ez megtörtént. Isten rendelése. És akkor az igazság történik és nincsen bűn. Nem lehet bűn.

Klára felállt. Finomhomlokú keskeny gyerekarcáról sugárzott valami, ami nagyobb volt, mint az arc. Valami fehérlángú lelkesedés.

- Nincs pénzünk - mondta lélegzet nélkül, hangtalanul. - Miből élünk?

- De van! Van egy százkoronásom. A tárcámban is van valami. Van egy aranyórám is. Az három hétig elég. És aztán keresünk. Miért ne kereshetnénk. Majd zongorázom moziban, vagy akármit. Senkise hal éhen. Olvastad már az újságban, hogy valaki éhen halt Magyarországon? Hogy tényleg az éhségtől halt meg? Ugye nem olvastad? Pedig azt csak megírták volna! Nem lehet éhen halni. Voltaképp nem történhetik semmi. De hát akkor mitől félnek az emberek?...

János egyre izgatottabban kiabált hosszú karjaival hadonászva a csillagos ég alatt, mint egy fekete szélmalom.

- Mitől félnek? Mitől? Hiszen ez hihetetlen. Hát a mi lakásunk ez a föld vagy nem? Miért félünk elindulni rajta? Talán leesünk a szélén? Tériszonyunk van? Megőrültünk? Miért nem mennek az emberek oda, ahová akarnak? Megőrültek? Hiszen szabad menni, hiszen lehet menni? Hát miért nem megyünk el ezen az úton, ha akarunk? Miért nem?

Klára egész testében reszketett - Nincs ruhánk - mondta alig hallhatóan. - Nincs fehérneműnk, mosdószerszámunk.

- Az semmi! Azért még hazamehetünk. Becsomagolhatjuk egy hátizsákba. Van egy hátizsákom otthon. Valami igazoló okmányra is lehet szükségünk. Illetőségi vagy születési bizonyítvány...Van nálam egy arcképes vasúti igazolvány...Aztán egy pár cipő kell, törülköző kell, meg egy thermophor...Igen egy thermophor...és aztán holnap...egy thermophor...

Hirtelen elakadt, aztán szétvetette a karját és felordított: - Nem! Semmi, semmi, semmi, semmi! Most gyere! Most!

Akkor zengő sikoltás szalad fel Klárából és Jánosból, vad artikulátlan üvöltés, melyre riadva rebbentek denevérek a csendes mezőn és vonítva feletek távoli kutyák. Aztán összefogóztak és elkezdtek futni, ordítva futni le a dűlőúton a sötét síkság felé.

Akkor bukkant ki a rozsdaveres hold odaát a Rákos felett.

(Folyt. köv.)