Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám · / · BALÁZS BÉLA: ISTEN TENYERÉN
Az orgona és a jázmin közt való napok valamelyikén történt délután, mikor a nap már elvégezte munkáját és csak úgy szándéktalan fényléssel kószált még az óbudai utcákon, mint a pihenő király, aki leszáll mulatni népei közé. Akkor történt, hogy ketten ott álltak a Zsigmond-téri villamosmegállónál. Egy bogárszemű kövér kofa, három nagy kosárral, meg egy asztalos formájú szigorú ember. Már húsz perce is vártak így együtt a villamosra, de nem ismerkedtek, mondván, hogy: "Bizonyos fennakadt megint ott a hajógyárnál" vagy "jobb annak, aki hintón járhat." Mert ezek hiábavaló beszédek és kinek mi köze a másikhoz? Körülöttük röpködtek a járókelők beszédei, de ők csak álltak benne némán: két konok sziklája a szegénységnek.
Egyszer csak megszólalt mögöttük egy asszonyhang:
- Jó napot, János.
A két ember hirtelen és egyszerre hátranézett, mintha történt volna valami és ez az együttes mozdulat már valami közösségbe kapcsolta a két idegent. Egy hölgy nyújtott éppen kezet valami fiatalembernek. Egy kicsike, finom hamuszőke hajú úrinő. A fiatalember beretvált arcú és hosszú nyurga volt. Úri ember az is, de olyan rendetlen, aki nem sokat ad magára. Vékonyszálú vörös haját borzolta a gyenge szél, mert a kalapját is a kezében hordta. A két szegény ember hallgatta, mit beszélnek.
- Régóta vársz rám, János?
- Nem tudom, Klára. Talán régóta.
- A férjem csak két órakor jött haza a klinikáról és beszélnem kellett vele előbb.
Akkor észrevette a kicsike finom úrinő, hogy nézik és odafordult:
- Mit néz úgy néni? Talán ismer?
Tiszta, nagy szürke szemek világítottak rá a két emberre. Nem gorombán kérdezte, hanem kedvesen. Csak mintha éppen tudni akarta volna. A férfi zavartan a kalapjához nyúlt és a kofa fülig vörösödött.
- Megkövetem naccságám, én nem ismerem a kedves naccságát. Csak a hangja...mikor hallottam a hangját...
A kis hölgy vékony szőke szemöldökei összehúzódtak. Keskeny fehér szigorú gyerekarca komolyan és figyelmesen nézett, mintha nagyon gondolkodnék.
- Isten vele, kedves néni - mondta aztán hirtelen és kezet nyújtott. De olyan furcsán nagyon odaadta a kezét, mintha fogadni akart volna.
- Kezit csókolom naccságám.
- Isten velük - mondta mosolyogva a nyurga vöröshajú is és elindultak az Ürömi utca felé.
Akkor a kövér kofa és az asztalos formájú szigorú ember a villamosmegállónál összenéztek. Összenéztek, aztán összemosolyogtak, mint két régi jó ismerős. Kicsit szégyenlősen, mert most valami közös kalandjuk volt.
- Olyan a hangja, mint a harang - mondta a férfi magyarázatul.
- Bizony nincs is ilyen harang.
- Talán van Rómában, vagy Jeruzsálemben ilyen harang is - tréfált a férfi.
- Hát Jeruzsálemben talán van - felelt a kofa bizalmas mosollyal. Az ember csak megfordul, mert nem tudja mi az - mondta még a férfi mentegetve az esetet és akkor megint összemosolyogtak. (Mert ritka az, ha két ember érti egymást.)
- Olyan arca volt, mint az átlátszó tiszta üveg.
- Olyan apácaarca volt nékie - folytatta az asszony a megbeszélést.
A férfi megcsóválta a fejét.
- Szálló szemei vannak.
- Már az miféle volna? - kérdezte a kofa kacér mosollyal. Mert most már asszonydologról volt szó.
- Hát csak szállók. Elszállnak. Nem maradnak otthun.
Az ember levette a kalapját, mert még szépen sütött a nap.
- Mégis milyen komolyan néz szegényke. Pedig milyen fiatal, tartsa meg az Isten. Van ám az ilyen naccságának is gondolkodni valója. Hajaj!
És jött a villamos és nem szidták.
- Szálljon fel asszonyság - szólt a férfi gyöngéden - majd én feladom a kosarakat.
- Köszönöm szépen magának - mondta a kofa, amikor már fenn voltak a vezető mellett és hálás hangon hozzátette: - Ez méltóságos asszony volt ám, tudja-e. (Ezt is köszönetképpen mondta, hogy kedveskedjen a férfinak.)
- Meglátszik az - mondta - aki ilyen egyenesen tartja magát, ha apró is.
A férfi utánuk nézett: - Bátor kis asszony lehet.
- Nézze csak, milyen katonás nekimenős járása volt avval a drága kis lábaival - felelte büszkén a kofa. - Ettől maga is félne.
- Én? Már hogy én?
A férfi ravasz mosollyal pödörte meg a bajuszát, aztán odahajolt az asszonyhoz, hogy a többi idegen a villamosban ne hallja az ő dolgukat:
- Az a fiatalember milye lehet neki?
- Hát milye lett vóna? - súgta a kofa. - Testvérbátyja volt. Nem látta, milyen szakasztott hasonlított?
- No, csúnya vörös haja volt. Meg szeplős is. Olyan színészféle. Talán zsidó.
- Ugyan hogy mondhat már ilyet, hogy zsidó! Bizony, kedves, finom úriember volt az is.
- Mégse eszik talán eleget, hogy olyan halvány a képe.
Összehajolva és sugdosva beszéltek az emberek miatt. A kofa kis fekete szemei csillogtak és a férfi elővette a szivarját, melyet vacsora utánra tartogatott. Gyönyörűen sütött a nap és orgonaillat is volt valahonnan.
- Harang - gondolta magában úgy találomra az asszony.
- Olyan volt a hangja, mint a harang - felelte fennszóval a férfi. És összenéztek.
- Hónap vasárnap.
- Ki kéne már egyszer menni a ligetbe.
- Bizony jó is vóna. De hát egyedül egy ilyen magányos özvegyasszonynak...