Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám · / · FIGYELŐ
Moly Tamás csendes hangú, finom beszédű író: érthető, hogy sokáig elkerülte a nagyközönség érdeklődését. Novelláit gondos, figyelmes ötvösmunkák, csendes tragédiák, a múltban észrevétlenül lezajlott válságok, melyek csak akkor világosodnak meg a tudatban, mikor már gyógyíthatatlanok, de a gyógyulás is elvesztette becsét s a lemondás is teli van az élet édességével. Egyik embere, Adél kisasszony, ki tizenhét éve elárusító egy elsőrangú fűzőüzletben, tizenhét esztendei magányos élet után (így is lehet élni, bíztat az író) meg akarja szerezni magának azt a hallatlan gyönyörűséget, hogy végig nézze a világ első cirkuszának, a Dsinna-Dratta cirkusznak egy előadását. Meg is váltja jegyét, a várakozás izgalmában tölt egy napot, este el is megy a cirkusz ponyvasátráig...de ott megáll. Nézi a társas életet élő, a pározó embereket: aztán megfordul s visszamegy otthonába. Nem is boldogtalan! Tizenhét évi lemondás után, íme, örömet szerez neki ez a perc, melyben a bejáratnál, az öröm kapujánál állott s mégis visszafordult.
Pesszimista író, de a pesszimizmusban találja vigaszát és nyugalmát. Nem a világot mozgató okok brutalitásából s a célok messzi elérhetetlenségéből fakad a pesszimizmusa, a pátosz távol áll tőle, az embereket nem találja meg a nagy események eredeténél. A véletlenek írója. Egyik alakjára örökség száll: egy csomó könyv, mit tegyen egy ember, ki nem olvas, nem gondolkodik, nem élvezi a betű mérgét, egy könyvtárral? Fehérneműs szekrényében raktározza fel a könyveket s egy nap ezek az idegen, poros könyvek szerzik meg egy bolond kis asszony csókjait...A gyengék és meghasonlottak kedvelője, az egészségeseket tiszteli, a betegeket szereti, a törött vázák költője s a hajszálfinom repedések kutatója. A bokszbajnokban is a cérna vékony idegeket keresi ki; a vér sötét folyadékából az alvó bágyadt páráit fogja fel. Szeret eljátszani ezekkel a szivárványló, határozatlan felhőkkel, szereti felfújni, megduzzasztani őket, írói ereje viharfelhőkké sűríti s elégedetten nézi a zivatart, mely aztán felhígítja, elönti, szétmossa a rerum movenst, a vért. A kötet legszebb, egyedül tökéletes novellája éppen az a bokszbajnokról szóló történet. Az erős, trenírozott testet, a tiszta szemet, a kidolgozott élettervet éppen ezek a rejtelmes felhők, alaktalan vágyak - a szabadság és világmindenség ábrándjai - teperik le Andrew angol bokszbajnokban. Ők a győztesek nem a fehér fogú, gépiesen vigyorgó néger, ki csak közvetítő kalapácsa a lélektelen erőnek, bánattól ment egészségnek, amint az a naptól borított Afrikában tenyészik s egy vigyorgó néger alakjában néha ellátogat Európába...Ebben a novellában nincs egy fölösleges szó, egy alkalmatlan jelző, egy hibásan elhelyezett vonás: az írónak sikerül benne mindent elmondania s a mondanivalójánál is többet sejtetnie: a magyar novellairodalom legjobb alkotásai közé tartozik. A kötet többi novellája inkább újságírói munkának látszik, az első művész teljességét egyik sem éri el.