Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám

DÉRY TIBOR: A PRÓBA

"No én megyek, maga még nem jön?" szólt a mérnök s székét hátratolva felkelt. Egy pillanatig várt, azután bosszankodva, hogy nem kap feleletet, megfordult és gyorsan kiment az ajtón.

Miklós magára maradt a kantinban, csak Rozi, a sovány pincérlány rakosgatott, edényekkel csörömpölve az asztalon. A teremben vastagon feküdt az ételszag s a füst, a déli nap tűrhetetlen forrósággal tűzött a lomhán szenvedő bútorokra.

"Tehát holnap megkéri a kezét" szólalt meg hirtelen, hangosan ejtve ki a mondatot, melyet reggel óta szünet nélkül hangtalan ajkmozdulatokkal ismételt magában, hogy már zúgott a feje s az egyes szavak értelmüket vesztve zagyva dadogásként ütődtek fülének. S mintha hangja hallatára megkönnyebülne a szíve s engedne a görcs, ami az agyát s az idegeit fogja, még egyszer hangosan, lassan elismételte a mondatot. A pincérlány meghallotta s csodálkozva, furcsán nézett rá. De Miklós nem vette észre. Szögletes, vastag feje mellére hanyatlott, két erős karja remegő mozdulatlanságban lógott az alacsony fotel támlájáról a földre.

- Holnap tehát megkéri a kezét. Szóval eldől az ő sorsa is. Azaz, ha ő akarja...mert hisz tőle függ, csak tőle függ. Hisz biztos, hogy holnap Somló kosarat kap a lánytól, hacsak...Ha eláll a a tervétől, ha eláll a próbától. De nem, drága barátom, nem olyan könnyű az élet! Azt szívesen elhiszem, hogy engem szeret, jobban mondva, hogy jobban szeret Somlónál...ámbár tán ez se biztos...De még ha biztos is volna...nem, nem, így nem lehet. Nem játékszer az életem s a szerelmem, hogy csak úgy elajándékozzam valakinek, aki mondjuk, hogy szeret, mondjuk, hogy jobban szeret valakinél..., hogy csak úgy ukmukfukk kiházasítsak valakit, érted drága barátom, kiházasítsak valakit, aki tán azért szeret, mert nincs itt egy harmadik, akit meg nálam szeret jobban...Nem, így nem alkuszunk! Azt a próbát...azt kiálljuk s ha beledöglöm!

Úristen, de nehéz ez az élet! -

Hirtelen felkelt s lassú, nehéz léptekkel kiment az ajtón. - Már háromnegyed három s Kláris háromra várja! -

Lábai döngve verték a keskeny deszkapallót, mely a kantinból a vasúti síneken át a telepre vezetett. A forróság nőttön-nőtt s szinte fullasztó sűrűségre feküdt rá a vidékre, mégis jócskán eltávolodott már a kantintól, mikor észre vette, hogy feje fedetlen, kalapját a fogason felejtette. Egy pillanatig habozott, hogy visszaforduljon-e. Ha visszamegy, elkésik.

- Hát elkésem! Hiszen amúgy is meg kell még gondolnom egyet-mást...Úristen, hiszen még annyit kell gondolkodnom...Hátha gyáva leszek, hátha nem bírom el s beletörődöm, hogy lesz, ahogy lesz...Nem! akkor inkább félreállok. -

Megfordult s lassan, lehajtott fejjel visszafelé indult.

- Holnap dűlőre jut ez a kérdés, holnap dönteni kell. - Ezt tudta. Pestről ma visszaérkezett az igazgató s már közölte is Somlóval, hogy az igazgatóság a központba kívánja áthelyeztetni. A telepen már régen tudtak az igazgatóságnak erről a szándékáról s tudták, hogy Somló csak erre az áthelyezésre - a hivatalos értesítésre - vár, hogy megkérje a lány kezét. Az igazgató holnapután reggel visszautazik Pestre s Somlót már magával viszi. Holnap tehát Somló meg fogja kérni a lány kezét. S ha Kláris az övé lesz, amúgy is Pestre költöznek, ha meg kosarat kap - nem látnák többet a telepen. Mert büszke ember! S van is mire: gazdag és szép férfi, fiatal, nagy állása van máris a vállalatnál, maholnap cégvezetője lesz. S ennek adna kosarat egy kis vidéki fruska, árva lány, fogadott lánya az állomásfőnöknek, ki maga is szegény, mint a templom egere s kinek szintén van már eladó lánya! Ha ez megtörténne s megtörténne azért, mert ez a kis fruska inkább őt választja, őt, Láng Miklóst, erdei manipuláns tisztviselőt, senkit, semmit, kinek tíz évig kell még szorítani a fogát, hogy négy-ötszáz forint fizetéshez jusson, amiből Pesten valahogy elélhet a család, ha ez megtörténhetik, akkor ez épp elég próbája a szeretetnek, a lány szeretetének. Aki ezt nem látja, akinek az a próba sem elég, akinek még ezen felül is kell újabb bizonyíték, az...az már őrült az emberek között, vagy beteg...annak itt a Maros...hitestársnak, társaságnak, azt boldogítsa, de rögtön.......

"Hát őrült vagyok, beteg vagyok, nem bánom" sziszegte hangosan "de azért élni akarok, a beteg embernek is szabad élni! S nekem ez nem elég! S ha akár őrültnek néznek is az emberek...nem elég! Romantikus a kislány - hisz még csak tizennyolc éves - s tán azért szeret s hát elég ez! S nem kell-e megtudnom, hogy ezen felül is szeret e engem annyira, hogy jogom legyen - érted-e barátom! - jogom legyen követelni tőle, hogy vállalja az én szegényes életem ezer nyomrúságát, nyomorúságom ezer szeszélyét. Mert nemcsak az a kérdés, hogy elbírja-e majd - hisz szeretet nélkül is elbírja az erősakaratú ember - az a kérdés, hogy hogy bírja el...Úristen, ha szeret, akkor könnyű és boldog lesz sorsunk!

De ha nem állja meg a próbát! mi lesz velem, mi lesz az életemmel!"

Önkéntelenül megállt s tenyeréről letörölve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, felnézett az égre. Az ordító napfény elkábította, le kellett hajtani a fejét. Vaksi szemmel, kissé tántorogva újra megindult. Az állomásépület felől egy tolató mozdony sistergő pöfékelése hallatszott s az egyik famáglya mögül hirtelen elébe csapódott egy forró, fojtó füstgomolyag. Szemére szorította a kezét s tele füsttel, szürke, üres reménytelenséggel, meggörnyedve tovább mendegélt.

Körülbelül tíz perc múlva elért a tisztviselő telephez, közben majdnem elütötte egy, a lejtőn magába szaladó, deszkákkal magasan megrakott vagonett. Az utolsó pillanatban ugrott csak félre, egy kiálló léc így is beleakadt a kabátjába s végig szakította vállán a vastag szövetet. Megfordult s utána bámult a tova szaladó kocsinak. S csak jó idő múlva, mintha nem értené, mi történt vele, indult meg újra. Hirtelen sietni kezdett. Átvágott az anyagrakodón s a palánk egy alacsonyabb részén átugorva az igazgatósági épület melletti kis cserjésbe ért. A bokrokon átfurakodva szaladt a mező felé.

Már messziről meglátta a napfényben ragyogó fehér lányt. A mező szélén megállt s előrehajolva kis ideig figyelmesen nézte az elgondolkodott, lassú, tétovázó léptekkel sétálgató, pillekönnyű alakot. S hirtelen oly fájdalom fogta el szívét, hogy ki kellett nyitnia a száját. Gyorsan előrelépett, s a lány megrezzenve fordult feléje. - Mi az, tán ő is tudja már - jutott hirtelen eszébe s szíve ismét fájdalmasan összeszorult.

"Elkésett az úr, tudja-e...no nézze s nem is siet!" csengett eléje a friss hang. "S milyen méltóságosan lépdegél...szaladjon egy kicsit" s azzal eliramodott a lány, mint a lepke libbent végig a napsütötte füvön. Hogy látta, hogy mindjárt utolérik, összefogva, kissé felemelte szoknyáját, sebesen, lihegve menekült. Miklós összeszorította a fogát, egy pillanat alatt elérte s derékon fogva, elperdülve majd végigzuhantak mindketten a füvön.

"Ni milyen jól tud szaladni!" mondta elégedetten, lihegve a lány, derekáról lefejtve Miklós karját.

Enyhe szellő lengett végig a mezőn, hűsítve a rekkenő hőségben fulladozó földet. A fák mosolyogva megrázkódtak s mint a megkönnyebbülés sóhaja szaladt tovább a fuvalom a csillogó borzas bokrok fölött. Nagy messziről kéken, ragyogva nézték a völgyet a tiszta, erdélyi havasok, a fénylő Maros mellől a Hátas szelíden szállt az égnek s világoszöld csúcsáról mintha lehallatszott volna a fenyvesek, mozgó, zenélő susogása.

"Már hányszor mondtam, hogy ne lássam többé ebben a ruhában s most már rongyos is...ugyan vegyen már példát Somlóról" mondta bosszúsan a lány.

- Somló, Somló! - Miklós összeszorította a fogát s lenézett a földre.

"Nem kívánhatom, hogy olyan elegáns legyen, mint ő, de legalább rendesen öltözködjék."

"Somló holnap estére eljön magukhoz!" felelte Miklós rekedten s nézte a földet.

"Honnét tudja?" kérdezte meglepődve a lány.

"Miért?...hát maga honnét...tán meghívták?"

"Nem, ő üzente, hogy eljön."

Miklós felemelte fejét s figyelmesen vizsgálódva nézett a lány arcába.

"Somló azért jön el holnap, hogy megkérje a kezét."

Miért, hogy megrebbent a szeme, megrezzen a válla, elpirul s egy pillanatra, mintha elkapná a fejét? Tán szégyenkezik, szemérmes? Miért nem ijed meg, miért nem sikolt, miért nem fél s keresi védőjét...rögtön...mikor még szinte el sem hangzott a szó. Nem félelem látszott az arcán, csak ijedség s lehetett ez az öröm ijedtsége is! Mi ez, mi történt?...s miért nem szól most...mily régen hallgat már...mily régen volt az, mikor azt mondták neki, hogy Somló azért jön el holnap, hogy megkérje a kezét, - mily régen volt s azóta hallgat...estére a vonattal megy fel az erdőbe...

"S maga?" kérdezte halkan a lány. Fürkésző tekintetük összetalálkozott s mintha egymás meztelen vérét érné, sebesen kapták el, lehajtva fejüket, egymás kezére néztek.

"Holnap este én is maguknál leszek...s maga természetesen...de hát minek is ezt mondani - maga azt fogja tenni, amit újabb alapos megfontolás után jónak lát...akár mintha én nem is volnék...mert jaj magának, ha nem így tesz."

Felemelte az öklét s önuralmát egy pillanatra elvesztve, a lányra meredt.

"...de hát mindezt már annyiszor mondtam, mindezt maga már betéve tudja, már csömörlési is, ugye?"

Elfordult s nyelt egyet. Rövid időre tökéletes csend borult a mezőre, csak a közeli rakodóról hallatszott a deszkák szabályos pufogása.

- Hallgat!...miért hallgat? miért nem szól egy szót se...egy biztató szót se...hát nem az volna természetes, hogy rögtön a nyakába boruljon, hogy sírjon, hogy kiabáljon, hogy lihegjen, hogy mondja: minek azt már meggondolni, s ha ezerszer meggondolja is, hogy csak egyet gondol, csak egyet gondolhat...de hallgat! -

Megfordult s a lány arcára emelte lassan tekintetét. S a hideg szaladt át a hátán, s a szívverése megállt: a lány furcsán mosolygott, s tán könny is csillogott szemében. - Szánakozik rajta?..., Úristen! mit jelent ez! -

"Kláris!" ordította magán kívül s rekedt erős hangján úgy szállt a drága név a magas nap felé, mint egy eloszló álomködbe, elvesztett képe.

A lány megrezzent. - Mi ez! tán csak elgondolkodott...szent Isten!...hisz elárulta magát, jóvá kell tenni...azonnal jóvá kell tenni. -

"Jó hangom van, ugye?" s elkezdett nevetni. S hosszan nevetett, erősen nevetett, egyre nevetett, a lány arcába nevetett, a csodálkozó arcba belenevetett, s villogtak erős, fehér farkasfogai.

"Olyan nevethetnékem van, képzelje, most hogy jövök, a kantinban felejtettem a kalapom. Találkozom Vágóval, a fejemhez nyúlok s csak akkor kapok észbe, hogy nincs is kalap rajta, de hogy szégyenbe ne maradjak, hát teszem, mintha nem venném észre, s mélyen megemelem kezemben...így ni!"

S újból nevetett, az oldalát fogta, hajlongott szinte, úgy nevetett.

- A lány egy mozdulata...mintha nyakába borulna!...elég el kell válniok! -

"Tehát holnap este eljövök...hat órakor pontosan maguknál leszek, pontosan hat órakor, egy perccel se később, s most megyek,...mert elkésem a vonatot...a munkásokat kell ma kifizetnem..."

"Azt hiszem...azt gondoltam, ...hogy ma velem marad..." mondta lassan a lány. S hirtelen lehajolt a férfi lecsüngő kezéhez s megcsókolta. Halk szellő szállt fel a fű közül s mint tündér hűs keze simította végig a tüzes arcokat. A Maros vize szinte égnek röppent a nap forró ölelésében, a szerelmes fák egymás ágába borulva susogták az élet boldogságát s zengett a föld tökéletes csendje.

Mire Miklós észbetért, a lányt már a mező szélén látta siető léptekkel.

"Kláris" kiáltotta.

"Kláris...nem maradhatok...a munkásokat kell ma fizetnem."

Megfordult s hosszú léptekkel szaladva megindult. Hirtelen eszébe jutott valami. Egy pillanatig habozott, aztán megállt s megfordult.

"Kláris" kiáltotta.

"Miklós" hangzott a fák közül.

"Ma este táncmulatság lesz a kantinban..."

"Igen...tudom...miért mondja?..."

"Csak úgy gondolom...hogy..."

"Ne menjek el, ha azt akarja?..."

"Én nem leszek ott, én most felmegyek az erdőbe...viszontlátásra,...holnap...hatkor..."

Gyorsan tovább szaladt. Futás közben úgy rémlett neki, mintha hallaná a lány távolba vesző hangját, de nemhogy megállt volna, hanem meggyorsította lépteit.

- Holnap hatkor!...hát elmarad a próba?...jutott hirtelen eszébe. Azonnal megállt.

Hátával nekidűlt egy fatörzsnek s hosszan elgondolkodott. Szája félig kinyílt, a lélegzet nehezen, sziszegve szaladt ki-be éles fogai között.

- Vajon elmegy-e a mulattságra - Somló bizonyára ott lesz...rólam meg tudja, hogy az erdőben vagyok...De még ha el is megy, bizonyítja-e ez csak a legcsekélyebb mértékben is, hogy nem szeret...azaz, hogy nem szeret úgy, ahogy...ahogy kell...vagy hogyha szót fogad s nem megy el...meg tudom-e ebből az ellenkezőjét...

Nem...nem! a próba nem maradhat el.

De mi lesz velem...Úristen...ha nem állja meg.

Ha holnap este hétkor megtudja, hogy meghaltam s holnap este nyolckor Somló, a jól öltözködő, a gazdag, szép Somló megkéri a kezét...Uram!...hát micsoda idegen csillagokról ideszakadt örült volna az, ki elhinné, hogy el ne fogadja...vagy legalább meggondolási időt ne kérjen...két hetet...egy hetet...egy napot...attól függ, hogy mennyire szeret...két hetet tán...oh hogyne, bizonyára két hetet...s két hét után...ihajja, tyuhajja, viszik a szép bokájú menyecskét zenés lakodalomra...

Lassú, tétovázó léptekkel haladt előre, térdei meg-megremegtek.

- Oh hát minek ez?...hát miért gyötröm magamat? -

Hűvösödött már, a hegyek mögül közeledett a gyorslábú tavaszi éjszaka hideg szele. A hanyatló nap piros, ragyogó vérrel öntötte el a messzi, erdő virágozta csúcsokat, de itt lent a deszkamáglyák még pattogtak a forróságtól. Miklós borzongva megrázkódott s meggyorsította lépteit. Mikor a máglyák alkotta szűk utcából ki ért a fűrészcsarnok előtti nagy, szabad térre, az anyagszortírozó elé, hirtelen megállt. Mit keres ő itt, az emberek között, hisz neki gondolkodni kell, gondolkodni kell...roskadásig, halálig.

Hirtelen mozdulattal megrázta magát s gyors léptekkel megindult a fűrész felé.

Az óriási csarnokot vakító, fehéren szitáló fénnyel töltötték el a hatalmas ívlámpát, a magas deszkafalak remegve fogták körül az ezertorkú, fülsiketítő lármát. Rekedt emberi kiáltások lengtek a levegőbe, a hatalmas keretfűrészek recsegő döngéssel rágták a nedves, szívós tönköket, a számtalan apró körfűrész pedig félelmes, sikongó visítással csengett bele a szomszédos gépház nagy dinamójának örökös mozdulatlan zúgásába. Íjji-ijji-ijji vijjogott a kis bütü s mint tompa, döbbenetes kalapácsütés érte az ember fejét az időnként a vassínekre lecsapó nehéz rönkök kongó csattanása.

Miklós magát elhagyva, támolyogva dőlt bele az ordító zsivajba. Öntudata boldogan, önfeledten ájuldozott a rettentő nyomás alatt, gondolatai agyonfojtva, elnyomorodva mind halkabban jajgattak a kínzó akarat egyre szűkülő, sötétedő cellájában. "Hó-rukk" ordította maga is s teljes erejével neki lódult egy, a kerekfűrész felé gördülő hatalmas fenyőrönknek. A mohos, nedves héjon kicsúszott a keze, hogy majd elvágódott a földre, nekibuzdulva, indulatosan újra nekifeszült s teljes erejével, szinte ügetve gördítette maga előtt, a súlyos, makacsul ugrándozó terhet.

"Hó-rukk" ordította ismét diadalmasan. S a következő pillanatban agyába hatolt s halálos tisztasággal látta a képet: a drezina lassan gördülve elindult a sínen, a kutya az ülésen áll s ijedten ugatva, értelmetlenül nézi őt, ki ott áll az őrház mellett s nem mozdul, - miért nem jössz velem? - sírja a kutya. S oly észveszejtő biztonsággal érezte a képet: látta, hogy kabátja ujja lobogva kilóg az egyre gyorsabban robogó drezina széléről s megijedt, hogy elébb talál kiesni, mint ahogy a kocsi belefordul a Marosba. - A kutya alá kell tennem, nehogy kiessék - jutott eszébe. Nagy messzire maga alatt látta a drezinát, amint mennydörgés szerű robajjal rohan végig a nagy fordulón s a kutya sír, a kutya sír. - Valami hideget érzett a kezén, egy előtte elhaladó vagonett vasfala súrolta s mint kire az őrület félelme vicsorít, úgy dermedt vissza a kínzó életbe.

"Vigyázzon az úr!" hallotta a kocsivezető idegen kiáltó hangját közvetlenül füle mellett. Visszatorpant, a melléből kiáltás szakadt ki, a fejéhez kapott. "No...no...no..." szólt a kocsivezető, "nem kell azért úgy megijedni."

Lassú léptekkel maga elé meredve a fűrészcsarnok másik vége felé tartott.

- A vonathoz kell mennem, mindjárt indul - jutott eszébe. - Tehát nem maradt itt estére? -

Lassan tovább botorkált. A brikettsajtoló csatornája előtt megállt s elgondolkodva, lassan nézte. A fűrészcsarnokon végignyúló, nyitott csatornába, szinte észrevétlenül csúszott előre a forrón fénylő, fehér brikett, ágyékánál kihűlve, tégla alakú szabályos alakokba törték le végét a térdepelő brikettlányok. Mint egy kígyó úgy mászott lassan, alattomosan előre, soha meg nem állva, gonosz fejét újra és újra megnövesztve, végtelenbe meredő sziszifuszi munkának.

- Hát nem lesz vége!...mikor lesz már vége? - mi az! - mondogatta Miklós. Nézte, kimeredő szemmel nézte, a kígyó lassan, sisteregve csúszott előre, hosszan, mint a fájdalom férge az ember szívéből. S nőttön-nőtt, csúszott a messzi múltból előre, mérges, nyálas fejjel az üres, már haldokló jövőbe.

- Úristen! hát sosem lesz vége ennek az átkozott dögnek! - ordított fel benne a kínzó düh, amint tehetetlenül meredt a végtelen fehér szörnyetegre. A csatorna végén a térdeplő munkáslányok testükről tépték a ruhát, s meztelen keblüket, arcukat körömmel szaggatva, hogy csurgott a vér, feketén fénylő hajukat tépve és átkozva az istent, ordították jajongva örök büntetésük kibírhatatlan fájdalmát az égre. - Uhuhuhu - ordítottak, mint az északi vihar a háztetők felett és ordításukat meg-megszakítva csattanások hallatszottak, amint meztelen testüket verték véres kezeikkel. Az egyik vonagló nyakkal mélyen ölébe hajtotta fejét, mintha önön méhébe akarna menekülni az üldöző élet elől s vadul tépdeste combjait. A rőt hajú lobogó hajjal röhögött a pokolba, ketten ordítva, hosszú karokkal egymás fejét tépték a törzsükről. A kígyó hangtalanul csúszott előre.

- Hisz ez a pokol, a pokol! - s a munkások ördögien vigyorgó arcát nézte, amint szánalom nélkül, nesz nélkül suhantak ide-oda a sárgán fénylő, izzó levegőben. Apró, éles kínzó szerszámok villogtak kezükben s a katlanok füstje, mint a fűrészpor szállt döngve felfelé.

Hirtelen felriadt. Előre rohant a csatorna ágyékához s rámeredt a lányokra. Két kezét két halántékára szorítva nézte őket, amint nyugodtan térdepelnek s derekuk lassú ringásával előrehajolva, halkan dúdolgatva fürge kézzel törik a szabályos téglákat. Mellettük már magas, fénylő tömbök emelkedtek az egymás élére rakott tiszta darabokból, a tömbök szélén kék krétás esetlen paraszti számok ügyetlenkedtek. Akkordmunka...ezer darabonként három korona húsz - jutott eszébe s megrázkódva kiegyenesedett.

- A vonathoz kell mennem...elkésem. -

A lányok dalolva vidáman dolgoztak, ügyet se vetve mozdulatlanul rájuk meredő alakjára.

"Jó estét, be rég láttam itt minálunk" köszöntötte Miklóst a fűrészvezető, derék szál izmos legény s egy pillanatra megállt, parolára nyújtva kezét.

- Jó munka! - biccentett fejével a brikettre s a lányokhoz lépett. "Evvel magam is elszórakoznék" röhögtek egy kis fekete, előre hajló lány feszülő csípejére rakva a kezét. "Jaj", sikította a lány.

"Ajánlom az úrnak" vigyorogta "jó kemény, fehér...jól lehet vele fűteni...igaz-e te pisze" s avval egy nagyot csapva a lány combjára, röhögve tovább ment. A következő pillanatban már a fűrész túlsó végén hallatszott harsány, parancsosztogató, pattanva káromkodó hangja. A lány nevetve nézett utána s társnőjéhez hajolva összesugdolódzkodva, vihogva néztek Miklósra.

- Hát ezeknek ilyen könnyű az élet...ilyen könnyű - keseredett meg a szája - Úristen, én miért nem lehetek ilyen?...miért nem?...miért ennyi kín nekem?

Mi lenne, ha elvenném ezt a parasztlányt s visszavonulnék vele az erdőbe, soha többé el nem mozdulnék onnét?...

Gyorsan megfordult s sebes léptekkel a kijárat felé tartott. A gépek remegtette padlóról mindenütt vastag felhőkben szállt felfelé a forró fűrészpor, szinte fuldoklott már belé s a fűrészek síró vijjogása a szétpattanásig fájdította fejét. A szabadba érve megkönnyebbülten sóhajtott fel a libbenő hűs szél tavaszi csókjában, levette kabátját s gallérját, ingét megoldva szabad mellel ömlött el a völgy hűs estjében.

- A vonathoz!...a vonathoz! -

A tágas, síkságba vesző rönktéren sziporkázó fehér fénnyel tündököltek a sínek között itt-ott elszórt ívlámpák. A nap elhaló világa még bágyadtan terjengett a messze sötétlő hegyek felől, mint gyengén színes lepkeszárny lebegett a tágas völgy felé, míg egy-egy villanycsóva hideg süvítéssel meg nem ölte édes méla színeit. A villanyoskocsik hangos csengetéssel, sebesen futkostak a sínen, a vezeték egy-egy kipattanó szikrája sisteregve hullott alá a rönkök magas piramidusaira. Miklós felszegett fejjel, a talpfák között botorkálva, sebesen haladt a kis erdei vasút rakodója felé.

Már messziről elébe világlott a zakatoló mozdonyka pirosan izzó katlana, a kéményből fehér füstpamacsok sziszegve szálltak az égnek. A vonat befűtve, indulásra készen állt, sietnie kellett. Futásnak eredt, felugrott a rakodóra s a szerteszét heverő síkos fenyőtörzsökön átugorva szaladt a mozdony felé. A keresztbütűhöz érve, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, meglassította lépteit. A munka még javában folyt, a lánccsatornán csörögve siklottak a rönkök a bütü magasra emelt bárdja alá.

"Halló ...Láng úr! Alig várom már" hallatszott a mozdonyvezető hangja.

A vonat elé érve habozva megállt.

"Mert hogy hallottam délben, hogy velünk jön" mondta a mozdonyvezető, miközben felkapaszkodott a lépcsőn "hát azért vártam, meg már a Jánost is elszalasztottam...amott jön már ni...mert hogy alig győztünk már várni".

Kinyitotta a szelepet, a mozdony megrázkódott s mint egy toporzékoló csikó, csörögve előrelökődött az egész vonat.

"Tessék már felszállni, indulunk!" S éles fütty hasította a levegőt.

Miklós megfogta a hideg vaskapaszkodót s fél lábbal ráhágott a lépcsőre. A vonat újra megrázkódott, a vagonettek összekötő láncai csörögve feszültek meg s a rakodóhoz súrlódva, lassan gördülve megindult a vonat.

Hirtelen megfordult és visszaugrott a földre. "Itt maradok" kiáltotta hátra, vissza se fordulva s lassú léptekkel, lehajtott fejjel tartott a bütű felé.

"Akkor minek váratott meg...megmondhatta...volna" hangzott kis idő múlva gorombán a távolodó mozdonyt körülvevő sűrű fehér füstfelhő mögül. Miklós gyorsan megfordult...

De aztán tovább ment. Lehajtotta fejét s görnyedt háttal lassan lépegette át az útjában heverő rönköket. A zakatoló vonatocska már messze járt, már elhagyta a telepet, rőten izzó feje már a Maros hídját érte, az utolsó kocsin fáradtan hunyorogva himbálódzott a sárga jelzőlámpa. A Maros hideg vízében fehéren villantak meg a vasúti híd hatalmas ívlámpái, döngő zakatolással most szaladt rá a vonat a hídra.

- Még utolérhetném...a kapaszkodón lassan haladt - gondolta Miklós.

Lelépett a rakodóról s a kantin felé tartott lassú léptekkel.

- Majd a benzinmotorral megyek fel vacsora után - gondolta. De aztán eszébe jutott, hogy arra a mérnöktől kell engedélyt kérnie...meg kell kérdeznie a mérnököt. Kelletlenül rázta meg a fejét s önkéntelenül a vonat után pillantott.

Mikor a remiz elé ért, hirtelen elhatározással befordult. - Minden esetre be kell fűttetnem a motort...hisz nem tagadhatja meg. -

"A kis benzin motort fűttesse majd be vacsora utánra" szólt a gépésznek, ki alázatosan köszöntötte.

"Kérem alássan, Láng úr!...meg lesz pontosan!...egyedül tetszik felmenni, ugye", hajlongott a gépész.

"Csak a fékre tessék majd vigyázni" magyarázta, miközben mutogatta a motort, "az valahogy elromlott, nem szorít erősen...azért is tiltotta meg a mérnök úr, hogy használják a kocsit."

- A fék elromlott...hisz az jó...hisz az jó...akkor azt kell holnap használni - villant át Miklós fején s szinte megtorpant a gondolatra. - Ez Isten jele... tehát Isten is akarja, hogy a próbát...a próbát megtartsam. -

Szórakozottan, köszönés nélkül ment ki a remízből, kínosan forgatva Istene dolgát fáradt agyában, s csak később, mikor már a kantin elé ért, jutott hirtelen eszébe, hogy megcsalta a gépészt. Hisz ennek beszédjéből tisztán kitűnt, hogy azon a hiten van, hogy ő már a mérnöktől megkapta a motor használatára az engedélyt...ez nyilvánvaló...s ő meghagyta őt ebben a hitben...nem mondta meg az igazat, tehát csalt.

A hideg futott végig a hátán s már meg is fordult, hogy visszamenjen. De az éjszaka oly sötét és oly reménytelen a jövő...egy hazugság! mit nyom az a kínok végtelenjében, mi mint az elevenen eltemetettre tompán dobbanó hant, pereg könyörtelenül egyre, meztelenül vergődő, véres, fuldokló szívére.

Fejére csapta két kezét s a síneken át a kantin felé sietett. Az ablakon át benézve látta, hogy ott nagy rendezkedés folyik: az egyik sarokba deszkákból pódiumot építenek, biliárdasztalokat kivitték s a zongorát a pódium mellé húzták, sivár volt a terem, ott most nem lehet lenni.

Megfordult s lassú léptekkel kibandukolt a sötétbe, maga se tudta hova, merre.

- Ott lesz...nem lesz ott...ott lesz...nem lesz ott - számítgatta szüntelenül kabátja gombjain. S valahogy, maga se tudta hogyan, erősen, mint a földbe a gyökér, fogódzkodott agyában a remény, hogy...hogyha nem lesz ott...ha a lány nem megy el a mulattságra...kívánsága szerint odahaza marad...akkor a próba elmaradhat...fölösleges...akkor a lány szereti őt..."úgy" szereti.

"Miért?" nevetett fel hirtelen, hangosan, észbekapva s a keserű hang hosszan szállt a sötét táj felett. Megállt s nevetett. Előtte a Maros vízébe csillogva nevetett a hideg hold, nevetve hajladoztak a fűzek, a víz csobogott s a túlsó parton, mintha valaki futva menekülne haragja elől. Hatalmas ordító hang tört fel hirtelen s megszázszorosodva a hegyek között, félelmetesen zengett végig a földön: a fűrész óriási szirénje kürtölte az esteli hét órát, a munka végét. Siket, néma csend állt be egyszeribe utána, csak a hold fázott a vízben. Miklós egy fatörzsnek támaszkodva mozdulatlanul állt s csukott szemmel, előreesett fejjel gombjait számolgatta.

- Minek maradtam itt?...Akár elmegy a mulattságra, akár nem...elhatározásomon ez mit sem változtathat ...s minek akkor itt maradni!...Akár el sem megyek a kantinba...Akkor most rögtön mehetnék is az erdőbe. -

De azért nem mozdult. S ahogy vadul nekiszabadult agya egyre a holnapi próba képét elevenítette meg oly kísértetes, kínzó valósággá, hogy szinte felordított, amikor eszébe jutott, hogy a kocsi...most,...most...siklik ki az éles fordulón s zuhan eszeveszett sebességgel a zúgó folyóba s a kutya...a kutyája...véres cafatokban gurul ki a kocsiból...egyszerre megérezte, halálos biztonsággal érezte, hogy ő az, aki benn ül az elszabadult kocsiban, aki veszettül kiabál, hadonászik ő s nem a kutyája...valami idegen hatalmas akarat bekényszerítette s most kisiklik a kocsi...a ájulva...szédítő ívben fejjel előre zuhan a Marosba...ő s nem a kutyája...mert ez a büntetés...mert ez a próba istenkísértés volna...mert nem lehet büntetlenül Isten gyanánt emberi sorsokat igazgatni ...s a jövő fátyolát megtorlatlanul meg nem lebbentette még emberi kéz...Úristen...segítség!...

Megtántorodott s majd belezuhant a Marosba. A fűzfa ágába kapaszkodott bele s tágra nyílt szemekkel, ájult értelemmel percekig bámult a vízbe.

- Istenkísértés...istenkísértés - motyogták ajkai hangtalanul.

- Klári szeret...nem kell próbára tenni...Somló gazdag...és szegény vagyok...s ő Pestre mehetne...ez elég próbának...én csak évek múlva vehetem el...pedig ő most rögtön elszabadulhatna hazulról...odahaza kínozzák s szegények s nincs semmi öröme...- így össze-vissza röpködve, mint forgószélben az őszi avar, kavarogtak agyában árva gondolatai.

Hosszú ideig állt még mozdulatlanul, görcsösen kapaszkodva a fűzfa vékony, ide-oda hajladozó ágába. Mikor nagy későn újra elindult a kantin felé, tisztán érezte, tudta: ha Klárist nem találja ott, nincs az az indulat, szenvedély, nincs az az emberi hatalom, ami rá tudná venni, hogy holnapi gyalázatos, piszkos tervét végrehajtsa, térdre fog borulni előtte s a sarat fogja csókolni lábainál...

Összekulcsolta két kezét s imádkozott. S mint a medrébe visszazuhant Vörös tenger, oly hatalmas erővel ömlött szívébe a forró, mindent megbocsátó, nagy szeretet, meleg, nagy könnyek csorogtak végig meglágyult, rángatódzó arcán.

Az állomásépület előtt, a sarkon befordulva, hirtelen, váratlanul szembetalálkozott Somlóval. Szerencsére háttal a fénynek, sötétben volt az arca s így észrevétlenül, gyorsan, mintha az orrát fújná, letörölhette könnyeit. S mialatt félszegen s krákogva nyomkodta zsebkendőjével arcát, iszonyatos gyanú nyilallt szívébe: Somló az állomásfőnökékhez megy, Klárisért, hogy a mulattságba vigye...

- Nem igaz...Kláris az enyém...szeret - fojtotta vissza kétségbeesetten a gyanút s rögtön utána újból felzsongott szívében az előbb érzett, vérében elömlő nagy szeretet. Alázatosan lehajtott fejjel már messziről kezét nyújtva, közeledett Somlóhoz.

"Jó estét!" köszöntötte ez szívélyesen. "Jön a cécóhoz?...tartson velem!"

"Oda megy egyenesen?" kérdezte Miklós s Somló arcába nézett.

"Oda hát...csak ez a vonat állja az utamat már egy órája."

Hosszú tehervonat vesztegelt az állomás előtt s állta el a kantin felé vezető utat. Tehát ezt várja. Tehát igaza volt. S Miklós szíve diadalmasan ujjongott. Oh jónak, kell lenni, jónak...s szeretni az embereket. Könnyek gyűltek újra szemébe. Szótlanul állt, földre hajtott fejjel.

Somló kezéből ekkor valahogy kiesett egy újság. Miklós után kapva gyorsan lehajolt, de már a szél tovalibbentette s a papíros zizegve, a földet súrolva a vonat alá repült.

"De kérem hagyja...de kérem!..." hallotta Miklós Somló szabadkozó hangját. A vonat előtt egy pillanatra megállt. Hátha azt gondolja, hogy hízelegni akarok neki, mert följebb valóm - jutott villanásszerűen eszébe. De rögtön utána elpirult, halálos szégyent érezve. Gyorsan leguggolt s térden a kocsi alá csúszva, előhúzta az újságot.

Somló nagy hálálkodása s szabadkozása teljesen megzavarta. Szótlanul állt előtte, nadrágjáról tisztogatva a rátapadt sarat s mind jobban pirulva, vérhullámok szálltak fel arcába. Szerette volna elhallgatni, mert minek is hálálkodik neki egyáltalában, hisz inkább ő az, akinek valahogy hálásnak kellene lenni, ő az, akit Kláris szeret, ő a győztes...

A tehervonat lassan elindult, a mozdony nagyokat fütyülve szuszogott leghátul. Az egyik kocsi nyitott ajtajából hirtelen valami fekete alak repült ki s nyekkenve terült el a földön, Miklós lábai elé borulva. A kocsiból egy vigyorgó fej nézett ki, majd gyorsan visszahúzódott.

Pórul járt ember lassan felült s mialatt szeméből törülte a port, neheztelve csóválta fejét.

" Ejnye...ejnye", dünnyögte, " attól a kis pálinkától milyen rosszat álmodik az ember."

Figyelmesen körülnézett, de mivel hogy nem talált ismerős arcokra, magamagának beszélt tovább fennhangon:

" Ejnye... ejnye!... azt álmodtam, hogy mintha vonatra tettek volna... aztán utaztam, most meg kidobtak... no de ilyet!... Hát annyi szent igaz, hogy elestem, azt érzem a derekamon... No de álljunk fel."

Nagy nehezen, kissé dülöngve még, feltápászkodott s figyelmesen körülnézett. A lassan gördülő vonaton megakadt a szeme, hirtelen felordított.

" No itt a vonat... hát hol vagyok?" s mintha segítséget kérne, égnek nyújtotta két karját.

"Áldjon az ég, koma!" hangzott a vonat legelejéről, már jókora távolságból. "Köszönöm a kíséretet" s csúfos röhögés hallatszott.

"Hű" ordította az ember "hát nem Hévízen vagyunk?"

"Dehogy Hévízen, Galócáson," nevetett Somló.

"Hű" ordította újból az ember, "rászedett a koma... álmomban a vonatra tett, mert jószántamból nem akartam elkísérni... megállj koma!... megállj koma!... ezért életedet veszem".

Kissé dülöngve futásnak eredt a lassan haladó vonat mellet. Az állomáson álldogáló emberek harsogó nevetése szállt utána. "Jól fusson akkor Vásárhelyen utoléri" kiabálták utána, általános röhögés, ordítozás közben. "Gyorsabban... de aztán el ne gázolja a vonatot" bíztatták.

Az ember megállt s hátrafordulva, öklét magasra emelve, megfenyegette a röhögő társaságot. A fölötte függő ívlámpa erős fehér fénye kést villogtatott meg kezében. Egy pillanatig állt, azután megfordult s újból futásnak eredt.

Miklós és Somló együtt haladtak a kantin felé. Az ajtó előtt Miklós megállt. "Mindjárt jövök" búcsúzott Somlótol.

Néhány percig mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Egymásra szorította ajkát, homlokára kiült a hideg verejték.

"Nincs itt... nincs itt... nem lehet itt" hajtogatta görcsösen.

Hirtelen megfordult s a fal mellett haladva az ablakhoz osont. Homlokát rászorította a kissé homályos üvegre s mozdulatlanul meredt be a kantin belsejébe.

Nagy, tarka társaság nyüzsgött ide-oda a teremben. A mulattság már javában folyt, sűrű dohányfüst homályosította a levegőt, a túlsó oldalon mintha táncoltak volna. Zongoraszó, tányércsörömpölés, össze-vissza lárma hallatszott ki a szabadba. Miklós a homályos üvegen keresztül csak nehezen ismerte fel az egyes arcokat. Somlót sehol sem látta.

Hirtelen rekedt kiáltás szakadt ki melléből. Hátra tántorodott, kezét arcára csapva. Majd megfordult s teljes erejéből rohanva menekült a telep felé.

Az állomásnál egy kiálló cölöpben megbotlott s majd elvágódott a földre. Attól kezdve meglassította futását. A sínek mentén szaladt tovább a sötét éjben, nehogy emberekkel találkozzék. - A telepet megkerüli s hátulról megy be a remízbe...

Néhány percnyi futás után egy sötétlő, magas cserjésnél befordulva hirtelen szembetalálkozott egy másik szaladó alakkal. Már nem volt ideje kikerülni, hát megállt, utat engedve a lihegő embernek. Ahogy ez közel ért, rögtön felismerte benne az elébb pórul járt parasztot, ki komája üldözésével úgy látszik felhagyott s most hazafelé igyekszik.

Az ember megállt. A részegek bizalmasságával Miklós arcához hajolt s lihegve még, pálinkaszagot árasztva szájából, suttogta:

"Nem tettem meg, nehogy azt higgye..."

"Mit?...mi az... mit nem tett meg?" hőkölt vissza.

"Nem tettem meg...de nem azért ám, mert a vonat gyorsabban szalad...hanem mert hát minek?...igazam van, ugye...minek?"

"Nem tette meg?"

"Nem ám, itt van ni! a késem tiszta még, hogy elhigye...de nem azért, mert a vonat gyorsabban szalad...elhiszi?...mondja, hogy elhiszi...elhiheti, mert látja most is szaladok, hogy lássák, hogy bírom...hanem azért nem, mert hát minek?...mire jó az?...nem érdemes...így akarta az Úristen."

Újra futásnak eredt, tántorgó alakja már néhány pillanat múlva beleveszett a mélyülő sötétségbe. Messziről még egyszer visszakiáltotta:

"A vonat se szaladt gyorsabban...de hát...mire...lett...volna...jó?"

A hold nemsokára kibújt a fellegek mögül s már az első sugarakra végigcsillogott a vakon éjbe futó, hirtelen megelevenedett sínpár. Nemsokára teljes fény ömlött el a csendes éjjeli mezőkön.

Miklós egy fél óra múlva elért a remízhez. Az éjjeli őr segítségével a szabadba húzta a befűtött, pöfékelő kis motort, gyorsan beült s a takarót lábára húzva elindította a kocsit.

"A fékre tessék vigyázni, üzeni a gépész úr!" kiáltotta utána az éjjeli őt.

Miklós értelmetlenül hátrabámult - Mi az?...a fék?...hát ez már a próba?...hisz még este van...s hogy tudja a gépész?...

Fagyos ijedtség ült a szívére, fejbőre tüskésen megmerevedett.

Elárulták.

Hirtelen elállította a motort s fékezett. De hogy a fék nem működött s a kocsi továbbszaladt, egyszerre eszébe jutott, micsoda fékre gondol a gépész? Ennek a motornak a fékje az, ami elromlott s nem a másiké. A másiké csak holnap fog elromlani, holnap délután...vagy tán az se kell...tán nincs is szükség arra...akár most főbelőheti magát...

- Miért?...mert ezt az egy kívánságomat nem teljesítette? -

A motor berregve szaladt ki a telep kapuján, árnyéka vad futásban, farakásokról gödrökbe száguldva hangtalanul üldözte. A híd felé vezető lejtőn egyre gyorsult a kocsi futása, a levegő élesen süvítve vágódott Miklós arcába. alant holt tükörként csillogott a Maros vize, a parti fák vízbefúlt árnyékai, mint gonosz hullák lebegtek mozdulatlanul a felszínen. A híd az ívlámpák fényében remegve várta a kocsit.

- Piros ruhában volt...a piros ruhában...

Megrázkódott. Azután erősen előrehajolt s mereven nézett a sebesen a kocsi alá futó sárga földre, a mozdulatlanul hátrasikló, fénylő sínpárra.

- Előre...előre - kavargott a feje, előredűlt - előre...előre - előre zuhant, mint a vihar. Szem ájultan káprázott a sínek közt visszafelé rohanó sárga kígyótól, le kellett hunynia.

Mennydörgésszerű robaj csattant fel hirtelen, felugrott ültéből, két kézzel kapaszkodva az ülés támlájába, hogy ki ne taszítsa a kocsiból a hátrazuhanó levegőoszlop. A motor a hídra ért. A vastraverzák remegve ringtak, mélyen alattuk csillogott a hideg víz. A híd panaszkodó zengése rohanva szállt a messzi hegyek felé.

Azután már lassan, egyenletesen haladt a kocsi. Sárga lámpása félénk sugarakkal tekintgetett szét a kétoldalt sötéten zúgó, ismeretlen erdőbe, oldalt kék fényben pufogott ki a benzingőz. Az elsötétedett égen felhők mögé veszett a hold.

Miklós ernyedten, lehunyt szemmel dűlt hátra az ülésen. Keze erősen remegett a térdén, de a kocsi is remegett, a motor berregésének idegen, bántó hangja messzire szállt a csendes erdő éjjeli mélyébe. Hunyt szemmel, mozdulatlanul ült s feje felett mintha felriasztott madarak szárnycsapását hallaná, össze-összerezzent, remegve összekuporodott, hogy a bosszúálló fák feléje nyújtott karjai el ne érjék, meg ne fogják, ki ne húzzák a kocsiból, nyaka köré csavarodva. Az éjjeli hűs levegő nedves illatokkal telítetten csapódott arcába, fázott.

Hirtelen kinyitotta szemét, tekintete rémülten fúródott bele az áthatolhatatlan sötétségbe. A kocsi előtt imbolyogva szaladt a lámpa reszkető, kis fénye.

"Egyedül vagyok" suttogta. Gyorsan körülnézett, a félelem megremegtette. - Meg kell állítani a kocsit s beszaladni az erdőbe s ott hasra feküdni a bokor alá. - Rögtön felemelte a kezét, de az mintha megbénult volna, visszahullott ölébe. Rémülten hátranézett.

Mélyen alatta, a völgyben, a telep villamos fényköde gomolygott, egy-egy erősebb fénypont fehér tűzzel lebegett benne. - Visszamenni - gondolta s mozdulatlanul meredt hátrafelé.

- Merre van a kantin? - Egészen hátrafordult s fürkészve, figyelve, számítgatta az irányt. Egy ponton megállt a tekintete. Hosszan elgondolkodott. S egyszerre, mintha számítása sikerült volna, összerezzent.

- Hisz úgy sem visz el odáig! - mormogta összeszorított foggal s zsebéből gyorsan kirántotta a pisztolyt, néhány pillanatig célzott, csövét felfelé tartva, hogy a golyó magas ívben repülve elérhesse a kantint, azután lehúzta a ravaszt.

Fülsiketítő dörrenés rohant az erdőbe, egy falevél hullott le libbenve a kocsiba. Miklós gyorsan előrefordult s a legnagyobb sebességre állította a motort. A berregés erősbödött, de a pisztoly visszhangja még egyre hangzott. Rábámult a kocsi előtt futkosó kis fénysávra. - Hisz úgy sem visz el odáig - motyogta.

Újból erőt vett rajta a félelem. Felállt, felhajtotta a kis padkát, amelyen ült s a kocsi padlójára kuporodott, összehúzva magát, hogy csak a feje látszott ki. Így jobb volt, biztonságosabb.

- Hisz nem ér el odáig a golyó, legalább két kilóméter távolságra van - nyugtatta magát. Hátra nézett, arra a pontra, ahol a kantinnak kellett állnia. Egész teste erősen remegett.

- Nem...nem érhet el addig! -

Hirtelen megrázkódott s felfigyelt. Valami hang hallatszott fel lentről, nagyon messziről, valami üvöltésszerű hang. Az erdőből is jöhetett, nagyon messziről.

- Farkas? - gondolta s erősen figyelt. Eszébe jutott, hogy a mérnök nem rég mesélte, hogy farkast látott, mikor egy este lejött az erdőből. De mintha a telep felől jött volna a hang. Erősen figyelt, keze ökölbe szorult.

Hirtelen felugrott, halk kiáltás szakadt ki torkából. Arca eltorzult a rémülettől.

- De hiszen nem vihet el odáig! - dadogta hangosan s felnézett az égbe.

Néhány pillanatig mozdulatlanul állt. Azután gyorsan megfordult s elállította a motort. A berregés elállt, a drezina futása lassúbbodott. Fékezett, hogy vissza ne fusson a kocsi, de a fék nem működött. Le kellett ugornia a földre s a sín közé állva, hátával feltartva a motort, bámult le a messzi völgyben világló ködre.

Percekig állt mozdulatlanul, hosszú, fekete haját ide-oda csapkodta a hideg szél. Az erőd zúgása egyre erősbödött, a sötét lombok között sárgán tűzött át a megfagyott hold holt tekintete.

- Nem érhet el odáig a golyó - mondta hangosan, összerezzenve saját hangjától.

De nem bírta tovább idegei feszültségét. Beugrott a kocsiba s az ülésen hátradűlve fáradtan figyelte, hogy az lassan gördülve megindul visszafelé. Futása észrevehetően gyorsult, fél-háromnegyed óra alatt elérheti megint a telepet. Hirtelen eszébe jutott, hogy a fék el van romolva, nem lehet fékezni. - Akkor a fordulónál lezuhan a Marosba!...

Hideg verejték ült ki homlokára. A fékhez kapott s hátrahúzta, semmit se használt. Felugrott az ülésről s előrehajolva bámult a sínekre. A kocsi futása egyre gyorsult. - Kiveti magát a kocsiból!...De akkor a motor összetörik...S akkor a holnapi terve!...

Eszébe jutott ekkor, hogy valamivel odább hatalmas vadgesztenyefák állnak, azok sűrű lombja lelóg a sínek közé. - Ha azokat elkaphatná...

Előrehajolt, tekintetét belefúrva a sötétbe. Egyre gyorsabban siklott a kocsi. - Ha ellengőzt adna, de akkor talán felrobban!...Keze remegve lengett ide-oda, foga vacogott a hidegtől s a félelemtől.

Abban a pillanatban, hogy a gesztenyefasort megpillantotta, elindította a motort. Kissé lehajolt, hogy fejét bele ne csapja az ágakba. Az volt a baj, hogy teljesen sötét volt s így csak vaktába kaphatott bele a feje felett ringó sűrű lombozatba. Érezte, hogy vékony ágak súrolják le kezéről a bőrt s recsegve, utána hajolva eltörnek. Jobb kezével még egyszer felkapott, vastag ág vágódott fájón a markába. Összeszorította a fogát, hátrahajolva, hogy majd eltört a dereka, lábai szinte kipenderültek a kocsiból. A fájdalomtól felordított, de nem engedte el az ágat, másik kezével is erősen belekapaszkodva, sziszegve húzta magához.

A kocsi megállt. A kerekek egy darabig vakon forgolódtak a sínen, a benzingőz fülsiketítőn tört ki a szelelőből, minden ízében remegtetve a gyönge alkotmányt. Azután lassan megindult a kocsi előre, hegynek felfelé! Elereszthette az ágat. Hátrahanyatlott, kezéről patakzott a vér.

Szinte önkívületi állapotban feküdt az út hátralévő részében. Félig lehunyt szempillák mögül látta maga mellett elsuhanni a sötét vidéket, néha-néha kibújt a hold a fellegek mögül, ilyenkor kinyitotta a szemét. Az 5-ös számú őrházat elhagyva, hallotta, hogy mögötte kicsapódik az ablak, de nem volt ereje megfordulni, holott mintha utánakiáltottak volna.

Körülbelül egy órai út után megérkezett. Kiszállt a kocsiból s lassan hazavánszorgott. De még mielőtt elérte volna a barakkot, elesett.

"Megbotlottam", motyogta, miközben nehezen feltápászkodott. Kezén újra elindult a vér.

Betámolygott a szobába s gyertyát gyújtva, ruhástul belevetette magát az ágyba. Behunyta a szemét, a sötétség forgott körülötte, néhány pillanat múlva sodra őt is magával ragadta, felemelkedett s széles ívbe belerepült a fekete gomolyagba.

Mikor felébredt, már magasan állt a nap. Fején éles nyilallás szaladt keresztül, érezte, hogy a szeme véres. A tárt ablakon át szikrázva égett a zöld mező, vasárnapi nagy csöndben nyugodott a vidék.

Lassan felült az ágyban s ijedten látta, hogy a paplana véres. Csak néhány pillanat múlva emlékezett az okára. Megrázkódott s kiugrott az ágyból.

Két óra volt már. Átaludta az egész délelőttöt. Sietni kellett. Az ebédről már úgyis lekésett.

Vasárnapi tiszta ruhába öltözött, gondosan megfésülködött s kitisztította a körmét. Azután lassú léptekkel, mintha elgondolkozna, kilépett a szabadba. Feje zavaros volt, szédülős, a gondolatok dadogva akadtak meg benne, úgy érezte, mintha minduntalan elfelejtkezne valamiről.

Senki se volt a telepen. A tisztviselők, vasárnap lévén, lementek a fűrészhez, a munkások hazaszéledtek. Körüljárt a mezőn, a kutyát keresve.

- Csak nem vitték már el - ijedt össze. Hirtelen megállt s maga elé meredt.

"Tehát mégis!" mondta hangosan.

Irtózatos fáradtság nehezedett a lelkére. Lefeküdt a napsütötte meleg fűbe s behunyta szemét. Így maradt mozdulatlanul hosszú ideig, míg valami hozzálökődött, meleg test érintésére fel nem riadt. Kinyújtotta karját s magához ölelte, örömében vakkantgató kutyát. Hosszan simogatta, szemébe nézve.

Hirtelen elhatározással felkelt. Visszament a szobájába, vette a kalapját, a revolvert zsebre tette s kissé körülnézve, hogy nincs-e itt semmi, amiről elfelejtkezett, lassú léptekkel kiment a szobából.

A mezőről elfordulva, megállt s visszanézett. Szépen sütött a nap, fű meleg illata lengedezett a levegőben. Csend volt.

- De el kell menni! -

- Mi az? ...miért búcsúzom? - kérdezte hangosan s indulatosan elfordult. Gyors léptekkel a vasút felé tartott.

Utóbbi napokban azon vette magát észre, hogy gondolkodás közben gyakran elszólja magát, hangosan beszél önmagához. Ez azelőtt soha se esett meg vele. Most eltűnődött rajta, hogy miért teszi ezt, mit jelenthet ez. S valami megmagyarázhatatlan félelem lopódzott a szívébe.

A benzinmotor ott állt még, ahol tegnap hagyta. A kitérő síneken néhány hajtány s a tegnap felszaladt vasút. Csendben álltak a hideg, fekete kocsik, mintha örökre kihalt volna belőlük az élet.

Elgondolkozva nézte a motort, az ülésen feketére szárad nagy vérfoltot.

"Már véres!" Megint hangosan mondta s összerezzent, hogy észrevette.

Lassan beszállt a kocsiba. S már majdnem elindította, mikor eszébe jutott, hogy hisz féke elromlott, tényleg elromlott, ezen nem mehet be.

- S jobb is, ha a hajtány törik össze, az olcsóbb - jutott eszébe. - Ha minden jól végződik s megtérítem a kárt...

Beszállt a hajtányba, a kutyának füttyentett, az mellé ugrott. Eleresztette a féket, néhány hajtással a fővágányra jutott s ismét bekapcsolva a féket, a kocsi a lejtőn lassan előre indult. A kerekek halk csikorgással forogtak a tengely körül.

- Majdnem elindultam a motoron - jutott eszébe s megborzadt. - Ha idejében eszembe nem jut...

- Miért is féltem az életemet? - kérdezte hangosan, kényszeredetten mosolyogva.

Hűs szellő fújdogált arcába, körülötte vakító fényben szikrázott a zöld mező. A kerekek csikorgása nemsokára elhalkult, a kocsi szinte zajtalanul suhant át a vidéken. Piros virágok lángoltak a fű között, a hegyek mozdulatlanul meredtek az meleg égbe s mint zengő lant húrjai remegett az erdő a föld langyos leheletében.

Hátraült s szemét behunyva kellemes borzongással engedte át ernyedt, halálra fáradt testét a napsugarak maró forróságának.

- Most fogok gondolkodni...tisztán gondolkodni - határozta el.

- Tehát elment a mulattságra, nem teljesítette a kívánságomat, tehát mi következik ebből?...- tette fel a kérdést.

De már itt megzavarodott. A gondolatok sűrű raja rohanta meg egyszerre, csupa töredék, befejezetlen érzés s szinte percről-percre elfelejtette, ami előzőleg eszébe jutott.

- Ez fontos...ez nagyon fontos! - érezte gyakran s eltűnődött. S egy pillanattal utóbb már ijedten felzökkent s erőlködve, hasztalanul próbált visszaemlékezni előbbi gondolatára. Tompa, döbbenetes kétségbeesés szállta meg lelkét.

Halálos biztonsággal tudta, hogy nem lesz elég ereje, elállni a próbától, vállalni a bizonytalan élet nyomorúságát s szeszélyeit. Tudta ezt, habár lelke mélyén, mint a vészharang, egyre kongott az érzés, hogy: nem szabad, nem szabad, nem szabad...

S mint a felzavart méhraj kavarogtak össze gondolatai s síró érzései. Szája kinyílt, halk, hörgő hangot facsart ki rajta, az elviselhetetlen fájdalom.

Kinyitotta szemét s bámészkodva nézett szét a vidéken. - Oly tiszta s világos!...s az ő élete! -

A nap aranysugarai csengve ütődtek a mezőhöz, tiszta harmóniába zengett a föld. Alant csillogott a Maros.

Felijedt, felült. Rövid az idő. S hát mit végzett?

A kutya nyugodtan feküdt mellette az ülésen, néha-néha átnyújtotta a fejét a hajtány falán s lenézett az alattuk gyorsan hátrasikló földre. Ilyenkor ide-oda csapkodott farkával.

Megsimogatta, lehajolt hozzá és megcsókolta a nyakát. - Ő is! - gondolta.

Négy órakor elérte az utolsó őrházat.

- Az ablakok zárva vannak - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Három-négy perc múlva megállította a kocsit. Kis erdőség takarta el a mögötte maradt őrházat, onnét nem láthatták meg.

Kiszállt a kocsiból s előrelépett. Alatta kitárva feküdt a völgy. A Maros keskeny ezüst háttal kígyózott el a sárga telep mellett. Néha-néha vékony kis sugárban csillámlott fel az állomás előtt elhúzó sínpár túlról csendesen pipázott a kantin apró épülete. A levegő tiszta volt, a napsütötte mélységben élesen váltak el egymástól a tárgyak. Tökéletes csend választotta el a teleptől, méhek dongtak a forró fű felett.

Hirtelen előrehajolt. Az állomásépület apró udvarában alakok mozgolódtak. Előrehajolva erősen nézett. Világoskéknek tetszett az egyik alak, szíve megdobbant. Önkéntelenül előrelépett, azután megállva mozdulatlanul figyelt.

Néhány perc múlva megfordult, feje mellére csuklott.

- Nem bírom tovább! - suttogta maga elé. Térde oly erősen remegett, hogy meg kellett kapaszkodni a hajtányban.

Néhány percig várt, míg szíve lélegzetfojtó dobbanása csillapodik nyugalma részben visszatér, azután lassan levette kabátját s ráterítette az ülésre. A hajtány tolórúdjára fehér zsebkendőt kötött, az lobogni fog majd a szélben. Azután a körülötte ugrándozó, nehezen engedelmeskedő kutyát emelte fel az ülésre, - kabátra rá, hogy az ki ne essék - s nyakát rövid szíjjal a támlához kötötte.

Gyorsan, gépiesen dolgozott, gondolkodás nélkül. Hiszen már oly rég pontosan tudja minden tennivalóját, legapróbb részletét is kidolgozta a tervének s most mintha csak valami betéve tanult leckét darálna el, úgy működött a keze, a feje. Homlokáról vastag csöppekben csordult a verejték.

Hirtelen megállt s a kocsira bámult. - Nem érdemes...hisz nem érdemes! - csengett most fülébe valami idegen hang, valami nemrég hallott idegen hang.

Megállt s erőlködve gondolkodott, hol is hallotta ezt a hangot, ezt a rekedt paraszti hangot. Újra felcsengett fülébe a szó, hirtelen a kutyára fordította a tekintetét, mintha a kutya beszélte volna szomorú, szemrehányó hangon. S egyszerre eszébe villant tegnap éjjeli találkozása a sínek mentén.

Felbámult az égre. S elvakulva, alázatos földi kukac, letérdelt a hajtány mellé s átölelve a kutya nyakát, fejét fejéhez szorítva, hangosan felzokogott.

- Én is veled megyek... csak a halál válthat meg szenvedéseimtől - suttogta a kutya fülébe. A kutya is sírt, érezte, idegen könny folyik végig arcán.

Körülbelül egy fél óra múlva felállt. Sietnie kellett. A kocsinak pontosan öt órára a telepre kellett érkeznie.

Megtapogatta a kabátot, hogy helyén van-e rendesen. Zsebében megérezte a tárcát, azt rövid gondolkodás után kivette.

- Nem... ez nincs jól - jutott rögtön utána eszébe. - Meg kell találniuk a névjegyemet, hogy rögtön biztosan tudják kiről van szó...

Visszatette a tárcát, de előbb, némi habozás után, kiszedte a benne levő pénzt. A zsebet begombolta, hogy ki ne essék a tárca. Még egyszer végignézett a kocsin, ajkáról fogai nyomán kiserkent a vér s nedves, csípős sugárban folyt le az állán.

Azután kikapcsolta a féket s a kocsi mögé állva, teste súlyával tolva, lassan előrelökte. Körülbelül tíz-tizenöt lépésnyire futva kísérte.

Ekkor támadt fel benne utoljára a halál utáni vágy. Szinte ellenállhatatlan erővel érezte: be kell ugornia a kocsiba, fusson kutyájával együtt sorsába, mit úgy sem kerülhet el. Megkapaszkodott a hajtány falában s erős lendülettel a magasba vetette magát. De az ugrás nem sikerült, nem volt meg benne a tiszta akarat. Lábai megakadtak a kocsi falában s elvágódott a földön.

Mikorra feltápászkodott, a kocsi már 40-50 lépésnyi távolságban futott. A kutya az ülésen állt hátrafordulva s halkan vinnyogott.

Ekkor, megmagyarázhatatlan okból, egyszerre eszébe jutott, hogy az imént, tárcáját kabátjába visszatéve, kivette belőle a pénzt. Indulatos, mély szégyenérzet fogta el, fejét elöntötte a vér. Zsebéből kitépte a bankójegyeket s darabokra szaggatva vágta a földhöz. Torkából hangos kiáltás szakadt ki, szinte öntudatlanul lassan a kocsi után futott.

Néhány perc múlva kimerülten esett a földre. Hátával egy fa törzsének támaszkodva, körülbelül egy óra hosszat ült ott mozdulatlanul, végigkísérve fáradt tekintetével a hajtány halálfutását.

Napfényes, tiszta volt a levegő. A szakadék széléről, ahol ült, a pályatest teljes hosszában látható volt. Csak közvetlenül a nagy forduló, a híd előtti forduló előtt, takarta el 100-120 lépésnyi hosszúságban alacsony erdőség a síneket. De ezt a távolságot az akkorra már a legnagyobb sebességgel rohanó kocsi egy fél perc alatt be fogja futni...

Merően nézett az egyre gyorsabban távolodó hajtányra. A fehér zsebkendő már lobogott! A kutya az ülésen állt s segítségért ugatva nézett vissza gazdájára. Egyszer lehasalt az ülésre s fejét előre nyújtva lenézett a földre. De a szíj nem engedte.

Tíz perc múlva már csak valami fekete, napban meg-megcsillanó vaskockának látszott a hajtány. A kutya mozgolódását alig lehetett már látni, s ugatásának is csak szakadozott hangjait hozta a szél. De a lobogó zsebkendő még fehéren csillogott.

A kerekek egyre gyorsuló csillogása. Döngve szállt a hegyek között. - Lehallatszik a telepre is s ez nagyobb zaj, mint a rendesen futó kocsié! - ijedt meg hirtelen. - Hátha észreveszik s elébe mennek vagy...

Izgatottan figyelte a telepet. De semmi rendkívülit nem észlelt, emberi alakot sehol se látott, az állomásépület udvara is teljesen kiürült. Csak a fák apró árnyékai feküdtek mozdulatlanul a piros kövezeten s a kis lugas mellett kötelekre aggatott fehérnemű csillogott a napban.

- Kláris meg fogja hallani, hisz várja őt. - Fájó halántékára szorította a kezét. - Bizonyára a nyitott ablaknál ül s varrogat!

Meleg szél lengette meg haját. S rögtön rá fölriadt: panaszos üvöltés hallatszott egy pillanatra, földöntúli fájdalom üvöltése, egy pillanatra s már elnyelte a kerekek döngő robogása. A kocsi a régi mészbánya előtt haladt el éppen, mintha az éles fehér háttértől elválva látszanak a mozgolódó kis alak.

Még tíz perc! Tíz perc múlva a kocsi eléri a fordulót. Ha a hídról a vízbe fordul, azt okvetlen meghallják a telepen. Körülbelül fél óra, míg elérik a hidat, újabb fél óra, míg a kocsi roncsai közt meglelik a véres kabátot, s ha el nem sodorta az ár a kutya tetemét, tehát körülbelül fél hétre megtudják, fél hétre Kláris is...

Elfordult. Hűvös szellő lobogtatta meg ingujjait, borzongott, fázott, a szeme égett s belül a feje mintha forró, száraz homokkal lenne teli. A füvek selyem szélén sima, zöld tűzben égett a fény, aranydarázsként dongott a nap a kéken lángoló égen.

Hirtelen felriadt. A kocsi zúgása megszakadt, tekintete ijedten futott végig a síneken, nem látta a kocsit. Feleszmélt.

- A forduló előtt van, az erdősség mögött! -

Felugrott s átkarolva a fát, előremeredt.

A sínek zengése ismét felharsant, de a kocsi még mindig nem futott ki az erdőből. Merően nézett a facsoport szélére, elsápadva, a szíve verése is elállt, hiszen most mindjárt rászalad a nagy fordulóra...

- Mi ez?...még mindig nem látom! - döbbent fel hirtelen. Mintha már órákkal ezelőtt tűnt volna el a kocsi az erdőben, úgy rémlett neki.

Valami történet vele...az erdőben...feltartották - kísérteties sápadtsággal suhant át a gondolat agyán. Tántorogva előre lépett.

A kocsi még mindig késett. S ámbár a kerekek zengése még egyre hallatszott,...de hisz visszhangja is lehet...

- Feltartották! - suttogta maga elé s a remény könnyű remegése suhant át szívén. S mintha megkönnyebbülne forró könny pergett le arcán.

A következő pillanatban visszaugrott. A drezina felzúgva rohant ki a fák közül, bekanyarodva a meredek lejtőjű fordulóra. Megkapaszkodott a fa törzsében. - Húsz lépéssel a híd előtt! - mormogta.

A rohanó kerekek dörgése pillanatról-pillanatra erősbödött. A hajtány száguldva ugrott a síneken. A zsebkendőt már nem látta.

Az állomásépület udvara még üres volt.

Irtózatos csattanással vágódott most a kocsi a hídra. S a következő pillanatban az apró, fekete vaskocka, mint egy labda, hosszú ívben röppent le a hídról a vízbe. A felcsapó vízoszlop fehéren tajtékzott s amint a kocsi szétzúzódott a folyó sziklaágyán, újabb hatalmas dörrenés rezgett át a napsütötte, tiszta levegőn.

A kantin előtt csoportokban álltak az emberek. S mintha az állomásépület előtt is mozgolódás támadna...

Hátrahanyatlott s behunyta szemét. A visszhang még zengette a sínek muzsikáját. Majd az is elhalt s temetők csendje szabadult rá a világra.

Mikor magához tért, már hanyatló félben volt a nap. Halántékát dörzsölve bámult a veres tájra. Majd felugrott s gyors léptekkel elindult.

A híd tájékán, a Maros partján, kis fekete, emberi alakok mozogtak. De mintha már dolgukat elvégezték volna - arrább több visszafelé, a telep felé tartó, lassan mozgó csoportot fedezett fel.

- Tehát már tudja! -

Görcsös, hosszan tartó nevetésre fakadt hirtelen. Milyen jó vicc! Azok már parentálják, siratják, érdemeit, hibáit beszélik s a fiatalabb kollégák már számítgatják magukban, ki fog közülük helyébe kerülni...s ő mindezt itt fentről figyeli, látja s mintha hallaná is tettetett sajnálkozásuk álnok kifakadásait...Oh! ha valóban hallhatná beszédüket...ha hallhatná Kovácsot, amint mondja...- derék kolléga volt uraim, valami kis gyűjtést kell majd megindítani! - s erre hirtelen felbukkanna s arcába csapna ököllel.

A következő pillanatban csodálkozva állapította meg, hogy szinte jól esik neki a gondolat, hogy most foglalkoznak vele, mindenki vele foglalkozik. Ajkába harapott, könny szökött szemébe. - Oh a bosszú, a bosszú! - suttogta - agyon fogom magam lőni! -

Meggyorsította lépteit. Hűvösödött már, irgalmatlanul fázott, vacogott a foga. Nadrágzsebébe dugta kezét s előregörnyedve, tekintetét mereven a földre szegezve, hosszú léptekkel sietett előre.

- Hova megyek most...hova megyek, ha most a telepre leérkezem? - jutott eszébe hirtelen. Önkéntelenül meglassította lépteit.

- S hogy tudom meg egyáltalában... az eredményt?

Éles ijedtség metszette át a szívét. S lelke s idegei végső kimerülésében tökéletes kétségbeesés fogta el. Hogy lehet az, hogy erre egyáltalában nem gondolt... hogy/ mit se törődött evvel... hogy lehet az, hogy most, hogy íme megtette... hogy világot látott ez a pokoli tett... hogy most szinte nem is tudja, miért tette, mert hát kitől s hogyan fogja megtudni az eredményt...

S most esett meg vele először, hogy kétkedni kezdett a próba sikerében, ezer kétely rajzott tébolyult viharral agyában.

- Mi lenne, ha odalenn valahogy megtudták volna, hogy nem is ültem a kocsiban... teszem valaki messzelátóval meglátott volna itt a hegyen s most hatalmas röhögéssel várnák megérkeztemet? - Megborzadt. De már a következő pillanatban újabb s ezúttal alaposabb ijedtséggel cserélt, szinte elállt a szíve verése. - Ha Somló valamilyen okból elhalasztaná a leánykérést... Úristen!... például épp a halálesetre való tekintettel! -

Megállt s lenézett a völgybe. A nap alvadt fénye vörösen kúszott le az égről s csillogva, mint a vér csorgott a Maros felsebzett tükrére. A fekete hegyek mögött lesben, ugrásra készen, gubbasztott már a vad éjszaka, sötét leheletével könyörtelenül űzve a haldokló napot s a világűr mérhetetlen mélyéből már zuhant alá a rohanó csillagok súlyos hidege. A földön csak a kantin messze lámpása pislogott fel meleg fényével.

- Holnap elutazik az igazgatóval... nem halasztja el... s különösebb oka sincs rá... hisz semmit se tud kettőnk viszonyáról... még jobb fajta barátságot sem sejt közöttünk - viaskodott vergődő szíve gyötrő kétségeivel. Arcát viaszksárgára fagyasztotta a hideg s a félelem.

Az út végeláthatatlan nyúlott a hegyek mentében. Másfél óráig is eltart még, míg végére ér. S akkor!... de hát mi lesz majd akkor?

- A viszontlátásnál azt fogja mondani, hogy útközben kivetette magát a kocsiból... így menekült meg... Milyen lesz a viszontlátás?... s az eredményt... igen, hogy fogja megtudni az eredményt? -

A fejéhez kapott, körülötte szinte őrjöngött a világ. S gyorsan peregve, mint a mozi, bomlott össze-visszaságban követve egymást ezernyi kép siklott át agyán. Látta magát, amint tolvajként az éji sötétben az állomás épület elé kúszik s az ablakon át betekint a gyengén kivilágított szobába... bent, a padlón elnyúlva, gyászba öltözve fekszik, testét rázza a sírás... hahaha... persze hogy így kéne... makkal álmodik a disznó... S rögtön utána... újabb kép... tán épp akkor toppan a ház elé, mikor Somló megszégyenülten, lehajtott fejjel, gyorsan elhagyja a házat... vagy a kantin előtt leskelődik s a kollégák beszédéből fogja megtudni sorsát... vagy pedig egyenesen benyit hozzájuk... az apjához megy s megkérdi... s látta a bámuló arcokat... s ha azt felelik: nem fogadta el, de meggondolási időt kért... akkor!... akár vissza se tér többé... meggondolási idő! persze!... tudjuk már mit jelent az... Úristen!... vagy pedig valami levelét találja... bent a szobában az asztalon... vagy útközben elfogja... levet Somlóhoz, melyben megírja, hogy nem lehet a felesége... vagy hogy lesz?... Úristen?... hogy lesz, hogy fogja megtudni? -

Futásnak eredt. Mikor a mészbányát elérte, elfúlva, halálos kimerültségében, meg kellett állnia. Tántorogva támaszkodott egy fának.

- S ha annyira szeret, hogy nem tud nélkülem élni... s öngyilkosságot követ el... még ma... most? -

Dülöngélve, újra megindult. A napnak már csak keskeny véres széle piroslott a hegy felett, fél óra múlva teljes sötétség borult az út fölé. Előre... előre!

Hirtelen megállt s felfigyelt. Valami távoli zakatolás, igen, mozdony zakatolása ütötte meg fülét. Mi az? őt keresik tán? - A telepről most indul egy mozdony!

S csak később jutott eszébe, hogy hisz ez az erdei kollégák vonatja, a kollégáké, kik vasárnap esténként ilyenkor térnek haza az erdőbe.

Már szinte teljesen besötétedett, mikor a vonattal szembetalálkozott. Messziről meglátta már a mozdony erős reflektorának a sötét bokrok közt ide-oda lengő fénytekintetét, a kémény prüszkölve piros szikraesőt ontott a feketén hajladozó fák riadt ágaira. Éles szürke gőz süvített elő a mozdony aljából, nyomán csipkés ködfoszlányok akadtak meg lógva, a pálya két oldalán a sűrű bokrok között.

Fák mögé állva várta be, míg a vonat elfut előtte. A személykocsiból a mozdony zakatolása közben szakadozott hangokat hallott. A nevét hallotta s rögtön utána:

"...Somló be sem várta a vacsorát és..." hallatszott ki tisztán a nyitott ablakon.

A vonat után vetette magát s egy darabig futva kísérte, de a mozdony épp gőzt eresztett, minden más hangot túlsüvítve, s mire csend lett s ismét kihallatszott a beszélgetés, már más tárgyról, a holnapi munkáról folyt a szó.

"A négyes dűlőhöz kezdünk holnap", hallotta az iménti hangot.

Megállítani a vonatot...Ha elordítja magát!...Egy pillanatig elgondolkodott.

Aztán tántorogva megfordult s visszaindult. Lába minduntalan megakadt a földből kidagadó vastag gyökereken, ide-oda botladozva a hepe-hupás földön, mint hullámokon vonagló hajó dülöngött előre az egyre sűrűsödő sötétségben. A hold még nem kelt fel, csak a csillagok gyenge fénye vezette irdatlan útján.

- Be sem várta a vacsorát és! -

Mi ez? Görcs fogta az agyát. Mi ez? mit akart mondani? Miért nem várta be? És...?

Mikor elért a hídhoz, leroskadt a földre, egy vasoszlopnak támasztva hátát. Alatta lágyan csobogott a Maros.

Ajkára vér folyt, piros foltokkal virágozva zsebkendőjét. - Mi ez?...Meghalok?...kérdezte megdöbbenve.

De már a következő pillanatban megfeledkezett róla. Odaát a telepen remegve égett az állomásépület előtti piros jelzőlámpa. Feltápászkodott s megroggyanó térdekkel újra elindult.

Azon túl egészen addig a pillanatig, míg a kantin ajtaja elé nem ért, teljesen öntudatlan, eszméletlen állapotban rótta az utat. Valami régen, gyermekkorában hallott nótát dúdolgatott magában, a csillagos égre fordítva tekintetét. Többször megbotlott s elesett s mintha észre se venné, továbbdúdolgatva lassan feltápászkodott s ismét előre baktatott.

"Fáradt vagyok...fáradt vagyok" mondogatta többször egymásután hangosan, megütődve egy pillanatra hangja hallatán. Mikor a kantin ajtaját észrevette maga előtt, egyszerre mintha villamos áram szakadt volna testébe. Kiegyenesedett, láz remegtette meg tagjait. Vihar söpört végig agyán.

"Somló...Somló" hallotta az ajtó mögött. Lenyomta a kilincset s döngve feltépte az ajtót. Véres arccal, lobogó ingujjakkal rohant előre a vakító világosságban.

Halálos csendre dermedtek az emberek az asztal körül.

"Miért nem beszéltek?" ordította az arcukba, "miért nem beszéltek?"

A mérnököt megfogta a torkánál. "Mi van Somlóval?" ordította arcába hajolva.

"Somló...Somló" dadogta a mérnök.

Lassan eleresztette a torkát s a körülötte egyszerre meginduló zűrzavaros kiabálásból csak egyet hallott, csak azt hallotta, hogy Somló...

"Somló kosarat kapott...nyugodjék meg!" hallotta a mérnök mélyen csengő hangját.

- Mi ez?...hát ezek honnét tudják már mind, hogy ő mit akar...hogy lehet ez, hogy ezek mind tudnak már az ő szándékairól, hisz egynek sem szólt róla.

- Mit mondtak? -

Egy pillanatra lehunyta a szemét. Az agyára feszülő irtózatos nyomás engedett, hörgés szerű sóhaj szakadt ki melléből.

A következő pillanatban megfordult s könyökkel utat törve, kirohant az ajtón. Hallotta amint mögötte valaki visszatartja az utána tódulókat s csendesíti a mindenfelől feltörő ezernyi zűrzavaros kérdést. - Meg fogja csókolni a mérnök lábát. -

- Bizonyára még idejekorán kiugrott a kocsiból - szállt még utána a csengő mély hang.

Átrohant a sötétségen, a síneket átugrotta s már elérte az állomást. Lábujjhegyen suhant be a kis udvarba, a lugas mellett, az ablak elé! Térdre rogyott. Hangos lihegését nem bírta visszafojtani, zsebkendőt szorított szája elé.

- Mi az? álmodik vagy megint képzelődik, mint fent a hegyen? vagy ez még ugyanaz a kép? vagy nem is történt tán semmi s mindez a forró, beteg képzelet láza csak? -

A szobát gyengén világította meg a sárga ernyős kis villanylámpa. A padlón elnyúlva sötét ruhában feküdt...válla meg-megrándult olykor...sötét haja felfénylett...csillogott a remegő fehér kéz...

"'Kláris" suttogta maga elé arca elsimult, forró könnyár zúgott rajta végig, szája szelíd mosolyra nyílt. S szíve mögött, mint tengerből a felbukkanó nap, kelt fel égő, fehér fénnyel a lelke s a boldogság zenéje kicsendült az éjszakában csendesen pihegő mezőre.