Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám · / · SZABÓ DEZSŐ: A JÓ SZERELEM LEGENDÁJA
Givanni Molineri kovácslegény volt. Döngő léptű, kemény öklű legény volt. Egész nap szikráztatta a vasat és nagy szemei tágulásán látszott, hogy napokon át lobogó tűzre szoktak meredni. A munka volt a Giovanni beszéde és két keze járásán kívül kevés szava volt.
De reggel és este mégis felzengtek a Giovanni ajkai. Reggel, mikor a felúszó nap azt mondta a világnak: - Jó emberek, gyertek élni, ma már igazán érdemes lesz élni, éppen ma, meglátjátok, - és mikor a város száz harangjában feldobogott a reggel, mint egy szerelmes várakozás: Giovanni megmosdott s odament a tiszta szoba szögletébe. Ott állott az ötsebű Krisztus nagy ékes fenyő feszületen, ott állott édesanyja, Mária, kék köpenyében égő szívével. Giovanni letérdelt s mély zengő hangon himnusz szállt föl belőle, mint bő pára a vidám áldozatról. Föl a ház boltjáig, a lombok boltjáig, föl a nagy szeretet kék boltjáig emberszívvel lett tele a levegő. És fenn a Mennyországban fodor angyalok összegömbölyített kacsókkal kérték Máriát: - Mária édes anyánk, menjünk le, hallgassuk meg ezt a jó embert.
Mária megindult s ékes kék palástja nyomán gyermekangyalok kacagó húsa bomlott. A nap reájuk sütött s édes nevetések cikáztak a hajnali levegőben. A kék szárnyú galambok s messzi vidékek madarai utána röpültek a boldog csapatnak. És Mária és az angyalok látatlan suhanásban szálltak be a házba, a galambok és idegen madarak pedig megülték az ereszt és soha nem hallott csodás éneket énekeltek.
Giovanni nem vett észre semmit, csak térdelt s ékes jó himnuszokba osztotta a lelkét. És mellette térdelt az édes anyja, egy öreg-öreg asszony, aki már rég nem látott, nem hallott és szavai is már rég belevesztek az elmerülő időbe, de örökkévaló lelkében mégis tapogatta a fia hangjait s dicsőséges imák mozgásával mozgatta az ajkait. És mindkettőjüket nagy melegség tette egyetlen egy szeretetté s a Giovanni fiatal szívével is az öregasszony szerette az örök szeretetet. És fenn a levegőben, mint felszálló tömjén füstjében, trónolt Mária s a kis angyalok lubickoltak a hangokban, mint verdeső testű csecsemők a meleg vízben. Oda-odakacagták a mosolygó Máriának: - Milyen jó fiú ez a Giovanni s milyen egyszerű szelíd asszony az ő anyja.
Aztán Giovanni egész napon át dolgozott. Ütötte a vasat és az szikrázott, mint a pokol szeme. Ütötte, mintha az agg ellenséget ütné, aki gyűlölet, zavar és hazug ígéret. És nem volt külön ő és külön az ő munkája. Egyetlen becsületes akarat voltak.
De mikor a nap lehullott s a megcsurrant dolgok összezuhogták az estét, mikor a száz harang felzokogott az éjszaka előtt, mint egy nagy emberi szorongás, Giovanni megmosta kezeit, letörölte a kormot szép, fiatal arcáról s megint ott térdelt a tiszta szoba szögletében. És anyja megint melléje térdelt, hogy a vén kóró életével kitoldja a fia imáját, a fiú imája megint fölszállt, mint megpihent madár. Mária, az angyalok s a levegőég szelíd madarai megint lejöttek, hogy tiszta esti fürdőt vegyenek. És Giovanni álmai nagy fehérséggel tiszták voltak s úgy ömlött a pihenés tiszta testébe, mint holdvilág az ezüst patakba.
Jó volt Giovanni. A feléje nyúlt kézbe alamizsnát tett, meggörbült öreg asszony hátáról vállaira vette a terhet, messzi vándornak ajtót nyitott és jó szavakkal törölte le a felbuggyanó könnyet. Mert minden szenvedésnek és nyomorúságnak egy arca volt az ő lelke előtt, az az arc, amelyik a fenyő feszületről nézett rá.
Egy vasárnap reggel Giovanni a templomba ment. Akkor ment a templomba Romarina is, a város leggazdagabb pékjének a lánya. Giovanni szemei kinyíltak az imájából, meglátta Romarinát és rajta keresztül meglátta saját fiatalságát, most először, egyszerre, mint a hogy egy lehullott függöny mögött meglátnak egy fiatal, ékes meztelen testet.