Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám · / · BARTA LAJOS: A SÖTÉT HÁZ*
Vera: Szólok valamit, édes.
Vica: Mit mondol, kedves?
Vera: Kimehetünk a ház elé, édes?
Vica: Eltévedtek, kedves.
Jutka: Miért van itt olyan sötét, édes?
Vica: Mert itt lakik az örökös feketeség.
Vera: Eresszen ki, édes.
Vica: De csak itt a ház előtt legyetek, kedves.
Vera: Itt, itt játszunk a ház előtt, édes.
Vica: Csak ott legyetek, ahol a nap is süt.
Vera: Ott leszünk, ott!
Vica: Csak ott legyetek, mindig, ahol fényesség van!
Vera: Odamegyünk, oda.
Vica: Csak oda menjetek mindig, ahol fényesség van!
Vera: Ott leszünk, ott, ahol fényesen süt a nap! (ugrálva kifutnak. Kis szünet.)
Vica: Jaj de elfáradtam.
Rudi: Üljön le szépen a padra!
Vica: Ez az úr padja?
Rudi: Nem vagyok én úr.
Vica: Hát hogy szólítsam?
Rudi: Csak így: Rudi!
Vica: Rudi?
Rudi: Rudi.
Vica: Városi név.
Rudi: Úgy is lehet mondani Rezső, úgyis, hogy Rudolf.
Vica: Ha megengedi, én csak úgy mondom, hogy Rudi.
Rudi: Magam is így szeretem.
(kis szünet.)
Vica: Valami kis bútorom is van még, majd segítséggel elhozom.
Rudi: Majd én elhozom.
Vica: Köszönöm a jóságát... Nekem rendes lakásom volt, szoba, konyha, de kitettek.
Rudi: Maga gyászol?
Vica: Az én édes, egy jó uramat gyászolom.
Rudi: Katona volt?
Vica: Az volt.
Rudi: Akkor magát nem lehet kitenni.
Vica: Mondták mások is, hogy nem szabad, de a mondásnak nincs ereje, hogy szembeszálljon avval, aki hatalmas.
Rudi: Nem lett volna szabad hagyni!
Vica (egyszerre fellángol benne az izgalom, mintha lázba esett volna): Ne is beszéljen arról, mert még most is beteg leszek tőle. Ponciustól-Pilátusig azt én mind megjártam. Nem is egyszer, százszor. De mondtam is: most már többet nem lehet! Inkább a vágóhídra, mint több hivatalba.
Rudi: A vágóhídra? Azt jól mondja.
Vica: Mert csak áll...áll...az ember a hivatalban az előszobában...áll...áll...áll az ember...lejár az idő, be sem eresztik az embert...csak a szolga ordít: jöjjenek el holnap! Elmegy az ember másnap: áll...áll...áll az ember az előszobában, vagy csak künn a lépcsőn ül...ül...ül az ember. Ha egy nap nem végez. Másnap is oda megy...csak ül...ül...ül az ember...akkor bekerül az ember, a hivatalnok úr haragszik, ordít, az emberben reszket a lélek...fölírja az ember nevét, ráordít: - Menjen haza, várjon! Az ember hazamegy, mégis csak reménységgel van. Mert az ember olyan, ameddig csak lehet, mindig reménykedik. Kivált a keserves özvegy. Mégis csak azt hiszi magában, hogy az özvegyre más tekintettel vannak. Aztán csak vár az ember...vár...vár...vár az ember...csak vár...mindig vár...mindig vár az ember. Akkor az emberben múlik a reménység...mindig jobban múlik a reménység. Az ember már újra menne a hivatalba, de nem mer. Fél az ember. Legkivált az ilyen keserves özvegy. Inkább vár az ember. Mikor már majd megtörik az embernek a szíve, akkor mégis csak elmegy...mert a szegény az váltig megy...amíg orron nem esik, mindig megy...megy...Mert mindig abban bizakodik, egyszer csak mégis találkozik az igazsággal...De aztán csak vár...vár....vár az ember...hogy az ember majd megtébolyodik...(kis szünet, az izgalom vadul kitör belőle.) Ide tettek, itt vagyok, itt maradok, ezen a legutolsó helyen, akármi lesz is belőlem, mert az embernek nincs már tovább harcolni lelke! Mert az volna a legjobb: állítsanak engem meg a két árvámat egy sor katonaság elé, kössék be a szemünket, eresszenek bele száz golyót a testünkbe, legyen nekünk végünk! Mert az iszonyú, hogy mit kell a szegénynek szenvedni! Hogy a földtől föl a magas égig nem fér el az a sok szenvedés! Hogy egy ilyen elhagyott szegény asszony, mint én...(alig találja az indulatainak megfelelő szavakat.) Sokszor azt hiszem, elapad a vérem, meggyullad a fejemen a haj (letépi a fejéről a kendőt, mint akit tűz borít el): Szétfolyik az agyam veleje!
Rudi (önkéntelen, meleg részvétteljes mozdulattal megsimogatja a fejét.)
Vica: Hogyha ez a két kis porontyom nem lenne, régen a Duna fenekén pihennék.
Rudi (vállára teszi a kezét, maga felé vonja): Azt nem szabad!
Vica: Kérdezik manapság, mit szabad, mit nem szabad? Az én édes, egy jó uram, a mi fönntartónk elveszett. Azt szabad?
(szünet.)
Rudi: Csak elnézem magát: milyen szép arcbőre van magának! Mint a meleg bársony! Milyen szép a szeme! Milyen kedves a szája!
Vica:...Ó milyen szépeket mond nekem!
Rudi: Magának tiszta, jó szíve van.
Vica: Nekem talán nincs is már szívem.
Rudi: Amilyen arca van magának, lehetne attól grófné vagy királyné...Én magának jóakarója vagyok, azért egyet mondok: el ne szánja magát arra, hogy itt marad. Pakkoljon! Induljon! Szaladjon! Szabaduljon el innen! Még egy éjszakát is el ne töltsön itt! Csak menjen! Csak fusson innen! Mert akit ez a hely egyszer megfog, annak vége.
Vica: A szabad ég alá?...A puszta mezőre?...
Rudi (megrendülten nézi, átkarolja, magához öleli.)
Vica (kisírja magát, fölemeli a fejét, el akar húzódni.)
Rudi (gyengéden a vállánál átkarolva fogja.)
Vica (halkan, bágyadtan ): Hagyjon! (katonazene hallatszik, mely fokozatosan erősödik.)
Rudi (egészen magához húzza, megcsókolja a száját.)
Vica (nagy benső mozdulattal átfogja a nyakát.)
Rudi (magánál tartja)
Vica: Ne bántson! (még marad, hirtelen kiszakítja magát.) Hagyjon!
(a párbeszéd szaggatott lesz.)
Rudi:...Goromba voltam magához?
Vica (távolabb ül tőle):...Nem akarok így lenni magával.
Rudi: ...Haragszik? (közelebb ül hozzá, megfogja a kezét.)
Vica: ...Nem haragszom...Csakhogy nagyon régen vagyok magányos... Kész lettem volna ott maradni a mellén.
Rudi: ...Ki tiltja magának?
Vica: ...Én az én édes, egy jó uramat gyászolom.
Rudi: ...Meddig akarja gyászolni?
Vica: ...Amíg jobban el nem felejtettem.
Rudi (elhallgat, megilletődve alig észrevehető keveset elhúzódik): Nem akarna maga velem elgyünni?
(Szünet. A szellő a katonazene egy pár hangját hozza el.)
Vica: Valahol trombitálnak... Miért trombitálnak?...
Rudi: Nem trombitálnak, muzsikálnak.
Vica: Kinek húzzák a nótáját?
Rudi: Megint egy szegény áldozatot temetnek. (szünet.) A maga ura szegény a fronton halt meg?
Vica: A fogságba...
Rudi (a távolba kapcsolódva): Szibériába?...
Vica: ...Stuijanska Transbajkála...
Rudi (messzire és mélyet gondol): ... Berezovka-Transbajkala...
(Szünet.)