Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám
C'est la femme qu'on alme "ŕ cause de la nuit
Et ceux qui l'ont connue en parlent "ŕ voix basse.
Már nincs meg az a ház, deák korom egy nehéz esztendejének színhelye. A belvárosban állott, az egyetemtől nem messze, kényelmesen és súlyosan elterpeszkedett, mint ahogy a század eleji építmények szerettek. Háromszögűre hegyezett homlokát a Duna felé fordította és messze elnézett a lába előtt kanyargó utcák kicsiny házai fölött. Nehéztestű, sárgabőrű épület volt, szigorú képére egy kis vidámságot csak az ablakoknak füzéres szemöldöke rajzolt.
Valamikor tudós barátok rendházának épült. Az én időmben hét vármegye Pestre gyűlt deákjai lakták, farkasétvágyú és hahotázó kedvű népség, amellyel tele volt a rengeteg ház minden zuga. Tele vele a kapu alja, az udvar, pedig hatalmas udvara volt a téres háznak, beléje még a jóságos barátok kicsi kertet telepítettek nagy szeretettel: finom gyepágyakat, a szélükre orgona- és jázminbokrokat, közbül fövenyes, keskeny ösvényeket húztak egy vasból öntött kettőstálú kis szökőkút köré. Valamikor aranyhalacskák cikáztak barátkönnyel itatott tiszta vízében, de az régen volt, jóval a mi időnk előtt.
Az udvarra, a kis kertre néztek a barátcellákból lett deákszobák ablakai, az ablakokban villogott a fiúk fehér ingeújja és lobogott a jókedv, a tréfa, a gúnyos szó. Ablaktól ablakig, rézsut és keresztben száguldoztak a kihívó átkiáltások és hetykén csapkodtak a párbeszédek. Tavasz volt, virágát hányta a kiskert és mi deákok, bolondul boldogok. Csak estére pihent el az udvaron a zaj. A kisebbek akkorra lefeküdtek, a nagyok meg szótlanul üldögéltek a kertben. A fekete sötétben szikrázó kis csillagok módjára villogott cigarettájuk tüze és sóvár szemük bogara.
Mifelé villogott, merre sóvárgott? A második emelet utcában néző részében lakott valaki, ki mindannyiunk képzeletét nagyon izgatta. Egy nő, legtöbbünknek igazi nagyvilági jelenség, hódító, szédítő, titokzatos valaki. Ritkán láthattuk, csak olyankor, ha szinte magába gombolyodva, rövid léptekkel kisurrant vagy besietett a kapun, végig a bejárón, föl a vörös márványlépcsőkön. A szájtátva bámuló deák-kamaszokat észre sem vette, a nagyobbakra, kik sziszegve eregettek feléje kötődő megjegyzéseket, rá sem nézett. "Hu! A fekete!" - hangzott a csatakiáltás, ha alakja föltűnt az utcán. Fekete volt, fekete a haja, a sűrű és felfelé ékbefutó szemöldöke, a szeme csillaga és barna az arcbőre. A házbeliek jegyzékén címerrel ékes névjegye árulta el a nevét és a kivoltát: - Sukorai Bothor Izabella, a milánói Scala-színház tagja - mondta hangosan és föltünést akarón az a névjegy. Engem, kisebb deákot, megbabonázott a pompázó szöveg, idősebb társaim ádáz gúnnyal mókáztak rajta és kíméletlen szókkal határozták meg a titokzatos hölgy mivoltát. S a házbeliek szemlátomást egy véleményen voltak velük. Kvártélyos-asszonyom, jóságos Angyél nénénk, vagy ötünknek, egy vármegyéből való fiúknak szerető gondviselője, váltig óvott tőle bennünket:
- Rossz nő az - felelte mohó kérdéseinkre - a szemével veri meg, aki feléje megy. Jobb rá se nézni.
A házi pletyka sok mindent tudott rája, noha senkivel sem érintkezett a házbeliek közül. Gőgösen elvonul előlük az utcára néző kicsi birodalmába. Oda senkinek bejárata nem volt. Még cselédet sem tartott, egymaga viselte gondját a lakásának. A hét bizonyos napjain meg-meglátogatta valaki. Egy finom szőke szakállú elegáns úr, ki rendszerint a maga fogatán érkezett s kit a deákhad vidám nyerítéssel üdvözölt. "Hu! a sárga!" - adta száj-szájnak a csatakiáltást.
De a kötekedés és hetvenkedés mindhiába volt. Azért az egész deáksereg ébren, alva és másod emeleti lakás ajtaja előtt járt álmában és sóhajtozva várta kinyíltát. Gazdátlan történeteket cseréltünk arról, hogy kicsoda-micsoda is tulajdonképpen a titokzatos hölgy és barátja. Volt aki úgy tudta, hogy az öreg királynak törvénytelen gyermeke, a szőke gavallér pedig nem kisebb valaki, mint egy Bécsből hétről-hétre le-leránduló főherceg. Nagyon izgatott bennünket a titok, melyet személye köré képzeltünk. A deákvágyak forró áradata zúgva hömpölyögte körül rejtekét. Ha ketten-hárman összeverődtünk, egyébről sem tudtunk beszélni mint róla. Hogy milyen nagyszerű lenne megismerkedni vele, bejutni hozzá, általa a titkok bódulatába és ott megittasodni, megbomlani a boldogságtól! De hiábavaló volt minden kísérlet. A vakmerőbbek hiába igyekeztek szemük görcsös rámeresztésével megigézni, a félénkebbek hiába emelték meg előtte alázatosan a kalapjukat, - a fekete hölgy hideg fölényességgel sorfalunk között, észre sem vett bennünket, kihívó szavainkra, hódoló alázatosságunkra egy szemrebbenéssel sem felelt.
A véletlen akarta, hogy én legyek közülünk az első, kin tekintete megállapodjék. Ahogy egyszer magamba merülve lépdegéltem fölfelé a lépcsőn, hirtelen ruhasuhogást hallok mögöttem. Megismerem a hangot, a könnyű léptek neszét, vad ijedtség fog el, úgy érzem, hogy menekülnöm kell, hármasával véve a lépcsőfokokat, rohanok fölfelé, megbotlom, félre lódulok és nagyot vágódva nekizuhanok a falnak. Egy szempillantásig csend, halálos szégyenben terülök el, azután egy kezet érzek a csuklómon. Valaki gyöngéden lábra segít. Ijedt és zavart arcomba félig résztvevően, félig rosszallóan néz egy pár fekete szem. Szó nem esett közöttünk, de attól fogva ha találkoztunk megemelintettem a kalapomat és ő könnyű biccentéssel elfogadta köszönésemet. Nagyon büszke voltam erre a kiváltságomra, de óvakodtam tőle, hogy bárkinek is eláruljam az én életemnek ezt a nagy és fontos titkát.
A titkomat magamban megőriznem azonban egyre nehezebb lett. A tavasztól nekihevült deákfantáziák vad terveket főztek a virágillatos kis kert sötétjében. Valóságos összeesküvő-társaság alakult, amelynek tanácskozásain kénytelen-kelletlen én is részt vettem. Merészebbnél-merészebb tervek vetődtek föl. Hogyan lehetnek megközelíteni a második emelet titokzatos lakóját? Hogyan lehetne az ajtaján bejutni? Hüledezve hallgattam társaim ötleteit és nemegyszer majd elárultam magam. Egyre jobban aggódtam ismeretlen barátnőm sorsa miatt, mert szó szerint értettem bajtársaim nagyzoló kijelentéseit. Így történt, hogy mikor egyszer azt indítványozta valaki, hogy erőszakosan rá kell törni az ajtót ha egyéb mód nem kínálkozik, akaratom ellenére kiszabadult belőlem a tiltakozás:
- Már azt nem! - kiáltottam közbe - mégis csak szégyen lenne betörni egy védetlen nőhöz.
Azonnal felém fordult a figyelem. A szemek csillogni kezdte, a gúnyos tekintetek csak úgy röpködtek felém.
- Te bizony talán valami okosabbat is tudsz? - kérdezte egyikük csúfondárosan.
A kihívó hang, a gúnyos arcok kicsaltak szokott tartózkodásomból, a kötekedésre daccal feleltem, szó szót ért, és hogy-hogynem, arra a meggondolatlan fogatozásra ragadtattam magamat, hogy bízzák csak rám, majd én erőszak nélkül is bejutok a "művésznő"-höz. Mohón szavamon fogtak. Leparoláztattak, fogadalmat tétettek velem, végezetül kinevettek. Nem akarták elhinni, hogy szavamnak állok. Kételkedésük, csúfolkodásuk csak annál makacsabbá tett. Már megbántam ígéretemet, már lelkiismeretfurdalás is éreztem miatta, de a világért sem tágítottam volna. Sejtelmem se volt arról, hogyan váltom majd be ígéretemet, de minden kétséget elnémítottam magamban. Attól a naptól fogva az egész deákhad tréfáinak én lettem a célpontja. Mindenki engem lesett, mindenki engem ellenőrzött, bíztatott, ösztökélt. Fokonként a kétségbeesés kezdett környékezni, mert azt sem tudtam, hogyan fogjak a vállalkozásomhoz és már borzadva képzeltem el a helyzetet, mely az ajtó kinyílta után, odabenn az ismeretlen nővel szemben vár rám. Százszor elhatároztam, hogy most mindjárt nekimegyek a kalandnak, hadd legyek túl rajta, és mindannyiszor visszarettentem tőle. Alkonyatkor, mikor a rossz világítású lépcsőház már sötét volt, le-lelopóztam a második emeletre. Hosszú órákat töltöttem haszontalan ólálkodással a titokzatos ajtó előtt, s minden közeledő lépés zajára, minden emberi hangra ijedten iramodtam fölfelé.
Végre is maga a rémületem hajtott bele a kétségbeesett tettbe. A zárt ajtó előtt töprengtem, mint annyiszor, mikor hirtelen alulról is, felülről is ismert hangok közeledését hallottam. Pajtások voltak, éppen a legveszedelmesebbek. Menekülni hiábavaló lett volna, minden felől szembe kellett találkoznom velük és elviselnem csípős megjegyzéseiket. Elfeketült köröttem a világ és megnyomtam a csengőt.
Egy másodperc is alig telhetett belé - legalább nekem úgy tetszett - és nyílott az ajtó. Csak kihajlott és valaki kitekintett rajta a lépcsőház félhomályába. A következő pillanatban, máig sem tudom hogyan, benn voltam az előszobában. Sötét volt benne, csak a végét világította meg a belőle nyíló szoba lámpafénye. Nem láttam, nem hallottam, csak gépisen engedelmeskedtem egy idegen akaratnak, amely beljebb irányított. Szélesre kinyílott előttem a nagy szárnyas ajtó és benn voltam a következő szobában. Nekem valóságos terem volt, tágas és mélyöblű, mint egy kastélycsarnok s tele régi bútorral, drága szőnyeggel, minden egyéb ritka holmival. A magas mennyezetről sokágú, hatalmas petróleumlámpa lógott le - abban az időben még nem világították villannyal Pest házait - az árasztotta el a szobát sárga, meleg fényével.
Az ajtóban megálltam és nem tudtam mit tegyek. Néhány lépéssel előttem, éppen a lámpa fényes udvarában állott az, akihez olyan meggondolatlanul betörtem, és szótlanul, komoly arccal, vizsgáló szemmel nézett végig rajtam, mint ki a más titkos szándékát keresi. Hogy az otthon kényelmében ruhapáncéljából kibontakozva, omló bársony pongyolában állott előttem, mint teremtője, mint ura és parancsolója mindannak ami körülvette, most láttam, hogy milyen impozáns jelenség. Úgy tetszett, hogy sokkal magasabb mint én, erős és hatalmas, félelmetes lény. Fekete szeme, ahogy rajtam nyugodott, mintha nőttön-nőtt volna - szédülve hunytam be előle szememet.
Lassan az ablakig ment és ott szótlanul rámutatott a sarki pamlagra. Engedelmesen leültem, ő egy ideig állva nézett rám, azután szintén leült egy bársonyos zsöllyébe. Se beszélni, se gondolkozni nem tudtam, és első szavait mintha álomban hallottam volna.
- Isten hozta - mondta valami rekedtes, mély hangon, - derék dolog, hogy meglátogatott.
Megpróbáltam, hogy bocsánatot kérjek vakmerőségemért, de annyira belebonyolódtam mondatomban, hogy végül teljesen megakadtam benne. Ő könnyedén, alig láthatóan elmosolyodott.
- Óh - mondta - szomszédok vagyunk és a jó szomszédot szívesen látom.
A rossz lelkiismeret újra háborogni kezdett bennem és éreztem, hogy mélyen elpirulok.
- Deák, ugye? Vidéki? - kérdezte kisvártatva, majd a hazám után tudakozódott. Kiderült, hogy ismerős arra, egyszer egy teljes nyarat töltött a tájékunkon, sőt a falunkban is megfordult. Közös ismerősök után puhatolódzott néhány kérdéssel. Örömest emlékezett arra a nyárra, és dicsérte vidékünk szépségét, majd a körülményeim érdekelték. Hogy miféle társaságban élek, ki viseli gondomat? Nem jó véleménnyel látszott lenni társaimról, mert mintha sajnálta volna hogy köztük élek. Lassan beszélt, de kérdései szeszélyesen hol innen, hol onnan vágtak belém. Mindig váratlanul értek és mindig megzavartak. Szorongásomról, hogy azt találja kérdezni: miért nyitottam be hozzá, csak egy-egy percre tudtam elfeledkezni. Ő azonban, mintha magától értetődőnek látta volna, hogy szemközt ülök most vele a pamlagon.
Végre abbahagyta a kérdezést, mint ki mindent megtudott már, amire kíváncsi volt. Felállott és egy szép festett dobozból édességgel kínált meg. Maga is foga közé vett egy darabot. Szótlanul föl-alá járkált a szobában. És mindenről megfeledkezve néztem erőtől duzzadó alakját, kényelmesen lassú mozdulataiban kifejlő asszonyiasságának pompázását. Mindaddig inkább nyugtalanságot éreztem közelében, mint bizalmat. Eszembe jutott a félelmetes híre, mindaz amit róla a házban beszéltek.
A szoba túlsó sarkában, a másik ablak előtt zongora állott.
- Tud-e zongorázni? - kérdezte egyszerre. - Kár - mondta tagadó fejrázásomra - megkértem volna, hogy kísérjen egy kicsit.
Leült a zongora elé, ujjai alatt megremegett a hatalmas hangszer teste, néhány kemény akkord sikoltott fel belőle, s a következő pillanatban velőig ható vad panasszal sírt föl egy sírásból, zokogásból, felháborodásból, bosszúvágyból vegyült hang:
Ah! Perfido...
Kíméletlen erővel zengett a hang, minden elhalkulása, minden átmenettelen fölcsattanása megrázta lelkemet. Szemem borzongva nézte a kiöblösödő keskeny szájat, amelyből mint az ítélet szava zúgott a harag és méltatlankodás hangja, nézte a felséges nyakat, amely gömbölyűre érett és kívánattal teli volt, a fekete bársony alatt ziháló keblet, a szerelem és bosszú hangjainak anyját. Csak az arc nem fejezett ki semmit halovány barnaságában. Sima, teli és vonaglástalan volt az.
- Ismeri? - kérdezte az asszony a zongora fölött felém hajolva.
- Oh beh szép, beh gyönyörű - rebegtem félig öntudatlanul.
Az asszony fölkelt, megfogta államat, fölfelé fordította fejemet és belém bocsátotta szemének sötét sugárzását. Azután megsimogatta arcomat és szótlanul hagyta, hogy megcsókoljam a kezét. Olyan közel volt hozzám, hogy ruhájának bársonya mögül vérének buzogását véltem hallani. Kivonta kezét a kezemből és szembe ült velem. Elgondolkozva nézett rám, úgy kérdezte:
- Mit tud hát, ha zenélni se tud?
- Semmit, - feleltem lemondóan.
- És mit szeretne?
- Én nem tudom, mit szeretnék. Valami szépet szeretnék, ami fájjon. Olyan boldognak érzem magamat, amikor idebenn fáj valami... Szeretnék nagy és idős lenni. Készember szeretnék lenni, nagyszakállú férfiú és elmenni messzire.
- Mért elmenni? Mért messzire?
- Mert olyan egyedül vagyok itthon. Nincsen senkim.
- Nincsen édesanyja? testvére?
- Van. De hiába. Ha olyan zenét hallok, mint az imént, úgy érezem, mintha mindenkim meghalt volna és én árván állnék a tenger közepén. Mért van az, hogy ilyen nyomorult vagyok?
- Azért van, mert gyermek. A gyermek fél magában, fölsír az édesanyja után.
Puha keze megsimogatta homlokomat és nedves lett cseppenként kibuggyanó könnyeimtől.
- Síró gyerek - mondta halkan, gúnyosan - milyen kicsi pubi, oh, oh...
Ráemeltem lehorgasztott fejemet. A támlának dőlve ült a zsöllyében, fejét mélyen hátravetette és keze az ölében nyugodott. Nagynak és félelmetesnek tetszett és olyan szépnek, hogy le nem tudtam róla venni a szememet.
- Miért gúnyol? - mondtam olyan halkan, hogy magam is alig hallottam szavamat. - Anyám! - mondtam hangosan, és széttártam két karomat. - Anyám! - kiáltottam és a térdére vetettem magamat. Görcsösen átöleltem, fejemet mélyen az ölébe fúrtam és boldogan reszketve csókoltam ruháját, amelynek nehéz illatától illatos volt az egész szoba.
- Gyermek, - mondta kis idő múltán, miközben ujjai hajamat morzsolták. - Gyermek... anyatej kellene? Én belőlem csak mérget szívhat. Mézet, harmatot én nem tudok adni, csak keserű életalját. Aki engem megízlel, tüzet ízlel. Jaj annak!... Szt! - mondta hirtelen - nem kocsizörgést hallok? - azzal gyöngéden félretolt és az ablakhoz sietett.
Kábultan néztem magam elé de egyszerre világosság gyúlt bennem. A kalapomat kerestem. Menni készültem.
- Maradjon! - szólt rám parancsoló hangon az ablak mellől. - Nem akarom, hogy elmenjen.
A beszéde hangjában, még a leghalkabb árnyéklatában is volt valami abból a félelmetes vad erőből, abból a halálos fenyegetésből, amely olyan megrendítően zengett énekében. Lehetetlen volt nem engedelmeskedni neki.
Lassú léptekkel az ajtóhoz ment és eltűnt az előszobában. Néhány perccel utóbb hallottam, amint kinyitotta valakinek a lakás ajtaját. Sejtésem helyes volt. A szőke szakállú úrral nyitott be. Magamról, helyzetemről egy pillanatra megfeledkezve néztem a jövevényt. Ritka szép ember volt, magas, karcsú, előkelően sápadt arcú, egészben kissé nőies finomságú, csak kékes-szürke szemében villódzott valami csípős fény. Odakinn már előkészíthették rám, mert egyenesen felém jött, udvariasan meghajolt és kék erezetű finom kezével megszorította kezemet. Mintha régi ismerősök volnánk, mellém ült egy zsöllyébe és beszélgetni kezdett folyamatosan, mindenféléről. Kérdezett is olykor, de a választ meg sem várta, úgy folytatta a beszédet. Mindenképpen úgy viselkedett, mint akinek magával egykorúval és egyrangúval van dolga.
- Oh jaj! - mondta legélénkebb beszéde közben egyszerre - kinn felejtettem az előszobába...
Nem nekem szólt fölkiáltása, hanem háziasszonyunknak. Míg engem szóval tartott, gondolatban egészen másutt járhatott. Amint kint felejtett, a csomag azután hamarosan bekerült az előszobából és mindenféle jó lett belőle, amivel megtelt az asztalka, melyet háziasszonyunk közibénk tolt. Váltig szabódtam, de maradnom kellett és megízlelnem mindent, - lelket égető fekete bort és füstölgő teát. Kettejük között ültem és alig bírtam zavarommal. A szőke szakállas úr - Vathynak hívták, - a fejem fölött átbeszélt szomszédommal, mindig finoman, választékosan. Csaknem túlzó udvariasságában valami lappangó gúnyt kezdtem megérezni. Az asszonyunk idegesen felelgetett, minden válasza úgy robbant ki belőle, mint holmi kisebb idegroham. Egyszer - rövid szünet után - ő szólalt meg:
- Képzelje csak - mondta váratlanul - fiatal barátunk úgy nyitott be hozzám, mint egy összeesküvő.
Fejemet elöntötte a vér. Nem mertem föltekinteni.
- Ah! - felelte udvarias és mértéktartó csodálkozással Vathy. - Hát nem régi ismeretség?
- Dehogy - mondta a szomszédnőm nyugodta, valami kihívó természetességgel - sohase láttuk egymást... Tudja, tele ez a ház vidéki deákkal. Nohát a deákurak összeesküdtek és a sorsa bízták, hogy ki zörgessen be az ajtómon. Hogy tetszik?
- Haha! - mulatott mellettem féken tartott jókedvvel Vathy - micsoda ötlet! Nincsen szebb kora az életnek a deákkornál. Ki se néztem volna a fiatalúrból... Aztán nem ijedt meg tőle?
- Valamelyikünk, az bizonyos, megijedt - felelte szomszédnőm - de az is megnyugodott. Hamar jó barátok lettünk, ugye összeesküvő úrfi?
A fejem fölött cikázott el a kérdés, válasz miközben süllyedni éreztem magam alatt a földet. Falat, hang, lélegzet, minden a torkomon akadt.
- Mindig is csodáltam a bátorságát, nagyságos asszonyom - mondta Vathy.
Semmi rejtett célzást nem éreztem szavaiban, annál inkább meglepett a válasznak alig elfojtott indulatos hangja:
- Csodálhatta is. Nekem az nem volt módomban.
Hogy végre nem körülöttem forgott a szó, fölvetettem szememet. Előbb Vathyra néztem, ki hanyagul ült támlátlan székén. Szemebogara csúfondárosan csillogott. Vele szemközt térdére könyökölve, tenyerére támasztott állal ült az asszony és merev tekintettel tartotta rajta szemét. Arca megdöbbentett. Halálos sápadt, csaknem szürke volt a színe és a kifejezése minden szavára változott. Olyan arc volt, melyet csak a kemény akarat tartott meg simának, az indulat pillanataiban ellenállhatatlan erővel jelentek meg rajta a rejtett formák, a mélyedések és árkok, melyekben a szenvedély lakott. Csak a hangján tudott még uralkodni, az arcán nem.
Engem most már figyelmükre sem méltattak. Vathy választékos mondatokban beszélt, az asszony közbe-közbecsapott baljóslatú hangján. Látszólag közömbös dolgokról beszéltek. De már rövid figyelés után észrevettem, hogy bizonyos szavaknak, melyekben jó magam semmi szokatlant nem éreztem, jelentős értelmük lehetett kettejükre nézve, mert különösen háziasszonyunk csaknem kikelt magából miattuk. Titkos értelmű párviadal csattogott rajtam keresztül két ember között, kik között szakadás készült. Mind a kettejüket felizgatta a küzdelem, bár Vathy azt legföljebb az orcái közepén támadt rózsaszínű folt árulta el, egyébként ugyanolyan nyugodt és kiszámítottnak érző udvariassággal beszélt, mint az estének elején. Egész fegyvertáruk lehetett gyilkos szavakból, megmérgezett közös élmények sajgó emlékeiből. Vathy fontolgatva válogatta közülük a legalkalmasabbat, nem úgy, mint a nő, ki mindig azután kapott, mellyel a legnagyobb sebet remélte ütni. Kettejük között - hamar észrevehettem - asszonyunk volt a gyöngébbik fél, neki fájtak jobban a döfések, ő volt az érzékenyebbik. Mégis, valami ellenállhatatlan kényszernél fogva, mindig ő kezdte a támadást, a védekező férfit valósággal belevitte az ellentámadásba, kegyetlen malíciára ingerelte, amely csak annál jobban fájt azután neki. De akár mennyire fájt, egyben önkínzó kéjes gyönyörűsége is telhetett benne. Csak nagyon sokkal utóbb ébredt föl bennem a sejtést, hogy összecsapásuknak és mindannak ami utána következett, én lehettem a közvetett oka. Az én jelenlétem, mely a férfit bosszantotta, az asszonynak vélem való tüntető viselkedése, amely halkan maró szavakra ingerelte. Hirtelen fordulat vetett véget a szavak viaskodásának. A nő valami szót - idegen szó volt, talán valakinek, vagy valami helynek a neve - vágott nagy erővel a férfi felé. Elevenébe talált vele, mert magáról megfeledkezve fölugrott az asztal mellől. Egy pillanatnyi habozás után újra leült. Attól fogva egyikük se szólt egy szót sem, egymás tekintetét is elkerülték. Vathy szivarra gyújtott, lassan föl-alá járt a szobában, megállt a falakon függő egyik-másik kép előtt, és egyszer csak nyugodtan, kiélezetlenül, hátraszólt az asszonyunk felé.
- Holnapután elutazom.
Az asszony görcsös tekintettel meredt feléje, ajka idegesen megvonaglott. Vathy ugyanolyan félvállról, felénk se fordulva, tette hozzá csöndesen:
- Mint ahogy említettem.
- Jó! - hangzott a válasz rekedten.
Az asszony fölugrott ültéből és a legtávolabbi ablakhoz ment. Kinézett rajta, hátát fordítva nekünk. Vathy szótlanul szítt néhányat a szivarán, azután az én szememet kereste nyugodt, értelmes tekintetével. Én gyűlöletet éreztem iránta és ez bizonyára ki is fejeződött szememben. Vathy mosolyogva nézett az órára.
- Ejnye, de késő lett - mondta és búcsúzásra nyújtotta kezét. Azzal az ablak felé indult, de kettőt se lépett, tétovázva megállott, majd visszafordult és egyenest az ajtónak tartott. Néhány másodperccel utóbb becsapódott mögötte az előszoba ajtaja.
A zajra megfordult az asszony. Olyant mozdult, mintha a távozó után akarna rohanni, de megállott, karját az égnek emelte, egész lénye egy nagy kétségbeesés volt. Az arca megdöbbentett, annyira hamuszürke és mély árnyékokkal átlyuggatott volt. Egészen megöregedettnek látszott. Felém jött, mintha mondani akarna valamit, de félúton megállott és összecsikorította fogát. Mint aki nem bír már feszegető dühével, belemarkolt bársony pongyolája két szétálló kihajlásába és vad erővel akkorát rántott rajtuk, hogy kettéhasította mellén a ruhát. Dühe mintha ezzel kiadta volna erejét.
- Hát menjen, ha elment! - kiáltotta - árnyékomtól úgyis sötét lesz az élete...
Az ablak felé fordult, a csillagocskákkal kivert éjszakába, az öreg Gellért felé, amely kőtestével mélyen belekönyökölt a Dunába és részvétlenül feketén nézett be az ablakon. Hangtalan zokogás rázta a testét. Feje fölött összecsapta két kezét és az ablak üvegére hajtotta fejét. Fekete haja lebomlott és szétömlött vállán.
- Nyomor! Nyomor! Nyomor! - nyögte fájdalmasan.
Sokáig nem mozdult. De egyszer csak megfordult és fáradtan vonszolódó léptekkel a szomszéd szobába ment, melyet a másiktól puha bársonyfüggöny választott el. Leültem és vártam, hogy kijöjjön. Órámra néztem és meghökkenve láttam, hogy éjfélre járt az idő... Menni kívántam, de nem akartam szó nélkül távozni, mint Vathy. Dörömbölő léptekkel mértem végig néhányszor a szobát, majd hangos köhögéssel igyekeztem kicsalni rejtekéből az asszonyt. Hasztalan. Ekkor hirtelen elhatározással a függöny elé léptem, és félrehúztam. Borzongva néztem be rajta. Odabenn egy homályos üvegű kis ámpolna világított. Hátul, a falnak tolva az asszony mennyezetes, nehéz bíborfüggönyös ágya látszott. Az ágy előtt hanyatt kinyúlva, behunyt szemmel, szétszórt hajjal, két karját a feje alá téve feküdt a heverőn az asszony. Lépteimre lassan felnyitotta szemét.
- Maga az? - kérdezte. - Maga is el akar menni?
Hangjának fájdalmas bágyadtsága mélyen meghatott.
- Nem, - feleltem nyomban - ... csak félek, hogy terhére vagyok.
Válasz helyett felém nyújtotta kezét.
- Maradjon - mondta - üljön le ide - azzal a dívány előtt heverő párnára mutatott - nem akarok magamra lenni... félek ma magamtól...
Az arca megint nyugodtnak látszott, kisimult teljesen, a barázdák és mélyedések eltűntek róla. A pongyola fekete bársonyujja fölcsúszott és kitakarta izmos karját. Azt kívánta, hogy üljek egészen közelebb, még közelebb. Engedelmeskedtem, s egyszerre heves szívdobogás fogott el, mikor a kettétépett bársony közül emelkedni láttam a keblét. Megdöbbenve hátrább akartam húzódni, de akkor már két tenyere közé kapta a fejemet és húzott magához. Ajkam az arcát érintette, azután a szájához ért és ott megtapadt, elszakadni se tudott tőle. A lélegzetem elfogyott azt hittem, a lelkem menten kiszakad. Felnyögtem boldog kínomban. Akkor elbocsátotta fejemet. De most már nem bírtam magammal.
- Édes! - kiáltottam és nyakába vetettem magamat.
Forró csókjaim végigperzselték arcát. Néhány másodpercig tűrte, azután eltolt magától a rettenetes erejű kéz. Zokogva borultam eléje a dívány szélére. Akkor újra megragadta fejemet és most ő volt az, aki ajkával szájamat kereste és csókjával kiszívta a lelkemet. Mikor azonban vadmohón rá akartam vetni magamat újra visszataszított. Kifeszített két karjával hiába birkóztam. Nem bírtam velük. Minden neki rohanásomnál erősebbek voltak. Sírva fakadtam kétségbeesésemben és fájdalmas szavakkal támadtam rá.
- Eszeveszett! - mondta végre. - Nem tudod mit akarsz... én a veszedelem vagyok, fuss, fuss előlem, amíg nem késő.
- Mért bánik így velem? - sírtam térden és a karját csókoltam.
- Megöljelek? - kérdezte egyszerre, azzal hirtelen felült és elkapta fejemet. Annál fogva húzott magához, a keblére, és két karját ott görcsösen nyakam köré fonta.
- Igen - hörögtem fuldokolva, öljön meg! Nem akarok élni, itt akarok meghalni.
- Megöljelek? - kérdezte megint, azon a halálosan fenyegető hangon, amely az énekében rázott meg először.
Elbocsátotta fejemet és mindjárt újra megragadta, szinte játszott vele, mint macska a gombolyaggal, hol ő csókolt meg, hol hagyta, hogy én tapasszam rá ajkamat, majd félrelökött, majd visszarántott és közben egyre kérdezte: "Megöljelek?"
Mikor végre megjött a szavam, magamon kívül kiáltottam:
- Öljön meg! Igen, öljön meg... Nem kell az élet... hitvány élet, rongy élet... öljön meg!...
Ekkor hirtelen fölállott és egyenesen felém jött. Félelmetes volt nagy égő szeme, foga közé kapott alsó ajka. Kitártam feléje a karomat. Ő derékon ragadott és kegyetlen szorítással vonszolt hátra, mint ragadozó az áldozatát. A dívány előtt egy pillanatra elbocsátott és dünnyögő hangon kérdezte még egyszer:
- Megöljelek, gyerek?
Válasz helyett térdre vetettem magamat, megöleltem két lábát és ölébe rejtettem fejemet.
- Anyám! - sikoltottam - anyám!...
A kiáltásom váratlan hatással volt rá. Kiszabadította lábát ölelésemből, eltölt magától és lassan a kerevetig hátrált. Ott megállt és fenyegető mozdulattal tartott vissza attól, hogy újra neki rohanjak.
- Maradj! - mondta. - Nem akarlak bántani... anyád van...
S mikor mégis feléje indultam, újra felemelte kezét.
- Nem, - mondta - nem rontalak meg.
Végig feküdt a kereveten, azután intett, hogy üljek le melléje a szőnyegre.
- Idáig szabad, ezen túl nem, - hangzott a parancsa.
Azzal hátat fordított és két karjába rejtette arcát. Némi idő múltán visszafordult és rekedtes hangján, melyben mint mély börtönben vergődött a kétségbeesés, lassan tagolva a szót, mondta:
- Rajtad akartam kezdeni. De az Isten nem akarta. Szeresd az anyádat és imádkozzál érte.
Váratlan mozdulattal fölült és mintha ott se volnék, mondta bele a messzeségbe:
- Nekem sohasem volt anyám. Az én anyám az éjszaka... Rossz anya, szívtelen... bűnnek keltetője.
Az ablakhoz ment és fejét a keresztfának támasztotta:
- Oh éjszaka - sóhajtotta - fekete éjfeles fekete éjszaka! Soha véget nem érő örök éjszaka. Te vagy a rontás, - én a lányod vagyok. Nincsen tőled szabadulás... nincsen számomra többé hajnal, nincsenek többé csillagok...
Sokáig állott az ablak előtt és amikor megfordult és meglátott, úgy nézett rám, mint valami idegenre.
- Még itt van? - kérdezte furcsán csodálkozó hangon. - Még nem ment haza?
És hogy nem feleltem, csak álltam mozdulatlanul és karomat kitártam:
- Menjen barátom... Hunyja be a szemét és higgye, hogy álmodott.
- Nem - felelte türelmetlenül, hogy szememből kiolvasta a kielégítetlen vágyat. - Nem!
De szomorúságomon megesett a szíve.
- Menjen, gyermek. - Azzal kezébe vette fejemet és megcsókolta homlokomat. De nem úgy, mint az előbb és engem se tűz járt át tőle, mint akkor, hanem valami enyhe szomorúság és nyugalom.
Mikor szobámba értem, már lila színű volt a levegő. Hajnalodott. És az udvar fölött kifeszített telefonhuzalokon boldogan csipogtak a verebek.
Másnap alkonyatkor hiába csöngettem be a második emeleti lakás ajtaján. Lakója elment hazulról és nem tért haza.
Örökre eltűnt előlem.