Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
REGÉNY
XIV. FEJEZET

A szőlőbeli présház lett állandó találkozóhelyük. Mámoros szerelemmel találkoztak ott, amikor csak lehetett, szerelmük elhallgatatott minden aggodalmaskodást s amint találkozásaik mind sűrűbbekké váltak, egyre vakmerőbben is csinálták a dolgot. Nem törődtek már azzal sem, hogy meglátják őket s viszonyuk közszájra kerül. Ilonán néha erőt vett az ideges izgalom, a forró csókok közben néha görcsösen kezdett zokogni, Vaymár alig tudta lecsillapítani. Máskülönben együtt töltött óráik a gyönyör feledhetetlen órái voltak. Ilona a sokáig visszatartott temperamentum forróságával vetette bele magát a szerelembe, meg volt benne a szerelemre termett nőnek az a zsenialitása, hogy mindig új tudott lenni, mintha most csókolná a férfit először, az örömtől, amit adott, fellelkesedett az ő öröme is. Szinte csak azokban az órákban éltek, amiket együtt töltöttek, napjaik többi részében szórakozottak, álmodozók és minden iránt közömbösek voltak. Életük egyetlen pontban koncentrálódott, semmi egyéb nem tudott nekik fontos lenni. Még arra sem gondoltak komolyan, hogy mi lesz ebből. Vaymár tisztában volt vele, hogy Vilmával többé, a történtek után, nem tud együtt élni, szét kell szakítania a kapcsot, amit valamikor abban a hiszemben vállalt, hogy az egész életre szól. De hogy miképp csinálja, miképp küzdje le Vilma várható makacs ellenállását, arra nem is gondolt egyenlőre. Elűzte magától ezt a gondolatot, mintha arra várt volna, hogy magától, valami véletlen, vagy valami csoda útján oldódik meg minden.

Ilona egy nap azzal lepte meg, hogy Szolcsányi Jenő meglátogatta őt, az apjával együtt, megzongoráztatta, a fiatal mester el van ragadtatva, föltétlenül bízik tehetségében, hívja Budapestre tanítványának. Az apjával is megbeszélték a dolgot s az öreg úr nem ellenkezik, hajlandó a lánya kedvéért feloszlatni itteni irodáját és felköltözni a fővárosba.

- Hát most már én megyek, amint lehet, - mondta Ilona elgondolkozó mosollyal.

- Utánad megyek nemsokára - felelte Vaymár elszánt daccal. Tulajdonképpen jobb szerette volna, ha erre egyenlőre nem kerül a sor, most nem volt kedvére semmi, ami eddigi szép szerelmükön változást jelentett volna.

- Tudod mit, Sándor? Jobb lesz, ha megvárlak és aztán együtt megyünk - mondta Ilona kedveskedve.

- Jó lesz, várj meg, nem soká vársz, - hálálkodott Vaymár s csókkal borította el az asszonyt. Egy dologgal mégis foglalkozott Vaymár, a kiállításával. Ezt meg akarta csinálni, ha egyébért nem, hát azért, mert titokban és haloványan bár, de abban reménykedett, hogy hátha mégis sikerül eladnia egy-két képet s így szerezni némi pénzt, amivel terveit megvalósíthatja. Elmondta Ilonának is, mennyire bénítja pénztelensége. A fiatalasszony ránézett, a szemében egy gondolat csillant, amelyet Vaymár elértett és elkedvetlenedett tőle. Ilona, akiben meg volt a tehetség, hogy megértse a ki nem mondott gondolatokat, elértette ezt az elkedvetlenedést, zavarba jött, elpirult és elhallgatott. Többet erről nem esett szó köztük.

Vaymár talált egy üres bolthelyiséget a Lőrinckapu utcában, a város központi részében, amely elég alkalmas volt a kiállítás céljára. Kiderült, hogy a boltról a takarékpénztár rendelkezik, mint a ház tulajdonosa és Privigyey Kázmér bácsi, - a derék öreg, a "Vilma kedvéért, de mondom neked, de bolond piktor, csak a Vilmuska húgom kedvéért" még szeptemberben kibékült vele, mint a takarékpénztár elnöke, keresztül vitte, hogy a művészetkedvelő pénzintézet ingyen engedje át az üres helyiséget tíz-tizennégy napra. Vaymár kommünikéket tett közzé a helybeli magyar és német lapban, plakátot is nyomatott és hozzáfogott a képek felakasztásához. Ami kevés pénze volt, abból rámákat csináltatott képeire, így hát az előkészületekkel hamar meglett.

Vilma mindenáron segíteni akart neki a munkában. Rettegve érezte, mint idegenedik el tőle napról-napra jobban az ura, fogalma sem volt róla miért s azt remélte, hogy ha érdeklődést mutat a kiállítás iránt, talán visszaédesítheti magához. A hiuságának is jól esett, hogy az urával együtt egy ilyen nevezetes esemény központjában lehet. Egész délutánokat együtt töltött Vaymárral, amíg a képeket aggatta. A képek maguk nem igen érdekelték. Alig nézte meg őket, nem formált magának ítéletet róluk. Neki az volt a fontos, hogy kiállításuk lesz, az emberek bejönnek a képeket nézni, gratulálni fognak, néhány napra az ő ura lesz a város nevezetessége. Mégis, mikor a kiállítás kész volt s végig nézett a képekkel teleaggatott falakon valami elkedvetlenedést érzett. Lehangolódott s maga sem tudta, hogy attól, hogy nem tetszenek neki a férje képei, amint így végignézi őket, mintegy a kiállítás-látogató szemével. Mialatt Vaymár a kis Szentyvel, akit meghívott a vernissagera, a tágas helyiség másik végén beszélgetett, őbenne sivár érzés támadt s erős lámpaláz borzongatta. Mit fognak az emberek szólni ezekhez a képekhez? Kényelmetlenül érezte magát, félt.

Kezdett már alkonyodni. Minden készen volt, becsukták a boltot. Szenty elköszönt tőlük, ők ketten elindultak hazafelé. Vaymár megérezte a felesége rossz hangulatát és elkedvetlenedett. Ilona egész más volna a helyében, gondolta. Szótlanul mentek egymás mellett, mintha nem kötné őket össze semmi más, mint a járásuk egyenletes, összeszokott ritmusa. A Szent-Mihály kapu táján jártak, mikor Vaymár hirtelen összerezzent. Egy hatalmas termetű, óriási potrohú, őszes szakállú férfi jött velük szembe, roppant széles kalapban, panyókára vetett sötétszürke, kurta felöltőben, testi terjedelmével sajátságos ellentétben álló gyors, fürge mozdulatokkal, az arckövérségétől igen kicsinek látszó, de csillogó szemeivel kíváncsian nézegetve a jövő-menő nőket. Láthatólag céltalanul járt, csak úgy nézelődve.

- Jézus-Mária!...Szilaveczky! - mondta Vaymár félig hangosan s egy mozdulatot tett hátrafelé. Vilma nem vett észre semmit, egyenletes lépésekkel ment tovább. Vaymár abban reménykedett, észrevétlenül eloldaloghat öreg mestere mellett, rettenetes szégyenkezés fogta el, - egyszerűen nem mert az öregnek a szeme elé kerülni. Hogy ezt éppen most hozta ide az ördög!

Hiába volt a reménykedése, az öregnek sólyomszemét nem kerülte el.

- Hé, Vaymár - kiáltott rá harsányan.

- Jó estét kívánok mester, - kapta le Vaymár ijedten a kalapját.

- No te renegát, csak hogy megcsíptelek egyszer! - kiáltott harsogva az öreg. - Hát élsz még csakugyan?

Vilma is megállt, és hol az urára nézett, hol a hírneves öreg piktorra.

- Ez a kis menyecske a feleséged? - mondta az öreg, szakértő pillantással mustrálva végig Vilmát. Vaymár azt olvasta ki a tekintetéből, hogy a szemle eredményével nincs megelégedve, nem tetszik neki Vilma. Röstelkedése ettől még nagyobb lett, zavarában nem tudta, mit csináljon.

- Nohát mit tátod a szádat, miért nem mutatsz be őnagyságának? - haragudott rá az öreg, aztán széles ívű mozdulattal megemelte a nagy kalapot.

- Szilaveczky vagyok...A maga ura ugyan örül, hogy viszontláthatja öreg mesterét!

Vaymár nagy nehezen magához tért, annyira, hogy szó jött az ajkára.

- De bizony örülök,...csak a meglepetés...Hogy kerül ide, éppen most mester?

- Hát bizony ez csoda is, nem voltam már jó tíz éve szeretett szülővárosomban. De hát most muszáj volt. Tudod, hogy meghalt az öcsém, a vármegyei iktató. Özvegye maradt, meg három kölyke, semmi nélkül, lejöttem rendet csinálni velük. Hát te mit csinálsz, te szökevény, ebben a fészekben?

- Csak úgy éldegélek, - felelt Vaymár kitérően.

- Láttam ám a plakátodat...hát holnap ott leszek a kiállításodon. Már azt hittem, örökre felhagytál a piktúrával...No, mégis dolgoztál hát...Majd meglátjuk, mennyit butultál, amióta otthagytál, mint Szent Pát az oláhokat.

Aztán Vilmához fordult.

- Hát még sem tudta egészen elcsábítani a piktúrától, húgomasszony ezt a szerencsétlen flótást...No, majd meglátjuk holnap.

Nagy zajjal, annak az embernek a fesztelenségével, aki soha sem bánta, mit gondolnak mások róla, elköszönt tőlük és ment tovább a meredek utcán lefelé.

- Hogy lármázik - jegyezte meg Vilma kicsinylően. - És úgy néz ki, mint valami építő pallér...

- Még is a legnagyobb művész, aki valaha volt Magyarországon, - mondta Vaymár, akit bosszantott Vilma megjegyzése. Milyen kicsinyes ez az asszony, mennyire külsőségek szerint ítél! Most azonban őt fogta el a lámpaláz. Szilaveczky megnézi a képeit, mi lesz ebből? Mondta magának, hogy megnézheti, ezek bizony jó képek, azért mégis remegett értük s még éjjel álmában is Szilaveczkyt látta, amint létrán mászkál a képei közt és sorra ledobálja őket a falról.

Reggel már nyolc órakor ott volt Vaymár a kiállításon. Maga metszett a kertben egy nagy halom őszi virágot, ezeket néhány vázába rakva a kis asztalkákra tette, amelyeket a tágas bolthelyiségben fölállított, hogy enyhítse kissé az egésznek a sivárságát. Az egyik sarokban nagy spanyolfalat állított, hogy majd e mögé bújik a látogató közönség elől. Idegesen járt föl- s alá, nézegette a képeket, megigazgatta, amelyik ferdén állt, kettőt-hármat kicserélt, mert nem volt megelégedve a világításukkal. Ingerült volt és izgatott, mint a diák az érettségi vizsga előtt. Kilenc óra tájban jött Vilma, néhány ideges szót váltott vele, mert úgy találta, nagyon is kiöltözött ez alkalomra. Kissé később jött Szenty, szintén izgatottan.

- Meglátod, fényes siker lesz...- Óvár tele lesz vele - bíztatta Vaymárt, de maga is sápadt volt az izgalomtól és az ajka remegett.

Kilenc óra után, mint a jó boltos, Vaymár kinyitotta a bolt rolóját. Maga Vilmával a spanyolfal mögé ült, amely a helyiség udvar felöli kijáratát takarta. Szenty járkált egyedül a képek közt, a jófiú azt akarta, lássák, hogy ő az első látogatója a kiállításnak és fogalma sem volt róla, hogy úgy jár ott, mint a kereskedősegéd, aki vevőre vár a rosszul menő boltban.

Tíz óra tájig nem jött senki. Egy-egy kíváncsi megállat a kirakatablak előtt, bekukucskált, mi a csoda lett itt? Aztán elment. Aztán jött két jogászgyerek, akik meglátva Szenty kollegájukat bementek hozzá. A fiú lelkesen magyarázta nekik a képeket, esetlenül, bámészan nézték és tíz perc múlva elmentek a szemben levő kávéházba biliárdozni. Jött két hölgy, a felső leányiskola tanárnői, lorgnonon nézték a képeket, suttogva megjegyzéseket tettek rájuk, - Szenty úgy vette észre, nem tetszenek nekik és szerette volna megszólítani őket, vitatkozni velük, meggyőzni őket, de nem mert. Ettől fogva sűrűbben jöttek a nézők, férfiak, nők, nem mindegyik tartózkodott a hangos megjegyzésektől. Szenty nem bírta őket hallgatni, bebújt ő is a spanyolfal mögé. Vaymár komoran, dacos arccal ült ott, a kis kerek asztalra könyökölve. Rettenetesen bántotta, hogy belekezdett ebbe a komédiába, szégyenletes bukásra volt elkészülve. Hogy is hihette, hogy ezeknek a tompaeszűeknek, ezeknek a vakoknak kellenek az ő képei! Vilma meg a sarokba bújt, kiábrándultan, teljesen letörve - ő valahogy másként képzelte az egészet, valami ünnepélyeset várt, valami ünneplés-szerűt, hogy majd a város előkelőségei összegyűlnek itt, beszédet is mond valaki, - maga se tudja, hogy képzelte, de így biztosan nem. Most úgy érezte magát, mint a bolhaszínház tulajdonosnője, akit a legutóbbi vásáron látott, amint bódéjában ült és mustrálgatta a látogatókat. Szemrehányásra készen nézett férjére. Csak akkor lett barátságosabb, mikor Karácsonyi bíró jött, egyenesen hozzájuk ment, a spanyolfal mögé és zajosan gratuláltak nekik.

Hiába, Karácsonyi finom, udvarias ember, aki tudja, hogy kell viselkedni. Vele kiment a képek közé. Vaymár kelletlenül cammogott utánuk és kurta feleleteket adott a bíró kérdéseire. Karácsonyi minden képet megdicsért, mindegyikhez gratulált, de Vaymár érezte minden szavából, a sima és mégis erőltetett mozdulataiból, hogy csak beszél, anélkül, hogy gondolna valamit. Az egyik képnél megkérdezte, hogy mi az ára.

- Ezerötszáz korona - felelte kurtán Vaymár. Úgyis tudta, hogy ezt is csak úgy kérdezi.

- Potom ár - mondta Karácsonyi. - A Műcsarnokban láttam tavaly egy festmény, alig volt valamivel nagyobb és hatezer korona volt az ára. Mindjárt megvenném, de tudod, mikor ad az állam a szegény bírónak, annyi fizetést, hogy képeket is vehessen belőle!

Egy nagyobb csoport férfi jött be, dél felé volt már. A "Mi is meghalunk egyszer" asztaltársaság tagjai voltak, nagy zajjal jöttek, elfogták Vaymárt, nem eresztették, velük kellett végigmennie a képeken. Megkritizáltak minden képet, eleinte habozva, de aztán látva, hogy megjegyzéseik a többieknél tetszésre találnak, mind bátrabban és határozottabban:

- Nem helyes, hogy ezeken a tájképeken nincs egyetlen élő lény sem, mondta Péteri tanár. - Így élettelen a tájkép. Ti modernek pedig sutba dobjátok az ilyen örökérvényű szabályokat, de nincs igazatok.

Szomjas mérnök azt mondta, hogy a képeknek nem helyes a perspektívájuk. Békei telekkönyvvezető a vaskutacskai képre azt mondta:

- Még ennek van a legtöbb valőrje.

Ő olvasni szokta a pesti műkritikákat, csak éppen rosszul értette a műkifejezéseket.

Modrovics szerkesztő, a Piros Ruhás nő képe előtt állott meg legtovább.

- Jó nő ez itt, ezen a képen. Kár, hogy az arca nincs jobban kirajzolva.

Aztán Vaymárhoz fordult.

- Pajtás, Szenty tárcát fog írni a lapokban a kiállításról. Aztán szépet írj fiú, hogy lássák, mi is teszünk valamit a művészetért.

Kissé halkabban tette hozzá:

- Ez a kép éppen beillenék a szalonomba...

Vaymár vállat vont és nem felelt.

Békei meglepetten nézett az egyik sarokba, ahova Vaymár díszül Praxiteles Vénuszának egy gipszmásolatát állította, amelyet egykor egy vándor talián gipszestől vett. Csak úgy tette oda, két a virágkereskedésből kölcsönkért pálma közé, mert szükségét érezte, hogy legyen ott valami.

- Hát te szobrokat is gyúrsz? - kérdezte Békei. - Nem rossz ez a nénike, de nekem egy kissé sovány.

- Fájdalom, ezt nem én gyúrtam, hanem egy Praxiteles nevű görög szobrász, néhány ezer évvel ezelőtt, - mondta Vaymár örülve, hogy legalább ezen az egy emberen bosszút állhat.

Békei elpirulva hebegett valamit, a többiek harsogva kacagták tudatlanságát, - leginkább annak örültek, hogy ez a baleset Békeit érte, nem pedig őket, pedig bízvást őket is érhette volna.

Ekkor már sokan voltak a helyiségben, hangos beszéd folyt, akik ismerték Vaymárt, udvariaskodtak vele, az ismeretlenek hol hangosabban, hol halkabban kritizáltak. Az általános hangulat inkább kedvezőtlen volt, Vaymár ezt jól tudta. Hogy is lehetett volna másképp! Hiszen ezek a képzőművészetben teljesen iskolázatlan szemű és agyú emberek meg se tudják sejteni az ő egyéniségét, mondanivalóját, azt, ami a képein a fontos, ami originális s az ő szemükben érthetetlen színzagyvalék. Az, ami nekik az átlelkesített természet. Nem bírta már hallgatni az össze-vissza beszédeket, kiment a spanyolfal mögötti ajtón az udvarra és ott járt föl-alá kalap nélkül, hűsítve kábult fejét. Néhány percig levegőzött itt, aztán lelkendezve jött utána Szenty.

- Sándor, gyere be! Tudod, ki van itt? Szilaveczky.

Vaymár elsápadt. A délelőtt zavaros érzései közt megfeledkezett a mester ígéretéről. Első önkéntelen mozdulata az volt, elmenekülni s aztán vacogó térdekkel bement Szenty után a kiállításra. Szilaveczky, amint megpillantotta, messziről kiáltott:

- Gyere hát, renegát, had lássuk, mit tudsz.

Vaymár amint feléje ment, megpillantotta a háttérben szerényen meghúzódva Ilonát Szolcsányi Jenő társaságában. A szeme kiderült, a bátorság visszatért szívébe, most már nyugodtan fogott kezet a mesterrel.

- No, de hiszen te keményen dolgoztál, mialatt én szidtalak, hogy búcsút mondtál a művészetnek. Gyere csak, nézzük sorra...

A többi közönség elhallgatott. Szilaveczky nevét lehetett hallani, amint az emberek suttogják egymásnak. A "Mi is meghalunk egyszer asztaltársaság" tagjai a mester mögé csoportosultak. Az öreg karon fogta Vaymárt s úgy ment képről-képre. Nem sokat beszélt, egyre komolyabb lett s egyre halkabban tette megjegyzéseit. Kurtán, egyetlen szóval mondott bírálatot az egyes képekről. Egyre melegebb tekintettel nézett Vaymárra, mindinkább eltünt belőle a bohéme konfidencia kedélyeskedése alá rejtett kicsinylés és valami bizalmas baráti jellegű lett egész magatartása. Azután kitört hangosan, lelkesen.

- Édes fiam, hisz ez mind pompás dolog. Ez a kép itt, a - Pirosruhás nő képére mutatott - tökéletes színmegoldás, tiszta, igaz művészet. A többi kép is...Hol szedted te mindezt?

Vaymár mély, őszinte meghatottságot érzett, csaknem sírva fakadt, szeretett volna lehajolni és megcsókolni az öreg kezét. Tekintete véletlenül Ilonára vetődött, látta arcán a sugárzó örömöt - most nem tudott alakoskodni és rejtőzködni, egy meleg mosolyt dobott felé. Ilona hálásan kapta el, mint valami virágot diadala koszorújából.

- Fiam, - mondta Szilaveczky - ha ezeket Pesten kiállítod, olyan szenzáció lesz, hogy az egész Japán-kávéházat kileli a hideg. Tudod mit? Állítsunk ki együtt. December elejére lesz a kiállításom, két terem úgy is üresen maradna, ezt neked adom, jó lesz?

- Boldog vagyok, mester, hogy így megtisztel - dadogta Vaymár.

A mester ajánlata a képzelhető legnagyobb megtiszteltetés volt és a sikernek okvetlen biztosítéka. Az öreg még soha sem állított ki másvalakivel közösen, ha őt most társul veszi maga mellé, ezt mindenki úgy fogja felfogni, hogy garanciát vállalt a képeiért. S roppant prestige el tudná fogadtatni a legrosszabb képeket is.

- Hát rendben van. Én odafönt elintézek mindent, te csak küldd fel november közepére a képeket és gyere utánuk magad is, - mondta a mester. Aztán megütögette Vaymár hátát és pajtásosan mondta:

- Azt tudtam, hogy van tehetséged, de azt nem hittem volna, hogy ezt tudod. Hogy adod ezt? - kérdezte rámutatva az egyik erdei képre.

- Ezerkétszáz korona.

- Szamár vagy, fiam. A pesti áraidat majd én csinálom. Ez a kép az enyém...

Már nyúlt is a zsebébe. Vaymár a legnagyobb zavarral hebegte:

- Mester, ha megengedi...

- Nem engedek meg semmit! Képet se nem adok ingyen, sem el nem fogadok.

Kiguberált a nagy kopott tárcájából ezerkétszáz koronát és belegyömöszölte Vaymár zsebébe. Ez újabb nagy megtiszteltetés volt, a mesterről tudta mindenki, hogy a legműértőbb gyűjtő és kizárólag csak elsőrendű műtárgyakat vesz.

- Hát ezt majd küldd föl a többivel. Mostmár mennem kell - mondá az órájára nézve. - Kettőkor indul a vonatom.

Vaymár szédülve a belső izgalomtól kísérte ki a bolt előtt várakozó kocsihoz, amelyen már rajta volt a mester barna kis pakktáskája. Mikor a kiállításra visszatért, mindenfelől gratuláló arcok vették körül. Kereste Ilonát a szemével, de már eltűnt, nyilván attól félt, hogy valamelyikük el találja árulni magát. Vilma jött feléje Karácsonyival, ki volt pirulva az örömtől, a fejét büszkén tartotta s még a feszes mozdulatai is könnyebbek és kerekebbek voltak.

- Micsoda drága egy öreg ez a mester - mondta. - Olyan büszke vagyok rád.

Vaymárnak eszébe jutott a tegnapi biggyesztése Szilaveczkyre, meg a ma délelőtti ellenséges tekintete és arra gondolt: Vilma most osztozni akar a sikerében, de egy órával ezelőtt el tudta volna árulni. Mégis kedves mozdulattal ütötte hátba Vilmát - fiatal házas korában volt ez a kedveskedő mozdulata - és ezt mondotta neki:

- Jól van, fiam...

Karácsonyi emfatikusan gratulált neki, jöttek az asztaltársaság tagjai, gratulálva szorongatták a kezét, valahonnan előkerült Privigyey bácsi is.

- Nohát, mondtam mindig, hogy ez az én Vaymár Sándor öcsém, bolondnak bolond ugyan, de azért művésznek is művész... Nohát, máskor ne csinálj bolondokat.

Csak Szenty Bélának nem volt szíve gratulálni. Csaknem sírt a fiú örömében, szeretett volna cigánykerekeket vetni, mint gyerekkorában. Csak nézett Vaymárra, meleg szürke gyerekszemével, boldogan, büszkén, hálásan. Vaymár meglátta, oda ment hozzá, megszorította a kezét, átölelte a vállát és úgy ment vele a spanyolfal mögé. Mikor egy pillanatra egyedül maradtak, a fiú kis ibolyacsokrot vett ki a zsebéből és odaadta Vaymárnak.

- Ilona küldi neked - mondta pirulva.

Vaymár az arcához emelte a csokrocskát, aztán elrejtette. Nagyot ütött Szenty vállára és ezt mondta neki ujjongó jókedvben:

- Pajtás, most aztán szüret! -