Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
Vaymár lassanként tisztába jött azzal, ami homályosan már hónapok óta élt benne s ami felé minden gondolata hajtotta: lehetetlen tovább folytatni azt az életet, amelyet eddig élt, valami mást kell próbálni, elsősorban szakítani kell eddigi környezetével. Amióta ismét művésznek érezte magát, nem bírta ki eddigi társaságát, tanártársait, azokat az embereket, akikkel hébe-korba kénytelen volt érintkezni, az egész polgárias, művészietlen világot, amelyben élnie kellett, az iskolát, amelyben rajzoló geometriával kellett nyaggatni a gyerekeket, versenyezve velük az unalomban s a tanítás iránti ellenszenvben. Állandóan rosszkedvű és ingerült volt, napról-napra affairejei támadtak az igazgatóval és tanártársaival, akik jóindulattal voltak iránta, azok aggódva kérdezgették, mi baja, a haragosai arról kezdtek beszélni, hogy megbolondult és az öreg Mányoki példáját kezdték emlegetni vele kapcsolatban. Ő tudta ezt és retteget ettől az összehasonlítástól. Mányoki példája, mint valami rémítő jóslat állt előtte, mind erősebben arra gondolt, hogyha itt marad ebben a levegőben, akkor belőle is olyan csodabogár válik. Elhatározta, hogy megmenti önmagát, új pályát kezd, otthagyja tanári állását, felköltözik Budapestre és mint szabadművész keresi boldogulását. Nem félt a küzdelmektől, most már tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb sikerülni fog pozíciót teremteni magának a művészek között.
De tisztában volt a nehézségekkel is. Most érezte igazán, milyen nyűg és korlát a szegénység. Neki magának nem volt semmije a tanári fizetésén kívül, ami roppant kevés volt, mikor erre gondolt, belső röstelkedéssel jutott tudatára, hogy amióta nős, főképpen a felesége vagyonából él s az ő keresete a háztartásukban nem sok számot tesz. A feleségére pedig, előre tudta, nem számíthat terve kivitelében. Vilma irtózik még csak a gondolatától is annak, hogy elköltözzenek Óvárról, elhagyja rokonságát, születése révén neki kijáró társadalmi pozícióját, azt az egész levegőt, amelyen kívül mást nem ismert és nem is akart ismerni, hogy elmenjen idegenbe, ahol újra kell kezdeni, személyes tulajdonságaival kell kivívni mindent. Természetének szűk körű konzervatízmusához hozzá sem fért a radikális változás gondolata. Vaymár jól tudta, hogy Vilma lesz a legnagyobb akadálya terveinek s el volt szánva arra, hogy kenyértörésre kell vele vinnie a dolgot. A céljaival tisztában volt, de arról fogalma sem volt, hogy miképp fogjon hozzá kivitelükhöz.
S nem volt tisztában még valamivel: hogy elhatározása megszilárdulásában mekkora szerepe van Ilonának. Amikor arra gondolt, hogy művész lesz, Budapestre megy, a többi művészek életét fogja élni, akkor tudata alatt az sodorta gondolatait, hogy utána mehessen a Budapestre készülő Ilonának, egy levegőt szívhasson vele, olyan körbe kerüljön, ahol okvetlen találkozniuk kell. Akármit mondott önmagának és akárhogy erősködött önmagában az ellenkezőjéről, soha egy pillanatig sem volt előtte valóság az a gondolat, hogy elválása Ilonától valami végleges és jóvátehetetlen és lelki életének egész öntudatlan részét, amely az ember cselekedeteit és elhatározásait tulajdonképpen eldönti, teljesen betöltötte az, hogy nekik még találkozniuk kell, amit a nyáron kezdtek és abbahagytak, az nem múló epizódja életüknek, hanem végzetes fontosságú valami, aminek kell, hogy folytatása és befejezése legyen. Nem volt gondolata, amelyben valamiképpen benne ne lett volna Ilona és úgy érezte világosabb pillanataiban, amikor öntudatosabban vizsgálta az életét, hogy útjai mindenféle kerülőkkel és minden akadályokon keresztül, de feltartóztathatatlanul Ilona felé viszik. Egy nyugtalanság és belső zűrzavar volt az élete, néha olyan fáradtnak érezte már magát, hogy elkívánkozott az életből, csillapíthatatlan izgatottság fogta el, úgy érezte, csinálnia kell azonnal valamit, valami végzeteset, valami változhatatlant, valamit, ami örökre becsuk háta mögött minden ajtót. Ilyenkor elindult hazulról, menekült ki a hegyek közé, olyan helyekre, ahol biztosan egyedül érezhette magát és nagy testi erőfeszítéssel, órákig tartó sebes gyaloglással igyekezett magából kifárasztani az izgatottságot.
A szeptember ebben az évben gyönyörű volt, tartósan napfényes, meleg és azzal a napról-napra bánatosabbá váló bölcs mosolygással, amely a nyár végének legnagyobb szépsége. A természet lassan váltotta ruháját, az erdőkben még csak elkülönzött sárga foltokban mutatkozott az ősz, még a sötétzöld volt az uralkodó szín. Vaymár délutánjait majdnem mindig a város körüli erdőkben töltötte, rajzolómappával vagy könyvvel a kezében, de ritkán rajzolt valamit és majdnem soha sem olvasott. Csak úgy bolyongott mélázva, nem tudva egy pillanatra sem kikelni magából annyira, hogy valami rajta kívülálló dologgal foglalkozzék, teljesen elmerült önmagában. Szeretett a kilátópontokon időzni és messze szétnézni, fokozottan figyelgetve maga körül.
Egyik napon a Hoffmann-magaslat nevű kilátóhelyen állt és nézett le a kis távolságra alatta elkanyargó útra. Az idő kezdett borulni, kis szél rugaszkodott neki a fáknak keletről, de meleg volt és nyárias a levegő. Egyszerre hatalmas megrendülést érzett, nagy, új izgalom szállotta meg. Egy pillanatig mozdulatlanul nézett le az útra, nem adva magának pontosan számot arról, hogy mit lát. Aztán csaknem futva ment le a kilátó lépcsőjén az út felé. Ilona ment ott, egyedül sétálva, könnyű sötétkék kosztümben. Az arca barna volt az adriai naptól de barnasága alatt érezni lehetett halványságát. Egész lényéből valami bágyadt melankólia áradt, a mozdulatai könnyűek, rugalmasak, de puhák és egészen halkan, de érezhetően nyugtalanok voltak. Vaymár néhány perc alatt utolérte s csöndesen, félénken utána szólt:
- Ilona!
Az asszony összerezzent, hátrafordult, olyan mozdulatot tett, mintha tovább akarna menni, aztán megállt.
- Sándor maga az? - mondta halkan, vádoló hangsúllyal a kérdésben.
Vaymár nagy zavarban volt. Nem tudta, mit szóljon. Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, aztán Ilona szólalt meg:
- Sándor, minek jött utánam?
Mintha valami félelem lett volna a szavában, mentegetődzés, valaminek az elhárítása, aminek bekövetkezését várta. Vaymárban is az az érzés támad, hogy ez a találkozás végzetszerű, most valaminek történni kell. Az izgalomtól fátyolozott hangon felelt:
- Ott fönn voltam a magaslaton, láttam erre menni, nem bírtam nem jönni...Haragszik?
Ilona szomorúan intett nemet a fejével. Megint szótlanul mentek egymás mellett. Vaymárnak e néhány másodperc alatt megtelt a szíve, érezte, hogy most itt a pillanat, most hamar döntenie kell mindenről. Ilona arcán és egész tartásán valami elgyöngülést látott, az ellenálló energiának valami ellankadását.
- Látja Sándor - mondta aztán Ilona szelíden, szomorúan. - Nem lett volna szabad utánam jönnie. Tudta, hogy nem lett volna szabad...Most elrontott mindent, amiért két hónap óta szenvedtünk, mind a ketten. Hogy fogjuk most már tovább bírni?
- Nem fogjuk bírni...Én már eddig sem bírtam...Ilona, én nem bírtam már, így is, úgy is kellett volna csinálni valamit. Maga se bírja, Ilona, látom, nem bírja, nem lehet ezt bírni...
Ilona nem felelt, a szája széle vonaglani kezdett, a szempilláján egy könny csüggött. Aztán rátekintett Vaymárra, a szemében elgyöngülés megadás volt, egy hosszú feszültség hirtelen megenyhülése.
- Hát mit csináljunk? - mondta nagyon halkan.
Sokáig nem szóltak. Vaymár belefűzte karját az Ilonáéba, két kezébe vette az asszony keskeny kezét és a szájához emelte. Sokáig csókolta így a kezét s Ilona engedte. Mintha hirtelen, váratlan érzelmi katasztrófa érte volna, nem volt benne semmi múltkori öntudatos ellenálló erejéből, csupa lágyság és gyöngeség volt. Aztán engedte, hogy Vaymár átfogja a derekát és magához vonja. Lehajtotta a fejét, de lágyan, gyönge ellenállással engedte, hogy Vaymár lehajoljon hozzá, ujjaival gyöngéden az állánál fogva fölemelje arcát. Lehunyta a szemét és remegett egész testében, tűrte, hogy Vaymár rányomja ajkát az ajkára. Egészen passzív maradt, nem adta vissza a csókot, a karja ernyedten csüngött le, de nem tiltakozott és nem vonta ki magát a férfi karjai közül. Lágy volt, elomló és akarattalan. Vaymár érzésével megértett mindent, ami benne végbement. A hosszú szenvedést, amely éppen olyan volt, mint az ő szenvedése, a feszültsége, amelyben két hónap óta élt, s amely napról-napra fogyasztotta ellenálló energiáját, míg végre most teljesen elfogyott és megadta magát sorsának, az asszonyi szerelmes vágynak, amely ellen egy darabig sikerrel küzdött a józan belátás és a büszkeség, de a válságos pillanatban mégis megmutatkozott, hogy a vágy az igazi tartalma életének, erősebb minden meggondolásnál s most kezesen, szelíden, ellenkezés nélkül hajtja a férfi karjaiba.
- Ilona...muszáj volt - mondta Vaymár és a szívében diadal és ujjongás harangozott. Most tudta, hogy az asszony az övé és egyenlőre nem gondolt semmi mással.
Mikor a hosszú csókból kibontakoztak Vaymár egy lépést tett előre, de Ilona szelíden mosolyogva mondta neki:
- Itt vagyunk, én ide igyekszem. Ez a mi szőlőnk. Dolgom van itt a vincellérrel, meg kell beszélni a szüretet.
Kinyitotta a kerítés lécajtaját és bement a szőlőbe. Nem tekintett vissza, nem mondta Vaymárnak, hogy maradjon, sem azt, hogy jöjjön utána, vállának egy alig észrevehető mozdulatával vette tudomásul, hogy a férfi jön utána. A vincellérné jött elébük félúton, egy tót parasztasszony, Ilona azon a tót cselédnyelven beszélt vele, amelyet minden óvári asszonynak érteni kell, mert a városban a cselédlányok majdnem kizárólag a környékbeli tót falvak népéből kerültek ki.
- A Buncsek kérem nagysága, kezit csókolom - hadarta a vénasszony - bement a városba, nem gondoltuk, hogy a nagysága ma kijön. Szaladok érte, mert különben beül a kocsmába és nem jön haza késő éjjelig.
Vaymár nem értett tótul, de az asszony hangjából, hadonászó, a város felé mutogató mozdulataiból megértette, miről van szó. Buncsekné beszaladt a vincellérházba, hozott egy kendőt és azonnal útnak is eredt a város felé.
- Lesz ebből másfél óra, amíg hazahozza az urát - mondta Ilona. - De meg kell várjam, mert okvetlenül beszélnem kell az öreggel.
Fölmentek a pincéhez, amely a szőlő felső részén volt, egy alacsony zsúpfödelű téglaalkotmány, előtte faoszlopokon nyugvó veranda-féle, benne gyalulatlan kecskelábú asztal és néhány szék. Egy erős, megvasalt ajtó nyílott a verandáról, amely egy kis szobába vezetett. Ebben szintén volt egy asztal székkel, egy ütött-kopott puhafaszekrény és egy kimustrált széles dívány. Vaymár ismerte ez a berendezést, ez volt a szőlőbeli pincéknek úgyszólván a kliséje, arra berendezve, hogy a szőlőbirtokosnak legyen hova húzódni, ha esik az eső és szüretkor meg más alkalmakkor, elláthassa vendégeit. Kinn maradt a verandán, mialatt Ilona bement a nehéz bor, penész és pókhálószagú pinceszobába s ott tett-vett néhány percig.
Aztán kijött Ilona és leült a veranda asztalánál, Vaymár mellé. Vaymár hallgatag volt és elfogódott, alig mert föltekintetni Ilonára. Az a kellemetlen és bénító érzése volt, amely mindig elfogja az embert, ha nem tudja mit mondjon és mit csináljon, ha a szituációnak, amelybe került, nem tud ura lenni. A vincellérné közbeékelődése, a praktikus dolgok, melyekkel Ilonának foglalkoznia kellet, megszakították köztük az áramot, elrebbentették az előbbi forró hangulatot, visszaállították őket a mindennapi élet talajára. Nem lehetett egyszerűen folytatni, ahol a szőlőbe való beléptük előtt abbahagyták s valami félszegség lopózott közéjük. Vaymár nem tudott egyebet csinálni, mint amit minden dohányos férfiember csinál, ha zavarban van: rágyújtott egy cigarettára. Ilona, mint az asszonyok ilyenkor rendesen, hamarabb lett ura a helyzetnek.
- Beszéljük hát meg Sándor, okosan - mondta - mit kell csinálnunk?
- Én nem tudom, - felelte Vaymár, - én csak azt tudom, hogy ezt az életet nem bírom tovább. Csak magát szeretem és nem bírok lemondani. Most már nem is akarok...
Hűvös, józan hangon, pátosz nélkül igyekezett ezt mondani, de a hangjából egyszerre forró izgalom csapott ki. Megfogta Ilona kezét, a két kezébe vette és simogatni kezdte. Az asszony nem ellenkezett.
- Ilona - folytatta Vaymár, - azt kell tennünk, hogy szakítunk egész életünkkel és újat kezdünk helyette. Küzdöttünk amíg bírtunk, de most már nem lehet tovább. Otthagyom az állásomat, fölmegyek Pestre, megpróbálom kiverekedni a magam helyét, mint művész - ez az elhatározásom amúgy is megérett. Maga nélkül is ezt tenném. De most nem bírok tovább Vilmával együtt élni... Ő különben is ellenállana tervemnek... megpróbálom megértetni vele, hogy okosabb lesz, ha elválunk... És akkor mint szabad ember jövök magához Ilona.
Teljes jóhiszeműen, meggyőződéssel mondta ezt, de beszéd közben feltárultak előtte az akadályok, Vilma merev képe jelent meg előtte, megérezte, hogy a dolog nem fog olyan könnyen menni, mint ahogy kimondja és komoran elhallgatott. Ilona mintha a gondolatát mondta volna ki:
- Vilma nem fog soha beleegyezni... Különösen ha megtudja, hogy rólam van szó.
- Muszáj lesz, - felelte Vaymár komoran.
Ilonán ekkor hirtelen változás ment végbe, az idegrendszere cserbenhagyta, az utolsó hetek sok belső izgalma, a fárasztó feszültség, a néhány perc előtt váltott csók forrósága, a közben magára erőltetett közömbösség, most ez a beszéd, előre sejtetésével mindannak, ami majd ezután következni fog - mindez összekavarodott benne és egyszerre váratlanul átbillentette mesterkélt egyensúlyát. Az arca ideges zokogásban torzult el, görcsös szorítással ragadta meg Vaymár kezét és egész testében megrázkódva borult a vállára. Úgy szorította magához, mintha ő volna az egyetlen szilárd pont egy szédülő, ingadozó világban. Vaymár átkarolta a csukló zokogással ráboruló asszonyt, azzal a tehetetlenséggel, melyet a férfi a síró asszonnyal szemben mindig érez, simogatta a vállát, a karjait, a hátát. Néhány percig tartott ez a jelenet, aztán Ilona elcsöndesedett, szerelmesen magához emelte Vaymár kezét és megcsókolta.
- Nagyon szeretlek Sándor - suttogta és könnyfoltos, kipirosodott arcát fölemelte Vaymárhoz. Egyszerre mind a ketten összehajoltak egy hosszú, összeforródott csókba, amely kiszédítette belőlük a reális világnak minden tudatát, - most az az érzésük volt, hogy ők ketten a létező világ s minden ami rajtuk kívül van, semmi se, súlytalan látszat.
Sokáig ültek így összefonódva s nem vették észre, hogy azalatt odakint megeredt az eső, zuhogva hull az összetákolt veranda deszkafedelére s becsurog annak résén. De egy vízsugár Ilona közvetlen közelében a ruháját súrolva zuhogott le és magukhoz térítette őket. Vaymár gyöngéden felemelte Ilonát a derekánál fogva és bevezette a présház kis szobájába, amelynek kis ablakán csak éppen annyi világosság ömlött be, hogy nagyjából meg lehetett különböztetni a tárgyakat. Ilona akarattalan passzivitással, a szerelmes női megadásban egészen felolvadva engedte, hogy Vaymár vezesse és ellenállás nélkül tűrte, hogy elborítsa csókokkal a földetlen nyakát, mellének a blúzból kivilágító kis háromszögét, az arcát. Már az övé volt s ami félhomályban ezután következett az egy utolsó szerelmi ceremónia volt, szimbolikus kifejezője lelkük és testük megtörtént odaadásának.
Sötét volt már mikor szédületükből magukhoz tértek. Ilona jutott először a reális valóság tudatára. Még egyszer megcsókolta Vaymárt és fölkelt. Meggyújtotta a kis ablakon, pléhtartóban álló faggyúgyertyát, s a félig megvakult tükör előtt rendbe hozta összekuszálódott haját és ruháját. Vaymár még félig kábultan, csodálkozva nézte nyugodt, öntudatos mozdulatait. Neki keserű íz volt a szájában, nyomasztó érzése volt, mintha most valami helyrehozhatatlan történt volna, amiért ő felelős. Panaszt, szemrehányást, szégyenkező jelenetet vagy maga sem tudta mit várt Ilonától. Meg volt benne az az egyetemes férfi-illúzió, hogy ha egy asszony odaadja magát, ezt valami nagy tragikus, sorsdöntő eseménynek érzi s most csaknem megijesztette, hogy Ilona ilyen természetesen viselkedik, mintha nem történt volna semmi nevezetes dolog. S még valami más is fokozta zavarát, egy abszurdnak látszó gondolat, amelytől azonban nem tudott szabadulni.
Ilona néhány biztos mozdulattal rendbeszedte magát és aztán leült mellé a díványra. Csókra nyújtotta a száját, olyan mozdulattal, ahogy asszony szokta az urának, akit szeret és fejével Vaymár vállár bújva kérdezte:
- Sándor szeretsz? -
Vaymár új csókkal felelt a kérdésre. Ilona egészen elrejtette arcát a mellén, a nyaka is piros lett, mint a láng és szégyenkező, csiklandós kis kacagással mondta:
- Most már tudod, miért váltam el a férjemtől...
Vaymárban csak most lett tudatos előbbi abszurdnak tűnő gondolata. Átfogta Ilona vállát és belecsókolt a piruló nyakszirtjébe. Nehézkessége, amely, mint a legtöbb férfit ilyen helyzetben, félszeggé tette, eltűnt és most már, mint magától értetődő valamibe illeszkedett be abba a ténybe, hogy Ilona az övé. A társadalmi megszokás, az illem, mindenféle konvenció és nevelési korlát eltűnt köztük, a szégyenkezés kárpitjai szétváltak és nem volt többé kettejük között egyéb, mint szerelmes együttlét ösztönös természetessége, a szerelem ősi, teljes közvetlensége. Ilona szemében, mikor végre nyíltan fölnézett Vaymárra, gyöngéd szerelem volt és a szerelmes nőnek a hálája a férfi iránt, aki asszonnyá tette. Az ilyen dolgot, mikor megtörtént, rendszerint a nő nézi egyszerűbben, a férfit mindig jobban terhelik illúziók, a konvenciók és a női természet félreértése.
Még vagy félóráig ültek együtt bizalmas csöndben, aztán Ilona fölállott.
- Most már mennünk kell. Buncsekék biztosan rég visszajöttek.
Kilépett az ajtón a kora őszi estébe, amelyet most homályosan megvilágítottak a csillagok. Az eső, csak erős, hirtelen nyár végi zápor volt, rég elmúlt s csak a pince előtti csöndesen csillanó pocsolyák, meg a levegő illatos nedvessége őrizték a nyomát. Ilona ment előre a vincellér-ház felé, Vaymár feszengő érzéssel utána. Arra gondolt, hogy ezek a parasztok, ha csakugyan otthon vannak már, bizonyosan gyanítják mi történt a présházban s ez a gondolat kellemetlen volt neki. Ilona láthatólag nem gondolt erre, nyugodtan szólította meg a konyha előtt üldögélő vincellér-párt, meghallgatta az öreg Buncsek tótos magyarsággal előadott jelentését (az öreg valamikor a katonaságnál megtanult magyarul és nagyon büszke volt erre a tudományára), néhány kérdést intézett hozzá, utasítást adott neki a közeledő szüretre vonatkozólag. Aztán nyájasan kezet fogott az öreggel, meg a feleségével és elindult. Sándor a keskeny úton, a kihajló, fürtös venyigék között utána.
Karonfogva, bizalmas, közvetlen, egyszerű beszélgetésben mentek a város felé. A délután emléke halkan, boldogan, kielégülten muzsikált bennük. Nem beszéltek róla, de folyton érezték. Nem gondoltak a holnapra, mi lesz, hogy lesz, teljesen a jelen gyönyörében éltek. Vaymár most érezte, kora ifjúsága óta először meggyőződötten, hogy érdemes élni.