Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: GORKIJ
Mégis: Gorkij írásaiban a maga nyomorgó, régi kapukat döngető, sértődötten félreállott, hallgatagon fenyegető s egy kissé mindig arisztokratikus (- az Éjjeli menedékhely tele van arisztokratikus emberekkel és pózokkal -) életét látta megörökítve a proletáriátus: a mezítlábasok a maguk írójának tekintették. Gorkij művészetében van e jelenség oka. Ő fedezte fel, úgyszólván, a proletáriátust az irodalom számára: nem mint témát, új meseszövetet és hangulatselymet, nem mint valamely excentrikus vidéket, melyen ínyenceknek való vadat lehet ejteni, nem mint nyomortanyát, melynek rémlátomásos jelenetei megrázzák és részvétre indítják az olvasó polgárság humanisztikus lelkét. A részvétet egyébként is megveti Gorkij, a szánakozást jogosulatlannak tartja s nem érti, elítéli: elismerő tiszteletet, nem szánalmas részvétet követel az embernek. A proletáriátus, mely mezítláb kint kóborol a havas országúton, a szeles tengerparton, felborult ladikban hál és reszkető testvértesten melegszik, a proletáriátus, mely lent morajlik a gyárudvaron, izzik a kohó és tárnák hőségében s a maga kínjaitól elfordulva álmodott és olvasott sorsok csalódásain tud szivettépő keserűséggel sírni, ez a vajúdó, készülődő, büszke, öntudatos és hallgatag proletáriátus az életnek egy új korszakát, az optimizmusnak egy új fejezetét, az élethitnek egy új kiáltását, az életörömnek, az erőnek egy új himnuszát jelenti Gorkij írásaiban. Gorkijból szinte teljesen hiányzik az írás művészete. Az orosz prózának egyik feltűnő tulajdonsága az egyszerűség, de míg Tolsztoj véres küszködéssel s a természetnek, az érzéklésnek élet szemmel ellesett fogásaival, míg Dosztojevszkij sokszor a mesterkéltség rafinériáival jut el az egyszerűség céljához, Gorkijnál ez az egyszerűség nem művészet, nem stílus, hanem a beszéd, az élet keresetlensége, gyakran az országutak faragatlansága, a vad mezők gazos füve. Gorkijban a proletáriátus nem irodalom, hanem maga az élet s ez az élet makacsul, bízón hívja, áhítja a jövendőt. Az életnek abban a hatalmas áradatában, mely végig hömpölyög Gorkij írásaiban, a proletáriátus a maga élethitére, a maga jövendőjére ismert.
S még valami minden irracionalizmuson és amoralizmuson át kicsillog Gorkijból valami hit, melyet a jövendő meg fog erősíteni, valami remény, melyet a jövendő be fog váltani, valami törvény, mellyel a jövendő elcsitítja a lázadást, behegeszti a sebeket, elaltatja a fájdalmat és rendet teremt a világ céltalan káoszában. "Mindenki, fiam, (mondatja Szatinnal), mindenki, aki csak van, a jobbért él! Azért minden embert becsülni kell, hiszen nem tudjuk, milyen ember, miért született és mit tehet...meglehet, épp a mi szerencsénkre született, a mi nagyobb hasznunkra. Különösen meg kell becsülni a gyermekeket, a kicsinyeket! Ne háborgassátok a gyermekek életét..." S más helyen: "Luka jó ember volt... lelkében volt a törvény! Akinek a lelkében van a törvény, az jó! Aki lelkéből elvesztette a törvényt, az elbukott!" Gorkij hirdette és mindig hitte a jövendőt melyben félredobják a paragrafusok és büntető rendeletek törvényét, melyben minden ember a lelkében hordja a senkit nem károsító jogot, a senkit meg nem alázó igazságot, az életet termő, életet ki nem oltó törvényt, - a proletáriátus törvényét.